Szlovák oldalról nem szoktak belegondolni: csak a kivételes szerencsének köszönhetik, hogy 1919-ben a párizsi békekonferencia jóval nagyobb területet ítélt meg Csehszlovákiának, mint ami etnikai alapon megillette volna. Ezt támasztja alá magyar-szlovák határ kialakulásának a története. Ama Dél-Szlovákiának nevezett terület nem "ősi szlovák föld", a Csallóközben, Mátyusföldön, a palóc vidékeken, a Losonctól Tőketerebesig húzott vonaltól délre a Honfoglalás óta magyarok élnek - írja tanulmányában Jeszenszky Géza (A szlovák-magyar viták háttere).

A világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében a csehek és a szlovákok is az antant ellen harcoltak, az utóbbiak sok elismerést kiváltó bátorsággal. A bécsi parlament 1915-ben Párizsba emigráló képviselőjének, Masaryknak 1918 nyarára sikerült elfogadtatnia a Monarchia felosztásának a gondolatát, és a létrehozandó Csehszlovákia szövetségesként történő elismerését. Az 1918. november 3-án a győztes antant és Ausztria-Magyarország között megkötött fegyverszünetben már szerepelt a független Csehszlovákia és Jugoszlávia elismerése.

Csehszlovák étvágy: Börzsöny, Mátra, Bükk, plusz Miskolc

A háború alatt Masaryk és első számú munkatársa, Benes amellett érvelt, hogy egy Magyarország nyugati részéből kihasított széles, minimum Győrig terjedő folyosó, "korridor" kösse össze a létrehozandó két új országot. Ezen felül igényelték a Dunától északra elterülő területet egészen Vácig, onnan pedig a Börzsöny, Mátra és Bükk hegységet is Miskolccal együtt.

1918. október 30-án Turócszentmártonban a Szlovák Nemzeti Tanács komoly viták után úgy döntött, hogy a szlovákok elválnak a magyaroktól, és a csehek államához csatlakoznak. Döntő érv volt, hogy ezzel a győztes oldalhoz kerülnek, miközben Magyarországot megbüntetik. Az 1910-ben megválasztott budapesti Országgyűlés szlovák tagja, Milan Hod¾a (később csehszlovák miniszterelnök) 1918. december 6-án megállapodott a magyar kormány nevében eljáró Bartha Albert hadügyminiszterrel, hogy a két nép közti etnikai határtól, tehát a Pozsony-Bazin-Érsekújvár-Losonc-Kassa-Tőketerebes vonaltól északra átadják a közigazgatást a szlovákoknak.

Lehetett volna igazságos Trianon is

Prága, kivált külügyminisztere, a Párizsban tartózkodó Benes azonban elutasította az ésszerű megegyezést. Ha ez a megállapodás maradt volna a két állam közötti határ alapja, az hosszú távra szólóan megalapozta volta az egymástól elváló magyarok és szlovákok jó viszonyát, s ma nem lenne köztünk vita a múltról, vagy a kisebbségi jogokról, mert sem a bécsi döntésre, sem a Benes-dekrétumokra nem került volna sor, hiszen nem lett volna Szlovákiában számottevő magyar kisebbség - írja a történész.Benes stratégiai és politikai érveit méltányolva Clemenceau francia miniszterelnök és külügyminisztere, Pichon, "megfelezte" a cseh igények és a Hod¾a-vonal közti területet, s 1918. december 19-én önhatalmúlag megállapította, hogy "Csehszlovákia déli határa a Duna, majd az Ipoly folyó Rimaszombat városig, azután egyenesen halad nyugatról keletre az Ung folyóig, majd annak mentén a régi határig". Ezt az antant budapesti képviselője, Vix alezredes december 23-án közölte Károlyival, aki ugyan tiltakozott, de elrendelte a terület kiürítését, sőt kategorikusan megtiltott minden katonai ellenállást.

Magyar naivitás

Károlyi ugyanis naiv módon bízott Wilson amerikai elnök elveiben, hogy a békekonferencián a nemzeti önrendelkezés érvényesülni fog, s így a magyarlakta területek elveszítésétől nem kell tartani. Benes 1919. február 8-án adta elő országa területi követeléseit a nagyhatalmak vezetői előtt, a fent említett, háború alatti program alapján. Llyod George, a liberális brit miniszterelnök rákérdezett az igényelt terület etnikai összetételére. Benes erre azzal az abszurd állítással válaszolt, hogy ugyan elég sok elmagyarosított szlovák él ott, de 450000 szlovák még így is Magyarországon maradna (ezt a légből kapott adatot a szlovák köztudat azóta ténynek veszi, holott a trianoni Magyarországon pontosan feleannyi volt a szlovák anyanyelvűek száma), a Csallóközre pedig azért van szükségük, hogy az új ország élelmiszer-szükségletét onnan biztosíthassák.

A konferencia a határjavaslat kidolgozását a négy győztes európai nagyhatalom képviselőiből álló albizottságra bízta. Ebben az amerikaiak mindvégig tárgyilagosságot mutattak, és az etnikai elvet akarták érvényesíteni. A franciák - katonai és közlekedési szempontokra hivatkozva - nagyjából a mai határvonal mellett érveltek, a britek és az olaszok ettől északabbit javasoltak.
Eredetileg egyedül a franciák kívánták a Csallóközt Csehszlovákiának adni, de májusra a többiek meghajoltak az érv mellett, hogy a velük szövetséges, és a jövőben minden bizonnyal németellenes politikát folytató új állam csak legyen minél nagyobb és erősebb. Az új Európa stabilitásáért aggódó angol kormány egy darabig még ellenállt, de ez nem tartott sokáig.

"Minden egyes döntés Magyarország rovására történik"

Az öt külügyminiszter május 8-án tárgyalta meg Csehszlovákia határait. Lansing amerikai külügyminiszter rezignáltan megállapította, hogy "minden egyes döntés Magyarország rovására történik, így kétmillió magyar román, illetve cseh fennhatóság alá kerül!" - de Pichon francia külügyminiszter szenvedélyesen kiállt a csehszlovák területi albizottság javaslata mellett, Balfour - korábban brit konzervatív miniszterelnök - viszont hallgatott. Nyilvánvalóan nem kívánt harcba bocsátkozni liberális párti utódja elvei védelmében. A kormányfőkből álló Négyek Tanácsa 1919. május 12-én minden további vita nélkül jóváhagyta a Magyarország határaira vonatkozó döntéseket. Sokat nyomhatott a latban az is, hogy a csehek ekkor már birtokon belül voltak, be is rendezkedtek a decemberben nekik átadott területen, míg Magyarországon az aggodalommal párosuló megvetéssel fogadott Tanácsköztársaság kormányzott.

A rendszerváltozás óta Szlovákiában agressziónak szokták nevezni a Tanácsköztársaság északi hadjáratát, Kassa és Eperjes elfoglalását. Attól eltekintve, hogy ezt a csehszlovák hadsereg Salgótarján elfoglalására tett kísérlete váltotta ki, a békeszerződés megkötése előtt semmiképpen sem minősíthető agressziónak a jogi értelemben még Magyarországhoz tartozó területek birtokbavételére tett kísérlet. Ráadásul a cél nem a történelmi Magyarország megőrzése, hanem tanács-államok rendszerének létrehozása volt, ezért Eperjesen egy különálló Szlovák Tanácsköztársaságot kiáltottak ki.

"Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal"

Mire a magyar békeszerződés formális megtárgyalására sor került, 1920-ban, addigra az egész rendezésből kiábrándult amerikaiak már otthagyták a békekonferenciát. Lloyd George brit miniszterelnök ugyan fölvetette, hogy "nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak, vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk", de a franciák elzárkóztak minden határmódosítástól, az angol szakértő pedig kifejtette, hogy a Csallóköz nélkül Pozsony és Komárom lakossága éhen halna, onnan keletre pedig az Ipolyság-Kassa vasútvonal létfontosságú az új állam számára, ami kizárja az etnikai határ követését.A Trianonban Magyarországra kényszerített békeszerződés állandó vitát hozott Közép-Európába. A színmagyar vagy majdnem színmagyar területek elvesztését a magyar társadalom nem tudta elfogadni, és ez meghatározta a külpolitikát. A nagyon tágan meghúzott határok, a nagyszámú elégedetlen kisebbség viszont arra késztette szomszédainkat, hogy létrehozzák a Magyarországot mintegy gúzsba kötő "kisantant" szövetséget, és minden eszközzel magyar kisebbségük csökkentésére, lehetőleg felszámolására törekedjenek. A "győztes" és vesztes államok tartósított szembenállása nagyban megkönnyítette Hitlernek, majd Sztálinnak Közép-Európa leigázását.

Másodosztályú magyarság

1919 után az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban a kisebbségekkel szemben korábban elképzelhetetlen jogsértésekre került sor. A csehek nem váltották be a szlovákoknak és a ruszinoknak az autonómiára tett ígéreteiket, a magyarokat ért - dokumentált és igazolható - sérelmek listája pedig összehasonlíthatatlanul hosszabb, mint amit az 1918 előtti magyar politika ellen fel lehet hozni. A cseh-szlovák hatóságok nem törekedtek arra, hogy méltányos politikával a hozzájuk csatolt magyarokkal megkedveltessék az új viszonyokat. A földreform kifejezetten a magyar birtokosok ellen irányult, és az elvett területeken, a magyarlakta sávban cseh és szlovák telepesekkel új falvakat hoztak létre. Gazdasági diszkriminációval, magyar iskolák és intézmények megszüntetésével, szobrok ledöntésével, minden lehetséges módon megkeserítették a magyar kisebbség életét.

Ezek után lehet-e csodálkozni, hogy a csehszlovákiai magyarok, akik megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére lettek Csehszlovákia (másodosztályú) állampolgárai (közel százezer ottani illetőségű ezt a státust sem kapta meg), kitörő örömmel fogadták az 1938. november 2-i bécsi döntést, visszakerülésüket az anyaországhoz?

Hitler árnyékában

A mai szlovák érvelésekben kiemelten szerepel, hogy 1938 őszén Magyarország agressziót követett el Csehszlovákiával szemben. A magyar kormányok 18 éven át a határ békés revízióját követelték. Az 1938. szeptemberi négyhatalmi müncheni szerződés függeléke úgy rendelkezett, hogy Csehszlovákia és Magyarország kétoldalú tárgyalásokon rendezze a határvitát. A tárgyalások során, végső ajánlatként 1938. október 22-én Csehszlovákia, a már autonóm szlovák kormány belegyezésével, felajánlotta 11300 km2, 740000 lakos átengedését.

Mivel ebben nem volt benne az akkoriban közel fele részben magyar lakosságú Kassa, a magyar ellenjavaslat nyolc vitatott térségre népszavazást kért, elvetése esetén pedig nemzetközi döntőbíráskodást. (Kezdetben a magyarok ebben Anglia és Franciaország részvételét is kívánták, de ezt sem Németország, sem a két nyugati demokrácia nem fogadta el; ezután magyar részről felmerült Lengyelország bevonása, amit a szlovákok utasítottak el.) Prága ekkor a német-olasz döntőbíráskodást választotta, annál is inkább, mivel Ribbentrop német külügyminiszter Kassát (négy további várossal együtt) előzetesen a szlovákoknak ígérte - bennük már a megbízható csatlóst látta.

Olasz segítség

Ilyen előzmények után került sor Bécsben a német-olasz döntőbíráskodásra. Az ismert eredmény 12700 négyzetkilométer és mintegy 1 millió lakos Magyarországnak ítélése, jelentős mértékben Ciano olasz külügyminiszter kiállásának köszönhetően. Ezt semmilyen tárgyilagos elemzés nem minősítheti magyar agressziónak, hiszen mindkét fél kérte és elfogadta. A kérdéses területen, amit 1919-ben csak a győztesek elfogult döntése adott Csehszlovákiának, 830000 magyar élt, valamint 140000 szlovák és 20000 német. A döntést követően az 1919 után betelepítettek, a "kolonisták" eltávoztak, többségük önként, a maradék az új hatóságok határozata alapján, de vagyonukat, értéktárgyaikat magukkal vihették.

A magyar hadsereg bevonulását általános lelkesedés fogadta, bár egy-két sajnálatos incidensre sor került. Csak Slota lázálmaiban szerepel, hogy a magyarok kegyetlenkedtek, rémtetteket követtek el. Agressziónak, katonai támadásnak legfeljebb az minősíthető, hogy amikor 1939. március 15-én, egy nappal Szlovákia függetlenségi nyilatkozata után, a magyar honvédség elfoglalta Kárpátalját, mintegy 20 km mélységben behatolt a szlovák területre, és az Ungvárra vezető vasútvonal biztosítására hivatkozva azt Magyarországhoz csatolták.

Benesi dekrétumok: a magyarok kifosztása

Nem Magyarországon múlott, hogy a közelmúltban ismét előtérbe kerültek a Benes-dekrétumok. Ezek tartalmát Szlovákiában nem szokták ismertetni, így a legtöbb szlovák nem is tudja, hogy ezek nem a határról és még nem is a kitelepítésről szóltak, hanem minden magyar nemzetiségűt megfosztottak az állampolgárságtól, földjétől, házától, állásától, nyugdíjától, bankbetétjétől. Bezárták az összes magyar iskolát, a tanárokat kiutasították az országból, betiltották a magyar nyelv használatát (még a templomokban is), a magyar diákokat kizárták a felsőoktatásból. A csehszlovákiai magyarok 1945-ös jogfosztását, majd kitelepítését azóta azzal próbálják igazolni, hogy Csehszlovákia német és magyar népessége elárulta hazáját és felelős az ország II. világháború alatti sorsáért.

Tekintettel az előzményekre, a II. világháborút követő időszak sem hozta közelebb a magyarokat és a szlovákokat. Mint a szerző is leszögezi, a Trianon által vágott sebek nem gyógyulnak, és napjainkban is meghatározzák a két nép ellentéteit.