Haynau hóhérja a morvaországi Brno városi hóhérja, Franz Bott volt, aki a szokásos fizetésért vállalta két sintérlegényével, hogy a hadsereghez csatlakozik - olvasható abban a 2001-es, az Aradi vértanúkról szóló kiadványban, amelynek előszavát Katona Tamás írta. A történész kifejti: "Magyarországon azonban a háborús idők miatt minden élelmiszer nagyon drága volt, és Bott embereivel nem tudott megélni az illetményéből. Attól is félt, hogy hosszas távolléte miatt elveszti a városi hóhéri állását, és szeptember végén felmondott. A felmondólevél annak rendje-módja szerint végigjárta az osztrák katonai bürokrácia előírt állomásait. Október 1-én hozták meg a határozatot Bott ügyében. A felmondást elfogadták, de kötelezték a hóhért, hogy töltse le két hét felmondási idejét, és ez alatt az idő alatt végezze el a rá váró munkát. Ez a munka a tizenhárom október 6-i aradi vértanú közül kilencnek, az akasztásra ítélteknek a kivégzése volt."

Papok és levelek

A papok október 6-án már hajnali kettő és három közt megjelennek a tábornokoknál - olvasható Katona Tamás írásában. "A legtöbben ébren vannak Aulich Horatius verseit olvasgatja az asztalra kirakott feszület két oldalán álló gyertya fényénél, Török+ Vauban+ könyvét a várépítésről, Láhner elővette kedvelt fuvoláját, és a haldokló Edgar búcsúáriáját játszotta el Donizetti Lammermoori Luciá-jából, Dessewffy pedig - nyugodt lelkiismeretének bizonyítéka - jóízűen aludt, amikor a református lelkipásztor belépett hozzá. A legtöbben már megírták búcsúleveleiket. (Néhányan reggel hatkor még egy utolsó levelet írnak.)

Tizenöt október 5-én vagy 6-án kelt levelük szövege ismeretes. Fennmaradt Kiss Ernő két levele a lányaihoz, Dessewffy levéltöredéke, Lázár három gyönyörű levele a feleségéhez, egy pedig Prohászka aradi levéltároshoz, Poeltenbergé az apjához és a feleségéhez, Nagysándor apróbb rendelkezéseket tartalmazó írása a paphoz, Leiningené a feleségéhez, egyik testvéréhez és sógorához, Damjaniché a feleségét gyámolító Vásárhelyi Jánosnéhoz (és híres búcsúimája, melyet feleségének vigasztalására írt), valamint Vécsey levele a feleségéhez. Jónéhány levél lappang valahol, hiszen tudjuk, hogy Dessewffy írt a feleségének (ezt a levelet az asszony a koporsójába tétette), unokaöccsének, Dessewffy Lajosnak és Máriássy ezredesnek, Török írt a fivérének, Láhner a feleségének, Kneziæ Egerben élő családjának, Aulich pedig az öccsének, aki osztrák hadbíró volt. A leveleket a papok juttatták el a címzettekhez, sőt Bardócz Sándor minorita szerzetes Schweidel maradék pénzét is eljuttatta."

A legmegrázóbb levél alighanem Leiningené, amelyet sógorához, Rohonczy Lipót fogoly huszárezredeshez október 6-án reggel keltezett - írja Katona. Egy helyen ez a mondat szakítja félbe a levelet: "Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben."

A kivégzések

Először az agyonlövetésre ítélteket vezették elő - áll a tanulmányban. Katona Tamás szemtanúkat idéz: "El is érkezett az idő, s reggeli fél hatkor a négy golyóra ítélt a kirendelt katonaság közé vezettetik, s a gyászmenet kezdetét veszi; megindultunk tehát: Schweidelt vezette Bardócz, Kiss Ernőt Marchot, Dessewffyt Baló s én Lázárt. Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátulsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás... Rögtön elébük lépett tizenkét gyalog katona töltött fegyverrel - egyre-egyre három volt számítva -, s midőn célzó állásba helyezték magukat, mi pár lépésnyire oldalvást félrevonultunk. Erre a parancsnok kardjával jelt adott, melyre a tizenkét fegyver egyszerre durrant; a fegyverek e durranására hárman rögtön élettelenül dűltek le. Kiss Ernő mozdulatlanul térdelve maradt, mert csak vállát fúrta keresztül egy golyó, elébe állott tehát három gyalog közkatona, s elsütve fegyvereiket ezek olták ki életét" - írja Vinkler, és az aradi minorita rendház naplójában Sujánszky+ szavai nyomán ezt teszik még hozzá "A három áldozat arcra borulva, Kiss Ernő hátrabukva feküdt a sánc árkában a nap lementéig. Kiss Ernőt a lövések közelről érték, bőrébe fúródott a lőpor, s a füst befeketítette arcát."

Az akasztások

Ezután került sor a kilenc akasztófára ítélt tábornokra. "Ama rémes oct. 6-ának reggeli hat órája volt. Menni kellett, karján vezettem, és mentünk; a Grófon kívül még nyolc áldozat, mind hősök voltak ... Egy óranegyedet tartott a menet, s talán többet is... Annyi hetek óta először lengette a reggeli szellő a Grófnak szőke ifjú fürtjeit; keserű, sóvár epedéssel nézett körül a világ minden tájai felé, és mondá mély sóhajjal: Ah, mily kedves az Istennek szabad levegője!" - írja Baló Leiningennének. És most vegye át a szót Herold újaradi molnár:

"Mi a lovasok és a gyalogosok közé kerülve a gyalogsál karéja mellé jutottunk. Innen láttuk az egész eljárást. Balról a sarokban állt Damjanich+ szekere. Damjanichot azon a szemetesszekeren hozták, amelyen a várba a hulladékot szokták szállítani... A többi tábornok a középen állt, s halkan beszélgetett. Mind civilben voltak, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki atilla. A tábornokok egymással beszélgettek, Vécsey gróf azonban egy szót sem szólt, hanem minden egyes kivégzést nagy figyelemmel nézett végig mintha tanulmányozni akarta volna. Sorra követte a hóhért egyik bitótól a másikig..."

A hóhérnak nehéz dolga volt

A hóhérnak nehéz dolga volt. Az oszlopszerű bitófákat gondosan ki kellett ékelni, és mélyre kellett ásni, mert a talaj nagyon vizenyős volt - írja Katona Tamás. "Az 1932-es ásatások tanúsága szerint így sem tudták egyenes vonalban felállítani őket, soruk az ötödik akasztófánál enyhén megtört. Alig volt meg a szükséges magasságuk, ezért a magas termetű vértanú - Leiningen, Damjanich - kivégzése kínos és lassú volt. Tichy őrnagy, a kivégzési négyszög parancsnoka ingerülten sürgette is a hóhért. Poeltenberg nyitotta meg a sort - a hadbíróság őt találta a legkevésbé vétkesnek, hiszen kegyelemre is ajánlotta. Utána Török, majd Láhner következett - két olyan tábornok, aki nem hadvezérként, hanem szakemberként tevékenykedett. Ezek után jöttek a hadtestparancsnokok: Kneziæ, Nagysándor, Leiningen - akit osztrák foglyok lemészárlásával is megvádoltak, teljesen alaptalanul -, Aulich - hadügyminiszteri tevékenységét vették súlyosbító körülménynek -, majd Damjanich. Utolsónak Vécseyről oldották le a láncokat. Neki már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért, mint Sujánszky szavaiból tudjuk, az előtte kivégzett Damjanich holttestéhez lépett, és bár személyes ellenségek voltak, megcsókolta Damjanich kezét. A papok eltakarták a szemüket, és még a négyszögben felállított katonaság soraiból is hangos zokogás hallatszott.""Időközben - folytatja elbeszélését Herold - a Maros túlsó partján lévő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne..."

Nem a kivégzetteket gyalázták

Ezek után odaengedték az érdeklődőket is a vesztőhelyre. Tichy őrnagy egy kis népnevelésre is fel akarta használni az alkalmat, és felszólította "a jelenlevő papokat, hogy az eseményekről szóljon valamelyikük néhány szót a néphez". Utóbb egy pincér elárulta Tichynek, hogy a pap - az egyik minorita szerzetes - magyar beszédében "a katonaságot és állítólag legfelsőbb személyeket is gyalázkodó kifejezésekkel illette, és a kivégzettek tetteit magasztalta". Gondterhelten meg is írta mindezt Haynaunak, aki ezt a megjegyzést írta Tichy jelentésére: "A helyes eljárás lett volna a papot felkoncolni; de most, hetek után, ad acta."

Ernst törzshadbíró fáradt lehetett október 6-án, mert nem ment ki a négy vértanú agyonlövetéséhez, sem a kilenc felakasztásához - áll Katona tanulmányában. "Schückl, az aradi foglyok szerint a legrosszindulatúbb hadbíró százados helyettesítette, ő állította ki a hóhérnak az akasztásokról szóló bizonyítványokat (nem felejtve le róluk a hatkrajcáros illetékbélyegzőt), és ő vezette rá, mint szemtanú, a haditörvényszéki ítéletekre a végrehajtási záradékot: "Végrehajtva 1849. október 6-án, reggel hat órakor." Ernst+ sem volt azonban tétlen: nekiült, és megírta 1306/t számú jelentését Haynaunak:

"Folyó hó 1-i, 41. eln. sz. magas parancsának mindenben eleget téve legmélyebb tisztelettel felterjesztem nagyméltóságodnak a végrehajtási záradékkal ellátott haditörvényszéki ítéleteket, azzal a legalázatosabb megjegyzéssel, hogy Kiss, Vécsey, Aulich+, Török, Láhner, Schweidel, Poeltenberg, Nagysándor, Kneziæ, Leiningen, Dessewffy, Damjanich+ és Lázár+ vádlottakon a halálbüntetést ma hajnalban végrehajtották, és az elítéltek közszemlére való kitétele a törvény előírása szerint a mai nap megtörténik."

A hóhér fia

Este pedig, ugyancsak szabályzatszerűen, elhantolják a kivégzetteket. Az agyonlőtteket a főporkoláb és emberei a sáncárokban, a felakasztottakat a hóhér és legényei a vesztőhelyen. És mivel régi szokás szerint a kivégzettek ruhái a hóhért illetik, a felakasztottakat levetkőztetve lökik a bitóknak hol az eleje, hol a háta felől ásott gödörbe. Melléjük döntik az akasztófa-oszlopokat is.

A brünni hóhér fia a századfordulón Budapesten élt. 1899-ben a Magyar Hírlap munkatársának elmondta, hogy emlékszik "Damjanich fehér köpenyére, amelyben a vesztőhelyre vitték. E fehér köpönyegét a brünni hóhér halála napjáig használta úti ruhául, amikor hivatalos funkcióban Brünnből vidékre utazott. A fia úgy tudja, hogy a vértanúk ruhája, legnagyobbrészt civil ruhák s kevés tiszti egyenruha, évekig zsákokba összegyömöszölve hevertek náluk Brünnben."

A részletek itt olvashatók.