Az Európai Politikai Közösség soros találkozója és az uniós vezetők informális találkozója volt Budapesten a múlt hét végén. Melyik rendezvény mire való? Mert attól, hogy egy helyen volt, attól ez nem ugyanaz.

Két különböző eseményről van szó. November 7-én zajlott az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozója. Az Európai Politikai Közösség egy azonosítatlan politikai objektum. 2022 októbere óta létezik, Macron elnök úr kezdeményezésére jött létre. A kiváltó ok az orosz–ukrán háború kitörése volt, egész pontosan az ukrán uniós tagságnak a valós perspektívája váltotta ki ezt a kezdeményezést. Franciaországból mindig akkor érkeznek a többsebességes Európára vonatkozó kezdeményezések, amikor Kelet-Európában újabb tagjelöltek jelennek meg a radaron. És általában a francia Európa-politikának a zsigeri reflexe erre a fejleményre az, hogy az integrációnak egyfajta lazább változatát, egy koordinációs fórumot ajánl fel a tagságra újonnan jelentkező államoknak a tagság helyett.

Tartanak a tagságtól, hogy gyorsan bejönnek? Ez a magyarázat?

A tagságtól való ódzkodás az egyik eleme. A francia Európa-politika híresen óvatos az EU bővítésével kapcsolatban, de talán ennél fontosabb az, hogy a franciák alapvetően máshogy látják egy ideális európai integráció struktúráját, mint mondjuk a németek. A németek az Európai Uniót egy egységes integrációs struktúrának tekintik, ahol valamennyi tagállamra ugyanazok a jogok és kötelezettségek vonatkoznak, és az európai integráció bővítése és mélyítése nem jelent különböző státuszú tagságot vagy különböző együttműködési formákat. A franciák Európát mindig is egyfajta koncentrikus körök rendszereként fogták fel. A francia elképzelés az, hogy ennek az európai integrációnak van egy legkülső burka, ez egy biztonságpolitikai és stratégiai együttműködés, ami lehetővé teszi, hogy az európai kontinens valamennyi állama békében és biztonságban éljen. Ideértve nemcsak a kemény és stratégiai biztonsági fenyegetéseket, hanem a szoft fenyegetéseket is, például migráció, energiabiztonság, terrorizmus elleni küzdelem és így tovább. Ezen belül kicsit mélyebben lenne egy közös piac, ami azonban nem jelent politikai uniót, hanem egy gazdaságpolitikai, kereskedelempolitikai együttműködést, ami több mint egy szabadkereskedelmi egyezmény. Körülbelül azon a szinten áll meg, ahol most az Európai Uniónak az egységes piaca van. És a legmélyebb, központi magja az európai integrációnak a francia felfogásban egy valódi politikai unió, ami felfogható egy szövetségi államnak vagy konföderációnak, de ez valódi politikai együttműködést jelent közös pénzzel, határok nélküli Európával és egy nagyon szoros politikai együttműködéssel. Ez messze túlmutat azon az Európai Unión is, amit most ismerünk. A francia Európa-politikában, amikor nagy stratégiai változások állnak be, egy új helyzet keletkezik az európai kontinensen, akkor mindig ezt a mestertervet húzzák maguk elé, és megnézik, hogy ebből mit és hogyan lehet megvalósítani. Az Európai Politikai Közösség ennek a három koncentrikus körnek a francia elképzelés szerint a legkülső burka lenne. És egy olyan platform lehet, ahol az európai államok a közös érdekek és értékek alapján egy biztonságpolitikai együttműködésnek a kereteit fektetik le. Megnézik, hogy Európának milyen biztonságpolitikai architektúrája lehetséges az orosz-ukrán háború kitörése után, ami Európának nagyobb önállóságot biztosít a saját biztonságának a garantálása tekintetében. Tehát ez az európai politikai közösség. De valójában, ha jogilag nézem, európai politikai közösség, mint intézmény nem létezik, nincs olyan nemzetközi szerződés, ami ezt létrehozta volna, nincsenek intézményeik, a résztvevő tagállamok és nemzetközi szervezetek nem hoznak döntéseket, egy politikai párbeszédet folytatnak, ami talán elvezethet oda, hogy az Európai Politikai Közösségnek az eszmecseréi alapján kialakul majd egy olyan intézményi struktúra, ami képes lesz Európa békéjét és biztonságát a jelenleginél hatékonyabban garantálni. Ezért mondtam az elején, hogy az Európai Politikai Közösség egy azonosítatlan politikai objektum, mert sem jogi, sem politikai értelemben nem világos, hogy mi ez, de minden résztvevő úgy gondolja, hogy hasznos, és minden résztvevő azon dolgozik, hogy ez az együttműködés strukturáltabb és hatékonyabb legyen, szóval van benne perspektíva.

A francia elképzelés szerint periférián lévő Törökország meg Albánia össze sem hasonlítható súlyú. Ezek ugyanúgy akarnak az Európai Politikai Közösség szabályai szerint játszani, tárgyalni, egyeztetni?

Mindannyian úgy gondolják, hogy ennek van értelme. És nem is nagyon látok más platformot, ahol ez lehetséges lenne. Egyrészt az Európai Politikai Közösségben részt vesznek az Európai Unió tagállamai. A biztonságpolitikai együttműködés tekintetében itt is legalább két iskola van, van az erős atlantista iskola, amelyik az európai békét és biztonságot alapvetően egy transzatlanti kérdésnek tekinti, és a NATO mint intézmény egy bázis alapján képzeli ezt el. Vannak azok, akik bár NATO-tagok, de alapvetően az európai stratégiai autonómián dolgoznak, és olyan európai védelmi képességeket akarnak kialakítani, amelyek lehetővé teszik azt, hogy Európa, ha lehet, akkor szövetségesekkel és partnerekkel, de ha kell, akkor egyedül is megtehesse azokat a lépéseket, amelyek saját biztonságának a garantálása érdekében szükségesek, és van a semleges csoport, részben az Európai Unió tagjai, részben nem, nekik sajátos szempontjaik vannak, de ők is érdekeltek abban, hogy az európai kontinensen tartós, működő biztonsági architektúra alakuljon ki. És emellett látszik az, hogy ott van a török világ, ami nemcsak Törökországot jelenti, hanem az EPK esetében például Azerbajdzsánt is, ott van a Dél-Kaukázus, ott van a Nyugat-Balkán, és valamennyi terület biztonsági szempontjai megjelennek ebben az együttműködésben, ami egy informális, kötetlen eszmecsere jelenlegi formájában.

Akkor lesz a perspektíva valami formális, ha kötnek valami szerződést, és akkor lesznek feladatok, meg határidők? Vagy az is perspektíva, ha egy informális együttműködés szorosabbá válik?

Ez az EPK alapvető dilemmája. A francia elképzelés az EPK-t nyilván intézményesített formában képzeli el, merthogy csak akkor tud az európai integrációnak a legkülső burka lenni, ha valamilyen intézményesített együttműködésről beszélünk, és ez ráadásul valahogy kapcsolódik a belső burkokhoz is. Tehát a külső és a belső burkok viszonyát valahogyan meg kell határozni. És a franciák alapvetően ezt az elképzelést próbálják előrevinni. Ez egyébként nem ellentétes a magyar kormányzati szándékokkal, mert nekünk is érdekünkben áll az, hogy ez az együttműködési forma valamilyen módon testet öltsön. De nyilván ez a döntés nem feltétlenül úgy merül föl, hogy eddig az EPK egy informális együttműködés volt, és majd a következő csúcson Albániában jövő májusban, akkor kötünk egy nemzetközi szerződést, és részletesen meghatározzuk, hogy mi az intézményi struktúra, mik a feladatok, hatáskörök, hogyan viszonyul más európai regionális együttműködési fórumokhoz, például az Európa Tanácshoz vagy az EBESZ-hez, amelynek a képviselői egyébként részt vettek az EPK tanácskozáson Budapesten, hanem ezt apró lépésekben képzelem el, valamilyen adminisztratív támogatást kell adni, kell, hogy legyen valamilyen állandó adminisztratív segédlet a tagállamoknak az előkészítésben. Jelenleg ezt egy informális kvad végzi, a jelenlegi elnökség, az előző elnökség és a következő két elnökség, jelen esetben az Egyesült Királyság, Magyarország, Albánia és Dánia. Talán ezt lehetne jobban formalizálni, talán lehet állandó szekciókat kialakítani, talán lehet közös projektek megvalósításával egy projektszervezetet megbízni, ami utána ezeknek a döntéseknek az utókövetését is elvégzi, és ebből kialakulhat organikusan valami, ami a tagállamok elképzeléseinek megfelel. Én a magam részéről azt gondolom, hogy egy mérnöki tervezőasztalon megrajzolni az EPK struktúráját a következő 20-25 évre még nem lehetséges. A tagállami eszmecserék még nem állnak ezen a szinten, de nagyon erős szándék van arra, hogy ez az együttműködés valamilyen strukturáltabb formát öltsön.

Az uniós vezetők informális találkozóján viszont született nyilatkozat, a Budapesti Nyilatkozat a versenyképességről. Ez közelebb visz a magyar uniós soros elnökség első prioritásához, az új európai versenyképességi paktumhoz? Vagy ez két külön műfaj?

Ez szerves része ennek az elnökségi prioritásnak, egy meghatározó mérföldkő ennek a prioritásnak a megvalósításában. Itt én hátralépnék kettőt, és emlékeztetnék arra, hogy a magyar elnökség természetesen nem egyedül, hanem a bennünket megelőző belga elnökséggel együttműködve a trió részeként milyen fordulatot hajtott végre az Európa-politikában. Ha visszapörgetjük az európai uniós beszélgetéseket, hogy miről beszélgettünk két évvel ezelőtt az Európai Unióval kapcsolatban, a zöld átmenetről és a migrációs paktumról beszélgettünk. A versenyképességről nem beszélgettünk. Ehhez képest a magyar elnökségnek, együttműködve természetesen a tagállamokkal és az intézményekkel, sikerült elérni azt, hogy ma az európai uniós beszélgetések középpontjában a versenyképesség áll. Egyértelműen konszenzus van a tekintetben, hogy az Európai Unió nagyon komoly versenyképességi problémákkal küzd. Erre az analízist a Draghi-jelentés megadta, ami megint csak általános elfogadottságnak örvend, és ebből az analízisből azt látjuk, hogy ha azonnali sürgős intézkedéseket nem teszünk, akkor az Európai Unió végleg le fog maradni a globális versenytársakkal, az Egyesült Államokkal és Kínával szemben, különösen azokon a területeken, amely a termelékenység és a növekedés szempontjából meghatározó, tehát a digitális szektorban, a digitális átmenet tekintetében. Ez a magyar elnökségnek a sikere. A Budapesti Nyilatkozat különleges állatfajta, egy informális európai tanácsi ülésről van szó, ami azt jelenti, hogy ezek nem tanácsi következtetések, ez egy nyilatkozat, amit az Európai Tanács tagjai informálisan adtak ki, de ez a nyilatkozat meghatározza azokat a prioritásokat, amiket elvárnak az állam- és kormányfők az európai uniós intézményektől. Az európai uniós intézmények következő intézményi ciklusában ez egy központi célkitűzés, és azt várják az európai intézményektől az állam- és kormányfők, hogy itt érdemi előrelépés legyen, és számos területet meg is jelölnek, nagyon konkrét feladatszabással, ahol ezeket számon fogják kérni az intézményektől.

Ebben a nyilatkozatban egyaránt olvasni szikáran pontos határidő-megjelölést, meg olyan szöveget is, amelyek inkább a távoli vagy távolabbi kívánságok, óhajok listája. Mennyire számonkérhető egy informális csúcson hozott nyilatkozat akár az unió intézményeitől, akár az azt aláíró államok vezetőitől?

Ez az európai uniós intézményi működésnek egy nagyon régi dilemmája. Általában véve az Európai Tanács hogyan illeszkedik ebbe az intézményi struktúrába. Az Európai Tanácsnak az a szerepfelfogása, és ez szerintem a szerződésekből le is vezethető, hogy politikai iránymutatást ad az intézményeknek, és meghatározza az európai integráció stratégiai irányait. Jogi értelemben ezek a nyilatkozatok nem kötelezőek, tehát nem jogforrás. Ez nem rendelet, ez nem irányelv, ami az intézményekre vagy a tagállamokra nézve kötelező lenne, de az Európai Tanácsnak az az elvárása, hogy ezt az iránymutatást az intézmények kövessék. Az Európai Tanács és a Bizottság kapcsolata kollégiumról kollégiumra változott. Az előző Von der Leyen-bizottság és az Európai Tanács közötti együttműködés nem volt problémamentes, személyi konfliktusok is terhelték, és a bizottság meglehetősen szelektíven viszonyult az Európai Tanács következtetéseihez, ami a bizottság politikájának megfelelt, azokat átvette, természetesen úgy, ahogy gondolta, amelyek nem – értsd ezalatt elsősorban a migrációt –, ott a bizottság a saját politikáját követte, és javarészt ignorálta az ET-következtetéseket. Most ez a kockázat természetesen a budapesti nyilatkozat esetében is fennáll, de az Európai Tanács kifejezte azt a szándékát, hogy rendszeres időközönként erre a kérdésre vissza akar térni, és rendszeres időközönként politikai iránymutatást akar adni a bizottságnak és az intézményeknek, hogy a versenyképességi prioritások megvalósítását hogyan képzeli el.

A budapesti nyilatkozat a Letta- és a Draghi-jelentést nevezi meg az ambiciózus előrehaladás szilárd alapjának. Ez azt jelenti, hogy azt kell csinálni, ami a két jelentésből következik, vagy ez egy ilyen uniós szóvirág, hogy szilárd alap?

Ez valahol a kettő között van, bár szóvirágnak sem rossz, de az Európai Tanács egyértelműen nem támogatta sem a Letta-, sem a Draghi-jelentésben foglalt ajánlásokat. Abban konszenzus van, hogy a két jelentés az európai uniós versenyképességi kihívásokat többé-kevésbé akkurátusan leírja, azonban nyilvánvalóan további egyeztetéseket igényel, hogy a javaslatok közül mik azok, amik végrehajthatók, és mik azok, amiknek végrehajtására van valódi politikai szándék. Amit a Budapesti Nyilatkozat elvégzett, az három dolog. Egyrészt meghatározta azt az általános politikai elvárást, hogy a versenyképesség legyen horizontális prioritás. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy nemcsak a gazdaságpolitikai szakterületen feladat, hanem az Európai Unió valamennyi politikáját úgy kell kialakítani, hogy az a versenyképességi célkitűzések megvalósulását szolgálja. Erre bevezetünk a jogalkotásban egy úgynevezett versenyképességi tesztet, aminek az a lényege, hogy a bizottság, amikor egy jogalkotási javaslattal előáll, akkor ezt a jogalkotási javaslatot versenyképességi szempontból is mérlegelnie kell, értékelnie kell, és ezzel az értékeléssel együtt lehet ezt a jogalkotási javaslatot előterjeszteni. Emellett vannak olyan területek, ahol további egyeztetések szükségesek szakpolitikai szinten. Ilyen például a belső piaci akadályok lebontása, vagy a bank- és tőkepiaci uniónak a megvalósítása. Itt további lépések lesznek szükségesek az egyes tanácsi formációkban, például az Ecofinen vagy a versenyképességi tanácsi formációban, ami egyébként november végén fog ülésezni Brüsszelben, és szintén elfogad egy részletes következtetést a versenyképességi kihívásokról, ami már sokkal alacsonyabb absztrakciós szinten és sokkal konkrétabban fog egyes intézkedésekről szót ejteni. És a harmadik kategóriába tartoznak a konkrét feladatszabások. Itt az Európai Bizottságnak például 2025 első félévében 25 százalékkal kell csökkentenie az európai uniós jogalkotásból származó jelentéstételi kötelezettséget, de hasonlóan konkrét célkitűzés az, hogy egy tiszta ipari stratégiát kell letenni az asztalra, amelynek kell tartalmaznia energiapolitikai intézkedéseket is, amelyek lehetővé teszik az Európát sújtó magas energiaárak csökkentését. Ebből a szempontból a Budapesti Nyilatkozat egy meglehetősen kompakt szöveg.

Az első pontban mindjárt szabnak egy határidőt, 2025 júniusáig átfogó horizontális stratégiát az egységes piac elmélyítésére vonatkozóan kell előterjeszteni a bizottságnak, amely egyértelmű határidőket és mérföldköveket megállapító ütemtervet is tartalmaz. Nem szűk ez a határidő? Nincs is még új bizottság. Jön a karácsony, kiürül Brüsszel.

Igen, Brüsszelnek van egy ilyen tulajdonsága, hogy gyakran kiürül, nyáron két hónapra, a karácsony környékén is elég hosszan, ugyanez a helyzet húsvétkor. Ha ürügyet kell találni arra, hogy miért ne dolgozzanak Brüsszelben, ezek azért ott vannak az asztalon, de a határidő azért nem túlzottan ambiciózus vagy irreális, mert a magyar elnökség már a belga elnökséggel és a minket követő lengyel elnökséggel együttműködve a versenyképességi prioritásnak a megvalósításán dolgozik. A lengyel soros elnökséggel már dolgozunk azon, hogy ez a belső piac kiteljesítését megvalósító ütemterv hogyan nézzen ki. Hasonló egyeztetések zajlanak már a bizottsággal is. Ez az elképzelés nem a semmiből pattant elő. A Budapesti Nyilatkozat ezt azért tartalmazhatja, mert ennek az előkészítése már megkezdődött, és ennek az előfeltételei ezek fennállnak.

És van esély rá, hogy júniusáig megcsinálják?

Így igaz.

A belső piacot az unióban mi akadályozza ma? Az egyik alapelve a belső piac szabadsága. Mindenki azzal kereskedik, akivel csak akar.

Ez papíron valóban így van. Az Európai Unió működésének az alapja a négy szabadság, az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása, és elvileg ez egy akadályok nélküli belső piacot kellene, hogy eredményezzen. Gyakorlatilag számos olyan szabályozás található, ami de facto akadálya a belső piac kiteljesedésének. A Draghi-jelentés meglehetősen elrettentő számot mond. A Draghi-jelentés azt mondja, hogy a belső piac hiányosságai miatt az Európai Unió GDP-jének potenciális 10 százaléka nem realizálódik. Az Európai GDP 10 százaléka elvész azért, mert a belső piacon vannak továbbra is akadályok. Ezek jórészt szabályozási jellegűek, olyan előírások, amik az egyes tagállamokban különbözőek, bár az uniós szabályozás keretein belül vannak, de mégis különbözőek, és de facto kizárják azt, hogy más uniós tagállamban működő gazdasági szereplők ott is piacra léphessenek. Ezeket tárja majd fel ez az anyag, és ezeknek a felszámolására tesz majd javaslatot.

Külön pontot kapott az úgynevezett egyszerűsítési forradalom, amit már az előbb is említett. Ez komolyan ekkora veszély egy vállalatra, hogy túl sok a bürokrácia meg a jelentéstételi kötelezettség? Mondjuk a jelentéstételi kötelezettségnek van olyan értelme, hogy legalább statisztikát lehet belőle csinálni, ami megmutatja a létező folyamatokat. Ha nem lesz, kevesebb adat lesz.

Az uniós elnökségünk előkészítése során folytattunk egyeztetéseket magyar és európai ernyőszervezetekkel is, mind a nagyvállalatok képviselőivel, mind pedig a kis- és középvállalkozások képviselőivel, és ők két területet jelöltek meg, ahol megítélésük szerint az Európai Unió durva versenyképességi akadályokkal küzd, amik a növekedésnek valódi korlátai. Az egyik ilyen a magas energiaárak kérdése volt, ez talán nem is vitatott, a másik pedig az adminisztratív teher. Az európai gazdasági szereplők úgy élik meg, hogy az Európai Unióban az adminisztratív terhek lényegesen magasabbak, mint az Egyesült Államokban, és ezek az adminisztratív terhek már elérték azt a szintet, hogy a kis- és középvállalkozások esetében gyakorlatilag lehetetlenné teszik a növekedést. Ahelyett, hogy mérnököket vehetnének fel, kénytelenek jogászokat és megfelelőségi tisztviselőket alkalmazni, és egy mikrovállalkozás esetében ez nyilván azt jelenti, hogy a jövedelmének a bevételének a jelentős részét jogi és egyéb szolgáltatásokra kénytelen költeni, és ráadásul vannak egymást átfedő jelentéstételi kötelezettségek is, ahol ez még jobban érvényes.

Az világos, hogy a párhuzamosságokat ki kell szűrni. A megfelelőségi jelentésekben meg a környezetvédelemben ott érdemes deregulálni? Akkor nem mindenki a rövidebb utat fogja választani, és csinálja úgy, ahogy a kínai versenytársa csinálja?

Nyilván az én megítélésem az, hogy az európai problémákra európai megoldásokat kell találni, vagyis az az egyszerű megközelítés, hogy Európa versenyképesebb tudna lenni akkor, ha ugyanazt csinálná, mint a kínaiak, vagy ugyanazt, mint az Egyesült Államok, szerintem nem jó megközelítés. Nyilván az európai értékek, az európai elvárások, az európai tradíciók különbözőek, és az európai tradíciók szerves részét képezik például a magas környezetvédelmi standardok vagy a szociális biztonsággal kapcsolatos elvárások és így tovább. Azt azonban látni kell, hogy például a mikrovállalkozások esetében nyilván ez a tevékenység jellegétől is függ. Az impact az viszonylag alacsony, és ésszerűen kell meghatározni azt a fajta jelentéstételi kötelezettséget, amit mondjuk egy több tagállamot érintő multinacionális projekt, és mondjuk egy családi pékség esetében elvárok. Nyilván nem várhatom el ugyanazokat a jelentéstételi kötelezettségeket. A környezetvédelmi elvárások és a standardok nyilván nem változnak, de az adminisztráció szempontjából nem hiszem, hogy azokat az elvárásokat kellene megfogalmazni minden gazdasági szereplővel szemben.

A Budapesti Nyilatkozatban egy külön pontot kapott az, hogy készen állunk az úgynevezett ötödik szabadsággal kapcsolatos munkára a kutatás, az innováció, az oktatás egységes piacon belüli előmozdítása érdekében. Ez konkrétan mit jelent?

A két jelentés is leírja azt a jelenséget, hogy a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások az Európai Unióban lényegesen alacsonyabbak, mint az Egyesült Államokban. A különbség azonban ennél sokkal differenciáltabb, tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy GDP-arányosan kevesebbet költünk, mert például a kutatás-fejlesztéshez nyújtott állami támogatás összege az Európai Unióban GDP-arányosan nem kevesebb, mint az Egyesült Államokban. Ugyanakkor az európai vállalatok lényegesen kevesebbet költenek kutatás-fejlesztésre, mint amerikai versenytársaik, és ebből adódik a kettő közötti különbség. Nyilván ez visszavezethető arra is, hogy az Európai Unióban az ipari szereplők jelentős része a hagyományos gazdaságban tevékenykedik, ideértve mondjuk az autógyártást is. Az Egyesült Államokban pedig végbement a digitális forradalom, és ott a kutatás-fejlesztés jelentős része az IT-szektorhoz, illetve az online szolgáltatásokhoz kapcsolódik, ami az Európai Unióban nem olyan fejlett, mint az Egyesült Államokban, ezért nyilván a kevésbé innovatív területen működő európai vállalkozások kevesebbet is költenek kutatás-fejlesztésre. A Budapesti Nyilatkozat azt irányozza elő, hogy egyrészt támogatni kell az európai innovatív szektorban dolgozó gazdasági szereplőket.

Gyógyszeripar?

Például. És ezeken a területeken talán nagyobb esély van arra, hogy a gazdasági szereplők maguk is úgy gondolják, hogy a kutatás-fejlesztésbe érdemesebb hosszabb távon fektetni. A másik oldal viszont, hogy az állami kutatás-fejlesztési támogatásokat, a közkiadásokat hogyan tudjuk észszerűsíteni azért, hogy ezek ne egymással versengő vagy átfedő kutatási projektek legyenek. Ebben talán lehet előrelépni, erre utal a nyilatkozat.

Ez azt jelenti, hogyha, mondjuk, Párizsban a Pasteur Intézetben kutatnak valamit, akkor azt minek kezdjük el kutatni? Vagy ha nálunk kutatnak valamit, akkor a Pasteurben nem fogják elkezdeni kutatni? Iszonyú nehéz elképzelni, hogy egy kutatót le lehet arról beszélni, hogy valamit csináljon.

Nem gondolom, hogy arról lenne szó, hogy egy kutatót le kell beszélni, de azt gondolom, hogy különösen a természettudományok területén a kutatások már most is kutatóprojektekben zajlanak, teamekben, amik nemzetközi együttműködést feltételeznek, és ha ezt a nemzetközi együttműködést úgy koordináljuk, hogy az erőforrásokat hatékonyabban használjuk fel, akkor ez azt jelenti, hogy egységnyi ráfordítással nagyobb eredményt tudunk produkálni. Az európai együttműködésnek, koordinációnak itt van hozzáadott értéke.

Meg fog oldódni valaha a Horizont meg az Erasmus+ program kérdése? Az egyik az kifejezetten az európai együttműködésről, a kutatásokban való közös részvételről szól. Hankó Balázs miniszter azt mondta, hogy Brüsszelben pattog a labda, a bizottság szóvivője azt mondta, hogy még nem látják a módosított jogszabályt, és mindjárt itt a karácsony.

A válaszom rendkívül egyszerű. Hankó miniszter úrnak tökéletesen igaza van, vagyis a labda Brüsszelben pattog. A KEKVA-törvény módosítására vonatkozó, akkor még javaslatunkat – azóta elfogadott törvényről van szó – a bizottság ismeri, arról a bizottsággal konzultáltunk, Hankó miniszter úr személyesen is konzultált velük, és természetesen az elfogadott törvényt a kondicionalitási eljárásban tagállami intézkedésként hivatalosan is notifikálni fogjuk a bizottságnak, és kérjük, hogy ennek a jogszabálynak az ismeretében értékelje újra a kondicionalitási eljárásban alkalmazott szankciós intézkedéseket. De azt azért szeretném jelezni, hogy az nem teljesen világos számomra, hogy az Erasmus és a Horizont programból való kizárásra a bizottság egyáltalán nem tett javaslatot. Elvileg a kondicionalitási eljárásban az Európai Unió pénzügyi érdekeit fenyegető jogállamisági hiányosságoknak a felszámolása a cél, és ennek egyik eszköze bizonyos uniós források felfüggesztése vagy visszatartása. Sem az Erasmus, sem a Horizont program esetében nem világos az, hogy az Európai Unió milyen pénzügyi érdekeit fenyegeti veszély. Az Erasmus-programban hallgatók és oktatók kapnak uniós forrásokat részletesen szabályozott rendszerben, pontosan meghatározott célokra. A pénzügyi visszaélésnek a gyanúja sem merülhet föl, és ilyen állítás soha senki sem fogalmazott meg, hogy az Erasmus-forrásokkal bármilyen visszaélés történne. A Horizont program esetében pedig az a helyzet, hogy ez egy központi irányítású program, a bizottsághoz kell benyújtani, a pályázati pénzeket a bizottság ítéli oda, és ezeknek a felhasználását a bizottság értékeli, tehát nem látom, hogy itt az unió pénzügyi érdekeit milyen veszély fenyegetné.

Nem lehetséges, hogy egészen egyszerű politikai érdekről van szó, az Európai Bizottság nem akarja, hogy a jelenlegi magyar kormányhoz köthető átalakított egyetemi kuratóriumok pénzhez jussanak?

Ha ez a helyzet, akkor két megfontolás lehetséges. Az egyik az, hogy a bizottságnak van egy elképzelése arról, hogy a tagállami felsőoktatást milyen módon kellene megszervezni. Az a helyzet, hogy ez nem uniós hatáskör. A bizottságnak erről lehet véleménye, de ez önmagában véve nem indokolhat semmilyen európai uniós szintű intézkedést, szankciót különösen nem. A másik lehetőség az, hogy a bizottságnak vannak aggályai bizonyos alapjogok tekintetében, ilyen például az akadémiai szabadság kérdése, ami szerepel az Európai Unió Alapjogi Chartájában. Kicsit, ha jogászkodhatok, nem akarok nagyon mélyre ásni, de az Európai Unió Alapjogi Chartája azokon a területeken releváns, ahol van uniós hatáskör. A felsőoktatás megszervezése tekintetében nincsen. Tehát az akadémiai szabadságra való hivatkozás uniós hatáskör hiányában jogilag megalapozatlan. Ha az Európai Bizottságnak komoly fenntartásai vannak a KEKVA-intézmények akadémiai szabadságával kapcsolatban, akkor számomra nem világos, hogy miért logikus az a megoldás, ami lehetővé teszi azt, hogy az Európai Unió más tagállamaiból Erasmus-program keretében a KEKVA felsőoktatási intézményekbe érkezzenek hallgatók, ahol állítólag komoly probléma van az akadémiai szabadsággal, tehát az nem gond, ha az állítólag szabad nyugat-európai egyetemekről hallgatók az állítólag nem szabad magyarországi egyetemekre érkeznek hallgatni, de azt nem engedjük meg, hogy az állítólag nem szabad magyarországi egyetemekről az állítólag szabad nyugat-európai egyetemekre menjenek hallgatók. Ha az akadémiai szabadsággal van probléma, akkor talán nem ez a megoldás. Ez egyértelműen nyers politikai nyomásgyakorlási eszköz, én ezt nem tudom máshogy lefordítani, és azt gondolom, hogy a bizottság szándékai e tekintetben messze túlmutatnak az Európai Unió pénzügyi érdekeinek a védelmét.

A következő bizottságén is túl fog mutatni? Annak az elnöke nagyjából biztos, de a tagsága még nem.

Amit én tudok, az az, hogy a bizottság megválasztott elnök asszonya milyen politikai programot hirdetett az Európai Parlamentben, és ismerem az ő beszédét, amit elmondott a magyar miniszterelnök uniós elnökségi programot ismertető beszédét követően. Ezekből a politikai konfliktus fenntartására és kiélezésére vonatkozó szándék olvasható ki, de ezek a beszédek a biztosi kollégium megerősítése előtt hangzottak el, és mind a kettő az Európai Parlamentben, tehát mind a címzett, mind pedig az időzítés politikai szempontból releváns. Én a magam részéről megvárnám azt, hogy a biztosi kollégium megalakul, és az Európai Bizottság elkezdi a működését. Ezek után a bizottság cselekedeteiből lehet majd azt megállapítani, hogy milyen viszonyra törekszik a magyar kormánnyal, ideértve a fennálló konfliktusok rendezését. Túlzottan nagy optimizmust nem táplálok, mert alapvető Európa-politikai nézetkülönbségek vannak a magyar kormány és a bizottság között. Ezek a nézetkülönbségek a jövőben is fenn fognak állni, és ebben kódolva van bizonyos politikai konfliktus. A múlt azt mutatja, hogy sem a bizottság, sem a magyar kormány nem hőköl vissza ezeknek a konfliktusoknak a felvállalásától.

Egyik testtartásába se fér bele nagyon, hogy különösebb engedményeket tegyen? Vagyis az Erasmus és a Horizont az elúszott?

Ezt ilyen határozottan nem jelenteném ki. A KEKVA-törvény módosítását az Országgyűlés mindenesetre elfogadta, ezt mi notifikálni fogjuk a bizottság felé, és bízom benne, hogy a bizottság ez alapján lesz olyan helyzetben, hogy javaslatot tehet ezeknek a programoknak az ismételt megnyitására a kekvás intézmények előtt is.

Lehetséges-e az, ha a HUN-REN kutatási hálózatot úgy alakítják át, hogy a speciális jogi személy mögött értelmezendő joganyag az alapítványokra vonatkozik, hasonlóan, de csak hasonlóan, mint más intézményeknél, akkor a HUN-REN is belefut egy európai szankcióba?

Ha arra irányul a kérdés, hogyha az Európai Bizottság újabb ürügyet keres arra, hogy ezt a konfliktust eszkalálja, akkor természetesen az Európai Bizottság mindig is fog találni olyan ürügyet, ami alapján ez a konfliktus eszkalálható. Szerintem a tervezett HUN-REN-átalakítások semmilyen aggályt nem kellene, hogy felvessenek az Európai Bizottság szempontjából, de még egyszer mondom, ha a bizottság ürügyet keres arra, hogy egy újabb konfliktust generáljon, akkor mindig fog találni.

Benne van a Budapesti Nyilatkozatban a stratégiai energetikai szuverenitás elérése 2050-re és a klímasemlegesség. Valódi energiaunió kiépítésének igényét is megfogalmazzák. Ez konkrétan megmondja, hogy kitől mennyiért veszünk, hogy használjuk föl, és milyen a belső elszámolási rendszerünk?

A mi értelmezéseink szerint az energiaunió nem ezt jelenti. Nyilván az energiauniót az alapszerződéses rendelkezések keretei között kell értelmezni, és az alapszerződések kifejezetten kimondják a tagállamok jogát az energiamixük megválasztásához, illetve az alapvető nemzetbiztonsági, ide értve az energiabiztonsági szempontok érvényesítése továbbra is tagállami hatáskör. Tehát én úgy gondolom, hogy az energiaunión belül is nagyon széles tagállami mozgást kell hagyni ahhoz, hogy az energiamixet, illetve az energiabiztonsági szempontokat tudjuk érvényesíteni.

A 2050-re kitűzött klímasemlegesség, ez ambiciózus cél, vagy biztatásképpen hagyták benne, vagy realitás, látjuk az elektromos autózás vergődését Európában?

A két problémát különválasztanám. Az egyik az, hogy önmagában mennyire ambiciózusak a klímacélok, a másik pedig az, hogy van-e értelme klímapolitikát folytatni iparpolitika nélkül. Az első kérdésre a válaszom határozott igen, tehát ezek a klímacélok rendkívül ambiciózusak, és az eddigi tagállami visszajelzések alapján a tagállamok időarányosan nem állnak jól a teljesítéssel. Magyarország e tekintetben a kivételek közé tartozik, de vannak olyan tagállamok, ahol az elmúlt időszakban a kibocsátás nemhogy csökkent, hanem emelkedett. És nem világos, hogy ez a trend mikor és hogyan fordulna át csökkenésbe. A másik kérdés az európai versenyképesség szempontjából is fontos. Természetesen a klímacélkitűzések úgy is megvalósíthatóak és nagyon gyorsan, ha az Európai Unió valamennyi kibocsátó termelőegységét egyik napról a másikra bezárjuk. Ha az európai ipar megszűnik, akkor a kibocsátási célok valóban teljesülnek. De ez nyilvánvalóan az európai életmód és az európai jólét fenntarthatatlanságához fog vezetni. Tehát a klímapolitikát valódi európai iparpolitikának kellene kísérnie, ami lehetővé tenné azt, hogy az európai termelőkapacitások megmaradjanak és átalakuljanak modern, fenntartható termelőkapacitásokká, amelyek munkahelyeket és versenyképes fizetéseket jelentenek az európaiak számára. A Draghi-jelentés elég jól leírja azt, hogy például az európai autóipar tankönyvi példája annak, hogy ezt hogyan ne csináljuk. Amikor egyértelmű szankciós elemeket és ösztönzőket építünk be az elektromobilitás irányába, de ezt nem kíséri az ellátási láncok átalakítására vonatkozó politika, hogy az európai gazdasági szereplők ezekbe az új elektromobilitási ellátási láncokba hogyan tudnak beépülni, ami ipari kapacitások leépülését és az európai piac teljes átalakulását fogják eredményezni. Erre kell hangsúlyt fektetni. Az európai zöld átmenetet nem az európai ipar és termelőkapacitások ellenében, hanem azokkal együttműködve kell megvalósítani. Nekem az a tapasztalatom európai gazdasági szereplőkkel folytatott egyeztetések alapján, hogy az európai ipar részéről erre van hajlandóság. Ők az elmúlt öt évben is várták az Európai Bizottság kinyújtott kezét, hogy velük egyeztetve, velük együttműködve kezdjék meg a zöld átmenet megvalósítását, erre nem került sor. A reményünk az, hogy az elkövetkező intézményi ciklusban ez máshogy lesz.

Ha minden iparpolitikai lépést a Budapesti Nyilatkozat szerint át kell vezetni egy versenyképességi teszten, az nem fog odajutni, hogy előbb-utóbb a zöld átmenet kérdőjeleződik meg? A kettő néha ellentmondónak tűnik.

Igen, az én megítélésem szerint ezek nem egymást kizáró szempontok, de nyilván ezeket a szempontokat egymásra tekintettel kell érvényesíteni. Nekem az a javaslatom, hogy először tegyünk egy próbát. Nézzük meg, hogy lehet-e az európai klímapolitikai ambíciót egy értelmes európai iparpolitika érvényesítése mellett is fenntartani, és ha ez lehetséges, akkor haladjunk így előre. Ha az a megállapítás, hogy ez nem lehetséges, és ennek a politikai árát az európaiak nem tudják és nem akarják megfizetni, akkor nyilván ezeket a szempontokat újra kell gondolni, de szerintem itt még nem tartunk. Először próbáljuk meg, hogy az európai gazdasági szereplőket, akik hajlandók együttműködni a klímapolitikai célkitűzések megvalósításában, vonjuk be az európai iparpolitika és a klímapolitika megvalósításába.

A mezőgazdasággal is foglalkozik a nyilatkozat. Versenyképes, fenntartható, reziliens mezőgazdasági ágazat létrehozása a tisztességes verseny biztosítása globálisan és a belső piacon globálisan hogyan lehet tisztességes versenyt biztosítani? Nincsen oda nekünk hatáskörünk.

Valóban, azt azonban mi döntjük el, hogy az európai piacot milyen mértékben és milyen feltételekkel nyitjuk meg az Európán kívüli mezőgazdasági termények előtt.

Vámháború?

Ez nem vámháború, ez az európai stratégiai autonómia megvédése. A közös mezőgazdasági politika alapja az, hogy Európában soha nem fordulhat elő újra az, ami a második világháború után bekövetkezett, amikor éhínség pusztított a kontinensen, és az Európán kívüli beavatkozás mentette meg a kontinenst attól, hogy a második világháborúhoz hasonló méretű tragikus éhínség söpörjön végig a kontinensen. Vagyis az európai kontinensnek képesnek kell lennie saját maga ellátására, és ezt a szükséget a Covid, illetve az orosz–ukrán háború miatt az ellátási láncok meggyengülése is bizonyította, vagyis nem számíthatunk arra, hogy Európa mindig be fogja tudni szerezni az ellátásához szükséges élelmiszereket Európán kívülről, ez mindig rendelkezésre fog állni, vagy ha lehetséges ez, ez olyan kiszolgáltatottságot, sebezhetőséget eredményez, amit szerintem az Európai Unió, ha nem hajlandó például az energiahordozók vagy a kritikus nyersanyagok esetében felvállalni, akkor mezőgazdasági termények esetében sem vállalhatja fel. Ennek van bizonyos költsége, emellett a közös mezőgazdasági politika tud olyan szempontokat érvényesíteni, ami a megfelelő környezetvédelmet, a jó minőségű élelmiszereket, a vidékfejlesztési szempontok érvényesítését és egy hagyományos mezőgazdasággal foglalkozó társadalmi csoportközösség tisztességes megélhetését eredményezi. Ezek a célkitűzések, mind egyszerre jelennek meg a közös mezőgazdasági politikában, és ha a közös mezőgazdasági politika bizonyos pilléreit elkezdjük kihúzogatni, akkor az egész rendszer összeomlik, és Európa stratégiai autonómiája helyrehozhatatlan károkat szenved.

Hogy látják, miért áll Várhelyi Olivér meghallgatása?

Kizárólag politikai szempontok játszanak szerepet. Én végignéztem a biztosjelölt meghallgatását az Európai Parlamentben. Szerintem szakmai szempontból kiemelkedő teljesítményt nyújtott, a többi biztosjelölttel összehasonlítva én nem látok okot arra, hogy az Európai Parlament az ő jelölését miért ne támogatná. Az elmúlt öt évet bővítési biztosként kiemelkedő teljesítménnyel zárta. Ő volt az, aki új lendületet vitt az Európai Unió bővítéspolitikájába. Szerintem nem kis szerepe van abban, hogy az a portfólió, ami akkor senkinek nem kellett, amikor átvette, mostanra az egyik legkeresettebb portfólióvá vált, a tagállamok jelentős része ezt a portfóliót szerette volna. Olyan portfólióra jelölték őt most, ami mind az Európai Unió, mind Magyarország érdekei szempontjából fontos. A versenyképesség szempontjából ez a terület, ide értve az egészség- és a gyógyszeripart, kitörési pont, ezért ha ezt a portfóliót valóban megkapja, ez is azt a sorsot fogja osztani, mint a bővítési portfolió. Biztos vagyok benne, ha ugyanazzal az elkötelezettséggel, szakértelemmel, kitartással fogja ezt a pozíciót vinni, akkor ez a portfólió is a legkeresettebbek egyike lesz majd öt év múlva.

Egy küldő kormány részéről ilyenkor az a taktika, hogy bele kell állni és tartani kell, vagy informálisan kell jelezni, hogy milyen A, B meg C verzió van még?

A biztosi kollégium portfoliójának az összeállítása a bizottság elnökének a politikai felelőssége. Természetesen folytathat egyeztetéseket a biztosjelöltekkel és a küldő államokkal is. Erre ebben az esetben is sor került minden tagállam esetében. Ha kizárólag politikai szempontok miatt akad meg a biztosjelölés, nyilván mérlegelni kell, hogy milyen politikai és jogi eszközök állnak rendelkezésre. Itt most szerintem ez egy nagyon nagy játéknak a része. Nyilván ennek a játéknak az egyik eleme az Európai Parlament és a magyar kormány közötti konfliktus. Az Európai Parlament ennek a politikai konfliktusnak a foglyává teszi ezt az eljárást is. De úgy látom, hogy ez a bizottság alelnökei tekintetében most már egy olyan westernfilm-jelenethez hasonlítható, ahol körben állnak a szereplők, és mindenkinek mind a két kezében van a revolver, és a mellette álló halántékához szorítja, és mindenki halántékához legalább két revolvert szorít mindenki, és az a kérdés, hogy ki húzza meg először a ravaszt, de ha valaki meghúzza a ravaszt, akkor valószínűleg a körben állók közül mindenki elesik. Ez a veszély természetesen a jelenlegi kollégiumot is fenyegeti.

Az, hogy Donald Trump gyakorlatilag teljhatalmat kapott az Egyesült Államokban – nemcsak az elektorokat nyerte meg, hanem mind a két házat is – az európai politikai klímát át fogja változtatni? Mindenki igyekszik majd igazodni?

Alapvetően át fogja alakítani az európai politikai klímát, de sokkal bonyolultabb változások indulnak be, mint az egyszerű igazodás. Magyar szempontból is változást fog hozni ez a transzatlanti kapcsolatokban, mert a demokrata adminisztráció ezt egy erősen ideológiavezérelt területnek tekintette, ahol a tagállami szuverenitásba rendszeresen és durván beavatkozott. Én azt várom a Trump-adminisztrációtól, hogy egy sokkal pragmatikusabb, természetesen az amerikai érdekeket középpontba helyező, de a kölcsönös előnyökön alapuló megállapodásokat kereső stratégiát fog megvalósítani, és ez Magyarország számára is rengeteg politikai és gazdasági lehetőséget hordoz. A transzatlanti kapcsolatoknak az EU és az Egyesült Államok közötti lábát illetően fel fogja gyorsítani Európán belül azt a folyamatot, ami az európai stratégiai autonómia erősítését célozza. Vagyis az európaiaknak, ha komolyan gondolják azt, hogy Európa lehet önálló pólus az Egyesült Államok és Kína mellett, akkor az ez irányú tevékenységüket fel kell gyorsítani, el kell engedni azt a morális alapú politizálást, amit az európaiak intézményi szinten eddig folytattak, ehelyett az európai érdekeket kell középpontba állítani. Ha a Trump-adminisztráció ezt megteheti az Egyesült Államok esetében, akkor ezeket a gátlásokat Európának is le kell vetkőznie. Ha Trump az Egyesült Államokat akarja újra naggyá tenni, akkor nekünk föl kell vállalni azt, hogy mi viszont Európát akarjuk újra naggyá tenni.

Jó, de ki Európában a Donald Trump? Ki mondja meg, hogy merre van előre? Nincs ilyen ember.

Európában mindig is probléma volt, hogy kinek a telefonszámát kell felhívni abban az esetben, ha azt akarjuk megtudni, hogy Európában mi a helyzet. Most ironikusan mondhatnám azt, hogy Trump elnök úr megválasztását követően ez a telefonszám a magyar miniszterelnök telefonszáma volt, akit kellett hívni abban a kérdésben, hogy milyen irányba menjen előre Európa, és a Budapesten megrendezett két csúcstalálkozó is azt az érzést erősítette, hogy ha valaki azt szeretné tudni, hogy mi a helyes irány, Európának merre kell haladnia, aki a kapcsolódási pontokat keresi az Európai Unió és az Egyesült Államok között, annak a magyar miniszterelnököt kell keresnie. De nyilván nekünk kellő realitásérzékkel és szerénységgel kell ehhez a helyzethez viszonyulni, merthogy Magyarországnak lehet véleménye, de nyilván az európai politikai irányok meghatározásában Magyarország szerepe nem döntő.

Az ország mérete sem változott az utóbbi időben, a gazdasági teljesítménye sem.

Pontosan.

A stabilitása az kiemelkedő.

Nyilván Magyarország súlyát a teljesítménye adja, nem pedig azt, hogy hol vannak barátaink, és ezek a barátok milyen magas polcon találhatóak. A miniszterelnök szerintem ezt a váltást nagyon jól megfogalmazta, hogy Trump elnök úr nekünk harcostársunk, tehát vannak olyan törekvések, amiket osztunk, de onnantól kezdve, hogy ő az Egyesült Államok elnöke, az Egyesült Államok és Magyarország, illetve az Egyesült Államok és Európa kapcsolatáról beszélünk, ami egy teljesen más helyzet.