Éppen egy előadás után beszélgetünk. Ilyenkor túl vannak rajta, lerakják az előadást, vagy még gondolkoznak kicsit?

Ez egy gondolkodós műfaj. Az előadás után azon gondolkozunk, hogy mi az, ami marha jó volt, és azt ne felejtsük és hagyjuk benne az előadásban, mert mindig vannak új megszólalások. Vannak olyanok is, amikor az ember azt gondolja, nahát, azt a poént már harmadszor próbáljuk elsütni, de úgy tűnik, hogy nem talált célba. Ezeket végiggondoljuk, utána pedig felhívjuk egymást, írunk egymásnak, hogy "szerintem ez kellene, ez pedig nem kellene". Úgyhogy van egy utóélete ennek.

A társulat megalakulásakor, majd az első sikereknél az irigyek vagy a támogatók voltak többen a környezetükben?

Ezt azért nehéz megválaszolni, mert irigyeket nem tapasztaltam. Én azt láttam, hogy a társulat körül rengetegen voltak olyanok, akik csodálkoztak, örültek, hogy ez milyen nagy újdonság. Ennek a forgószélnek a közepén egy picit szélcsend volt: mi tettük a dolgunkat, éreztük, hogy jó, és azt is éreztük, hogy egyre dagad körülöttünk az a réteg, amely drukkol nekünk és szeret bennünket. Ezekre az időszakokra csakis pozitívan tudok visszaemlékezni.

Az akkori nagyok, akik a humor és a kabaré színterén a társulat indulásakor élték fénykorukat – Markos György, Nádas György, Boncz Géza, Hofi Géza és még sokan mások –, mondtak egy-két biztató szót vagy kritikát? Figyelemmel kísérték, hogy mit csinál a L'art pour L'art?

Voltak olyan humorista kollégák, akik betévedtek az előadásainkra, és mellettük színészek is. Emlékszem rá, hogy egyszer Darvas Iván is ott ült. Az elképesztő volt. Mindig, ha valaki hallott arról, hogy jelen van egy nagy színész, dörzsöltük a kezünket, hogy hűha, most nagyon jónak kell lenni! Valaki mintha mondta volna annak idején, hogy Hofi egy mellékmondatában említett bennünket, valamelyik figuránkat vagy minket. Nagyon hamar tudomásul vették, hogy vagyunk, és a humoristák közül is sokan voltak olyanok, akikkel nagyon jó kapcsolat alakult ki. Én nem ismertem humoristákat, nem is akartam az lenni. Sokáig azt éreztem, hogy nem is vagyok az. Ebbe a világba csak ilyen formán csöppentem bele, de annyira sajátosan elszigetelődtünk, annyira a saját dolgunkat csináltuk, hogy nem is nagyon találkoztunk velük, csak néha.

A sikert hogyan élte meg a társulat?

El voltunk képedve, hogy erre a fajta őrületre ekkora érdeklődés van. Azt éreztük, hogy újdonság, amit csinálunk, hiszen rengeteg olyan apró felfedezés volt ennek a társulatnak a berkein belül, amely egy picit előzmény nélküli volt. Mondjuk ki, azért itt sok olyan dolog történt. Egyre bátrabbak lettünk, egyre jobban belejöttünk abba, hogy kísérletezzünk, és ha valami nem jött be, nem baj, akkor valami mást csinálunk! Aztán elszabadult a pokol. Rengeteg minden történt, figurák kerültek elő, műfajok kerültek elő. Például most a vetítésre gondolok, amely egy teljesen sajátos dolog volt. A figurák is újdonságként hatottak és a közönség is nagyon szerette őket. Nekünk az volt az érzésünk, hogy egyre jobban belelovalhatjuk magunkat ebbe a szerepbe, hogy mi tulajdonképpen egy humoros társulat vagyunk, és egyre bátrabbak lehetünk.

A közönség megtalálta magát a karakterekben? Ez lehet a siker egyik kulcsa?

Abszolút! Mondani is szoktuk, hogy ez egyértelműen magyar abszurd. Mert szokták mondani, hogy ez angol humor. Ez nem az, mert angol humor Benny Hill és a Monty Python is. Ez abszurd humor, és azon belül is magyar abszurd. Úgy, ahogy Benny Hill nem abszurd, pedig angol. A Monty Python viszont angol abszurd. Mi pedig magyar abszurd vagyunk és voltunk. Ennek pedig az volt a következménye, hogy valóban nagyon sokan azon röhögtek, hogy a szomszédunkban is él ám egy olyan ember, mint ti vagy például a Besenyő család történéseiben nagyon sokan megtalálták vagy a szomszédjukat, vagy a haverjukat, de érdekes, hogy saját magukat nem.

Gondolták volna, hogy előadásaikkal a magyar nyelvet is alakítják?

Most is tárgyalásban vagyok egy tankönyvkiadóval, mert az egyik Boborján-jelentemnek egy jó része bekerül egy olvasókönyvbe. De ilyen már sok volt. Szászi Móni és az én szövegeim közül is sok bekerült már iskolai tananyagba, bizonyos nyelvi kérdések demonstrálására. Erre tényleg nem gondoltunk. Én legalább hat olyan szakdolgozatról tudok, amelyben a társulat nyelvjárásáról és poénmechanizmusáról értekeztek. Aztán könyveink is jelentek meg, és azokból is idéztek. Erre aztán tényleg nem gondoltunk, naivan csináltuk a dolgunkat.

Ha jól tudom, tudósnak készült. Végül ilyen formában megtalálta a tudomány.

Ez nagyon furcsa, érdekes dolog. Természettudományos érdeklődésemben gondoltam én, ifjú koromban, hogy érdemes nekem előremenni és karriert építeni, de aztán – én úgy fogalmaznék – a könnyebbik végét fogtam meg. Egy tudóst nem nagyon tapsolnak meg minden nap, viszont azt láttam, ha egy ember a színpadon produkálja magát, akkor nagyon gyorsan kap visszajelzéseket. Aztán kiderült, hogy ez olyan értelemben nem könnyű, hogy állandóan produkálni kell. Ez a színházi este az én életemben a 20. L'art pour L'art-est. Volt ezek közül másfél órás, mint például ez is, de volt két és félórás is, mint a Winnetou előadás, amit annak idején a három fiú csinált. Könyveket is írtunk, sok munka lett aztán. Rájöttem, hogy tulajdonképpen csöbörből vödörbe estem, mert ha tudós pályára kerültem volna, ott is rengeteget kellett volna dolgoznom, de hát itt is. Úgyhogy nem úsztam meg!

Alakul a társulat, változnak a jelenetek, készülnek újak, de elő lehet venni a régieket is, újra előadni, mert ugyanúgy megállják a helyüket 10-20 év távlatában is. Ezért ez nagy dolog!

Soha nem felejtem el! Volt a lila libás tévéműsor, volt előtte vagy utána egy szilveszteri műsor. Azzal kapcsolatban odakiabáltak nekünk, hogy "Na! Ennél már biztosan nem tud jobbat a társulat! Meddig lehet ezt még csinálni?". Akkor mondtuk, hogy igyekszünk. Utána volt a lila libás műsor, ami aztán tényleg mindent ledöntött. Azóta is azt vesszük észre, hogy egyszerűen ez egy kifogyhatatlan műfaj. Az a mázli, én nagyon örülök neki, hogy semmilyen közéleti vagy politikai dolgot nem csináltunk soha. De ebben nem volt dac. Abszolút nem nézem le azt, aki közéleti vagy politikai témákkal foglalkozik, hiszen teljesen ostoba lennék, ha így gondolnám, mert mindennek megvan a maga helye, és mindent lehet magasabb színvonalon csinálni és csinálják is, hála Istennek, hogy nem nekem kell csinálni. Engem ez nem izgat. Engem az általános emberi hülyeség izgat, általános, tipikus szituációk, amelyeket persze mi próbálunk ezekből a hülye figurákból összeállítani.

A tagváltás hogyan zajlott? Laár András kilépésével Stefanovics Angéla új tagként teret kap az új előadásban.

Ez egy komoly kérdés. Mindig volt egy ember, aki megmentette a társulatot. Amikor annak idején Galla Miklós kilépett, akkor megtaláltuk Pethő Zsoltot. Amikor Nagy Natália távozott, bekönyörögtem a társulatba Szászi Mónit, aki azt mondta, hogy hallani sem akar róla. De mekkora ötlet volt! A Besenyő családot például ő találta ki és írta. Az első ötöt nem ő írta, de azért lehet azt mondani, hogy ő írta az összeset. Megmentette a társulatot. Ez egy nagyon speciális műfaj, amit csinálunk. Éppen ezért nem jöhet be akárki, mert ez egy olyan stílusvilág, amibe vagy bele tud passzolni és abszolút érzi, vagy nem. Ez nem azt jelenti, hogy ez bármilyen szempontból magasabb rendű, hanem más. És ebbe került be Stefanovics Angéla, aki hihetetlen stílusérzékkel, mint egy hiányzó puzzle-darab illeszkedett be a társulatba. Megint mázlink van, mert megint egységes a társulat. Amit az Anzselika Habpatron művelt a YouTube-on, én ott láttam, sírva röhögtem, leestem a székről! Nyilvánvaló volt, hogy ő lesz az, akit behívok, most ő mentette meg a társulatot.

A füle sem tréfa! címmel jelent meg az új kötete, amely verses formában állatokról szól, és az elnevezésükkel, külsejükkel, életmódjukkal viccel, teszi mindezt úgy, hogy egyfajta tudást is átad az olvasóknak.

Ez egy olyan könyv, amely családoknak szól. Bíztam abban, hogy amikor elolvassa a szülő a gyereknek, utána beleragad egy kicsit, és elolvassa ő is. Ez kicsit olyan, mint a gyerekműsorom. Ezeken is ügyelek arra, hogy a szülők ne csak mint kísérők legyenek jelen, hanem ők is élvezzék, nekik szóljanak azok a mondatok, és együtt, összekacsintva nevessünk azokon a kedves kis sztorikon, amit a gyerekek produkálnak. A könyvírás is ilyen értelemben kétoldalú. Mindig igyekeztem magamat adni, elengedni, amikor az abszurd infantilizmus irányába indult el az agyam. Ugyanakkor belerakni azokat az úgymond komolyabb mondanivalójú gondolatokat, amelyeket viszont mindenképpen el akartam juttatni azokhoz a gyerekekhez, akik már nagyobbak és már érzik, hogy miről van szó. Vannak benne olyanok is, amelyek nem feltétlenül mélyebb gondolatokat tartalmaznak, hanem csupán játszanak a szavakkal, az olvasóval és az írójával, aki hol azt mutatja be, hogy mennyire nagyon rossz kedve van, hol azt, hogy mennyire büszke magára és mennyire nagy arca van. Tehát amilyenek mi vagyunk, és ezeket az állatokba jól bele lehetett írni, hiszen minden állatról írott vers az tulajdonképpen saját magamról szól és rólunk.

Fel kell nőni? Felnőtté kell válni? A derűt, az őszinte rácsodálkozást meg lehet őrizni?

Mindig nagyon fontosnak tartottam a rugalmasságot és hogy azt a valóban rácsodálkozásos kíváncsiságot megőrizzem. Ugyanis az új dolgok mindig úgy születnek, hogy nem azoknak a sémáknak a béklyói között próbálunk bizonyos jelenségekről, tárgyakról, eseményekről vagy éppen égi jelenségekről beszélni, ami megszokott, hanem mint egy gyerek: ránézünk és teljesen máshonnan közelítjük meg. Végül is az a humor is, amit mi csinálunk, ezt a kérdéskört piszkálja, mert azon nevet a közönség, hogy mi ugyanazokról a mondatokról, dolgokról beszélünk, csak egy tök más szempontból közelítünk rá. Például bizonyos kifejezéseknek teljesen más jelentését fedezzük fel. Ez éltet, amikor dalokat írok vagy könyvet, az izgalma a dolognak, ez a folyamatos játék. Remélem, hogy ezt a lehetőséget sosem veszítem el, mert engem ez éltet.