A schengeni határnyitás következményei rendkívül pozitívak a szlovákiai és a szlovéniai magyarság számára. Tegyük hozzá Burgenlandot is, bár ott nagyon alacsony a szórványmagyarság lélekszáma. A Romániában élő magyarok számára előbb-utóbbi megnyílnak a határok, de maradt két ország Délvidék és Ukrajna, ahol nem tudjuk, mit hoz a jövő. Semmiképpen nem szabad megengedni, hogy a határon túli nemzetrészek közül ez a kettő hátrányosabb helyzetbe kerüljön. Ukrajnával az unióban úttörő módon sikerült megkötni a kishatárforgalmi egyezményeket, amelyeket az ottani magyarság - mint ezt tapasztaltam két héttel ezelőtt személyesen is - pozitívan vett, tudnak vele élni, és azt is tudják, hogy ennél többet pillanatnyilag nem nagyon tudunk elérni. Ha őket technikailag is könnyen át tudjuk engedni a határon, nemcsak a papírjaik lesznek meg, akkor a velük való kommunikáció a körülményekhez képest megoldott.

A délvidékieknél az a helyzet, hogy ők elutasították a hasonló kishatárforgalmi egyezményt, mondván, hogy rájuk nézve ennek több hátránya lenne, mint előnye. Megígértem nekik már jóval korábban, hogy támogatom azt a követelésüket, hogy kaphassanak magyarországi letelepedés nélkül magyar állampolgárságot. Ezt az ígéretemet tartom. Tárgyaltam az érintett elnökökkel, a szerencsére a következő öt évben is elnöklő Borisz Tadics szerb államfővel, a szerb miniszterelnökkel és a horvát elnökkel is. Maga Tadics elnök jelentette be Szabadkán, hogy ezzel a megoldással egyetért. Most csak a magyar részen múlik, hogy hajlandók volnánk-e ezt a kedvezményt megadni.

És hogyan látja ezt?

Annyit tudok, hogy az Országgyűlésben ötpárti egyeztetést kezdeményeznek erről a témáról.A schengeni szabályok értelmezésén túl, ön szerint milyen feladatai vannak a magyar politikának, hogy a magyar közösséget a Kárpát-medencében összetartsa?

Az elnökségem egyik programja volt az egységes magyar nemzet képviselete. Nem politikai képviselete, hanem annak a koncepciónak a képviselete, hogy a magyar mint kulturális nemzet, mint történelmileg kialakult identitás megmaradjon. Ez nem kötődik a mindenkori államhatárokhoz, viszont attól függ, hogy van-e ebben a közönségben valóban közös akarat arra, hogy továbbvigye azt az együttműködést, amit a történelemből örökségül kapott.

Ez azt is jelenti, hogy Magyarországnak föl kell adnia a sokszor még a Trianon utáni időkből, a húszas-harmincas évekből táplálkozó illúziókat, hogy politikai egység teremthető meg. Világosan kell látni az illető nemzetrészek és az általuk lakott területek történetét is, hogy Erdélyben már a XVIII. században román többség volt, noha nálunk ezt nem nagyon tudják. Kell tudni, hogy melyek voltak a tót vármegyék, amelyek mindig is ezen a néven szerepeltek, már a XVI. században, és nem voltak magyarlakta vidékek. Tudni kell, hogyan változtak a nyelvhatárok a XVIII-XIX. században. Sok mindent kell ahhoz tudni, hogy az ember elfogulatlanul, reálisan, ugyanakkor optimistán szemlélje, hogy az a nagyrészt kompakt magyarság, a szórványok, a Székelyföld identitását és a jövő alakítását tekintve egységes maradjon.

Ehhez azt is számításba kell vennünk, hogy ez nem képzelhető el úgy, hogy majd központosítva, Budapestről irányítjuk őket. Ezt csak úgy lehet elképzelni, hogy most már a magyarság többfajta társadalomra oszlott többfajta központtal, amelyeknek megvan a saját politikai kultúrájuk is. Ha valaki Kolozsvárról vagy Marosvásárhelyről politizál, annak alkalmazkodni kell a bukaresti stílushoz és az ottani módihoz. Az anyaországból ki tudja elképzelni, milyen kisebbségben élni, milyen kihívás a csángó bállal kapcsolatban említett kettős tudat, kettős félelem? Ezek nagyon bonyolult és nehéz kérdések, nem kell azt képzelni, hogy mi, akik itthon megvagyunk magunkba zárkózva, pontosan tudjuk.

Hiába vannak különféle önkormányzati elképzelések, nem világos előttem, hogyan képzelik ezt a plurális központú, de mégis együttműködő és mindenképpen egységes jövőt építő magyar nemzetet. Amennyire lehet, én hozzájárulok az elnöki hivatalban tartott konferenciákkal, a határon túli útjaimmal. Nagyon remélem, hogy a magyar közhangulat és a politikusok szemlélete is változik az elnökségem végére.

A magyar külpolitikában talán a legtöbb vita az Oroszországgal kapcsolatos viszonyt érinti. Sokan azt mondják, hogy le kell számolni azzal az elavult gondolattal, hogy Magyarország valamiféle összekötő kapocs a Nyugat és Oroszország között. Mások azt mondják, hogy ez nagyon fontos a magyar külpolitikának. Ön hogyan gondolkodik erről, és mit gondol Oroszország az utóbbi években tapasztalható erőteljesebb pozíciószerzési kísérleteiről a térségben?

Teljesen nyilvánvaló, hogy Oroszország építi a pozícióit, és óriási súlya van mint nyersanyagszállítónak, mint katonai nagyhatalomnak, mint világpolitikai szereplőnek, mint a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező tagjának. Nevetséges lenne, ha nem vennénk róla tudomást, ugyanakkor az Európai Unió tagjaként kell az Oroszországhoz való viszonyról is gondolkodnunk, és nekünk elsősorban nem Magyarország és Oroszország kétoldalú viszonyán kell dolgoznunk, hanem hogy az unió milyen helyet foglal el a nagyhatalmak között, az Amerikához, az Oroszországhoz, a Kínához való viszonyban.

Tehát nem híd, hanem hídfőállás.

Én nem szeretem ezeket a vizes hasonlatokat, sem a kompot, sem a hidat. Mi itt vagyunk lehorgonyozva a Kárpát-medencében, és itt is maradunk. Ezekkel a kérdésekkel nagyon józanul, pragmatikus alapon és az új szövetségi kötöttségünket figyelembe véve kell foglalkoznunk.Ön 2006 decemberében az InfoRádióban azt nyilatkozta, hogy "azért vállaltam el az elnökséget, ezt a pozíciót, mert úgy gondoltam, hogy szükség van frissítésre a magyar politikában, ami teljesen pártszempontú, napi érdekű politizálásnál messzebbre nem mutat". Ön szerint sikerült ezt az elmúlt években elérni? Mi a mérlege?

Nem szívesen értékelném a saját két és fél évemet, noha folyamatosan gondolkodom arról, amit csinálok, és igyekszem reflektálni az összes megnyilatkozásomra, lelkiismeret-vizsgálatot tartok folyamatosan. Talán nem szerénytelenség kijelenteni, hogy minden erő kénytelen volt elfogadni, hogy az elnök nem kötődik egyik párthoz sem. Hogy mit tehet az elnök? Az elnöknek állandóan szembesülnie kell a saját alkotmányos lehetőségeivel vagy korlátaival. Kézzelfogható, azonnali eredményeket várni illúzió lenne. Ha vannak apró változások, ami a trendet megváltoztatja - akár gondolkodásban, akár alkotmányos szokásokban, például ombudsmanok választása -, azt én sikernek tartom, noha még előttünk lesz jövő héten az ombudsman-választás. Eredménynek tartom, hogy a független intézmények betöltői valóban a pártoktól függetlenül és ne pártalkuk során kerüljenek oda. Ha nem elsőre, akkor második próbálkozásra átmennek majd.

A pártokkal történő egyeztetés mellőzését olyan eredménynek látja, ami öntől függetlenül is tovább él majd, az utóda ezt a mintát követi?

Nem a negatívumon, a nem egyeztetésen van a hangsúly, hanem hogy megtörtem azt a gyakorlatot, hogy a pártok jelölésében a párthűség az elsődleges szempont, és eltörpül az illető szakmai alkalmassága, ami az intézmény kárára válik. Nem szeretnék példákat mondani, noha tudnék. A pártoknak megvan a lehetőségük az ellenérvek kifejtésére, azért vannak a bizottsági meghallgatások, azért van a parlamenti vita. Ez nekem is kockázat persze, hogy jót kell jelölnöm, de nyugodt vagyok, az összes jelöltem megállta volna a próbát akkor is, ha őket visszautasította a parlament.

Lesznek ugyanakkor olyan pozíciók, amelyekkel kapcsolatban egyeztetnie kell, például az ORTT-elnök esetében.

Így van, miután ez egy olyan hatáskör, ahol osztott a jelölés, leülök majd a miniszterelnök úrral, magától értetődik, mert ez így van szabályozva. Az előbb említett esetekben azonban nem kellett egyeztetnem, sőt, szerintem káros lenne az egész alkotmányos rendszer működésére, ha egyeztetnék. Ott nem fogok egyeztetni és vállalom a következményeit, vállalnia kell azoknak is, akiket fölkérek.

Említette, hogy nagyjából most tart a félidőnél. Mi az elnöki ciklusának második felére az a néhány legfontosabb kérdés, amivel szeretne foglalkozni, és szeretne eredményként elkönyvelni a végén.

Végig akarom vinni ezeket a programokat, a zöld programokat, a határon túli nemzetrészekkel kapcsolatos programot, továbbra is nagyon fontos, hogy ragaszkodjak az alkotmányossághoz minden kérdésben, és ne engedjem a legkisebb engedményt sem. Eredetileg nem volt betervezve, de alapvető társadalmi probléma a cigányság ügye. Ezt szeretném behozni a köztudatba, hiszen úgy látom, hogy ez egy robbanásveszélyes, rendkívül súlyos társadalmi probléma, amit nem lehet megoldani sem liberális elvek doktriner hangoztatásával, sem Magyar Gárda-módon. Ezt egy nagyon átgondolt és a cigányokkal egyeztetett programmal lehet megoldani, elsősorban iskoláztatás és munkahelyteremtés révén. Ez alapvető érdeke mind a cigányságnak mind a magyar társadalomnak.