Az interneten olvastam egy pályázatot, ahová élő magyar író már megjelent írásából készült, egyórás tévéfilm-forgatókönyvvel lehetett jelentkezni. Egy 22 éves koromban írt novellámat vettem elő, és azt gondoltam, ha nyerek, meg is rendezem. De ki kellett bővítenem, mert nem volt benne egyórás forgatókönyvre való anyag, sokkal vékonyabb volt a történet, így új szereplőket írtam bele. Nagyon érdekes volt a 22 éves magamhoz nyúltam negyven évvel később, olyan, mint egy találkozás egy fiatalemberrel

Nem bántó, hogy az ember évekkel később sokkal jobban, sokkal élesebben látja írásai hibáit?

Nem. Egyrészt, mert a novella erényeit kerestem, azt, hogy mit lehet belőle forgatókönyvre átvinni. Megőriztem a régi írásom szellemét, de nagyon sok mindent megváltoztattam rajta. Nagy öröm volt. Megkedveltem azt a fiatalembert, aki voltam, tetszett, amit régen csinált.

A Dobrovits tehát egy önvallomás?

Igen, a főszereplője egy fiatal író, aki, miközben halálos beteg nagyanyját ápolja, ír egy novellát, amely megelevenedik a filmben.

Az egyiket fekete-fehérben, a másikat színesben látjuk...

Színesben a valóságot, igen. A film valódi "főszereplője" valójában a fiatalember és a nagyanyja a kapcsolata. A női főszerepre Töröcsik Marit sikerült megnyernem. Kettős szerep volt ez: nemcsak hogy a haldokló nagyanyát, hanem a megelevenedő novella egyik főszereplőjét is ő játssza, egy rafinált kémnőt. A másik főszerepet a 24 éves Horváth Illés nevű színész játszotta.

Mindig adott mások véleményére? Változtatott is annak hatására?

Húszéves lehettem, amikor összeismerkedtem hat fiatal íróval. Egymásnak mutattuk meg az írásainkat, nagyra becsültük és biztattuk egymást. El voltunk ragadtatva egymás novelláitól akkoriban, remekműveknek tartottuk azokat. Külön szektát alkottunk, nem akartunk nyomtatásban megjelenni, titkos antológiaként léteztünk. Nagyon furcsa társaság voltunk. Később szétszéledtünk; a többiek más pályát választottak.

Emlékszik arra, hogy mikor vallotta magát először írónak? Amikor már szemérmesség nélkül azt merte mondani, írással foglalkozik?

Ezt én sosem hangoztattam. A családomban senki sem űzte ezt az ipart, szokatlan lett volna. Úgyhogy inkább titkoltam a családtagjaim előtt, és nem vagánykodtam vele. Amíg más nem nevezett annak, én nem tartottam magam írónak. A családom egyáltalán nem volt büszke arra, amit csinálok, édesanyám attól tartott, hogy belekeveredek valami politikai ügybe. Féltett, úgyhogy nem is nagyon mutogattam neki az írásaimat, nehogy cenzúrázzon.

Kevés közük van társadalomkritikához...

Lehet, de abban az időben mindenki mindenben politikát keresett és talált, az édesanyám is így volt ezzel. Azt gondolta, hogy a legjobb nem kitűnni, mert akkor fejbe vágnak. A nagyapám pedig anyagilag hátrányos pályának tartotta azt, amin elindultam. Mikor megtudta, hogy 9 ezer forintot kaptam az első novelláskötetemért. azt mondta, hogy hagyjam ezt abba. Biztatást nem kaptam a családomtól, de nem is akadályoztak benne, tehát nem panaszkodom.

Első novelláskötete, A svéd király elég gyorsan született...

Az első novellámat nem is én vittem el kiadóhoz, a Magvetőhöz, hanem a társaim, az egyetemi alkotókör tagjai. Bevitték az írásaikat, amelyek közül az enyémet kiválasztottak egy antológiába. Megkérdezte a szerkesztő, Sík Csaba, hogy vannak-e egyéb novelláim én pedig mondtam, hogyne, vannak - nagyon meg akartam felelni. Pedig azon kívül csak egyetlen volt készen, így rohantam haza, hogy megírhassam a hiányzókat. Egy kockás füzetbe róttam a novellákat, azt adtam oda édesanyámnak gépelésre, de még így is túlléptem a határidőt. Azt gondoltam, ez borzasztó rossz fényt vet rám, de kiderült, hogy ez szokásos az irodalomban.

Családi történetekből, figurákból merít? Most már ez annyira nem jellemző, de korábban talán inkább.

Általában az életből merítek. A családtagjaim is mindig felbukkannak, de a legjobban az élet helyzeteire támaszkodva szeretek írni, hiszen azok tűnnek a legvadabb kitalációknak.

Forgatókönyveket felkérésre kezdett írni?

Ahogy megjelent az első novelláskötetem, felkeresett egy filmrendező; megbízást kaptam egy forgatókönyvre, majd amatőr színtársulatoktól, a miskolci Manézs társulattól például. Ugyanabban az évben ismerkedtem össze Cseh Tamással, aki rajztanár volt akkoriban. Dalszövegeket kezdtem neki írni, úgyhogy egy év alatt az összes műfajba belevágtam, amit azóta is űzök.

Soha nem gondolta, hogy hatékonyabb lett volna, ha az egyik vagy a másik mellett marad?

Nem gondolkodtam semmin és nem számítottam ki semmit, mindent úgy csináltam, hogy jött. Akadtak felkérések, amelyeket nem vállaltam, mert tudtam, nem vagyok képes rá. Az úgynevezett tehetségnek az egyik nagyon fontos tényezője az, hogy az illető az tudja magáról, mire képes és mire nem.Elege lett végül is a forgatókönyvírásból...

Már a sokadik film forgatókönyvét írtam huszonéves koromban, amikor egyszer csak abba akartam hagyni. Hátrányos helyzetű szakma ez. A forgatókönyvírók nagyon gyakran elégedetlenek. Nemrégiben Amerikában is sztrájkoltak a képviselői. Igaz, elsősorban a gázsi miatt, de ez is kifejezi, mennyire tartják az embert. A forgatókönyvírókról azt gondolják, hogy helyettesíthetők. De nem akarok panaszkodni. Be akartam fejezni, de akkor kaptam egy ajánlatot...

Nemeskürti Istvántól?

Nemeskürti István stúdióvezető azt mondta, nagyon szeretné, ha én írnám a filmje forgatókönyvet, Azt mondta, még abban a csínyben is benne lenne, hogy én rendezzem a filmet. Példátlan volt, hogy valaki rendezői diploma nélkül filmrendezésbe vágjon, ám, ha Nemeskürti István vette magának a bátorságot, úgy döntöttem, belevágok. Írtam egy forgatókönyvet, és meg is rendeztem a Tanítványokat.

Miért vonzódik a történelmi témákhoz vagy a jeles személyiségekhez?

Nem tudom pontosan. Egyszer csak összeáll több tapasztalat, több olyan dolog, ami már benne volt az emberben. Hirtelen összerándul egy szemléletes tervezetté. Előfordul, hogy felírok dolgokat, mert fájdalmas, kínos, ha egy jó ötlet elvész. Ezért is mondtam, hogy nem tudom pontosan, mi alapján választok témát: úgy látszik, a téma választ ki engem.

Emlékszik az első forgatási napra, amikor rendezőként kellett odaállnia a stáb elé?

Hogyne, ezt sosem felejtem el. Különös volt. Felkértem a munkára egy operatőrt, de visszautasított, anélkül, hogy elolvasta volna a forgatókönyvet. Azt mondta kipróbálatlan rendező vagyok, és bármikor elájulhatok a kamera mögött, márpedig egy film megrendezése olyan nagyszabású művelet, hogy az nem való kipróbálatlan embernek. De akkor már nem volt visszaút, felkértem hát egy másik operatőrt, Kardos Sándort, akivel azóta minden filmemben együtt dolgoztam.

Mindig érzi, hogy az adott forgatókönyv mikor jó?

Az első változat sosem jó, ez egész biztos: vagy túl hosszú, vagy túl rövid, vagy fölösleges dolgok vannak benne. Volt olyan, a Hídember, amit kilencszer kellett átdolgozni. Általában nem dolgozom dramaturggal, számomra az idő a legjobb dramaturg. Tehát ha elkészül valami, akkor utána, ha átgondolom, akkor jövök rá a hibákra, és akkor nyúlok megint hozzá.

Igen, ugye az szokott lenni a legfőbb ellenvetés azzal kapcsolatban, hogy a rendező saját darabot rendez, hogy nincsen semmiféle kontroll beiktatva.

Van olyan rendező, aki nem tűr ellentmondást, akinek nagyon fontos, hogy mindenben ő mondja ki az utolsó szót. De az ilyen rendező nem veszi észre, hogy színészekkel dolgozik, és próba közben figyelni kell, hogy mi áll jól nekik, mit tudnak jól megcsinálni és miben gyengébbek. Számomra a színészek jelentik az igazi kontrollt, akinek a véleménye is nagyon fontos. Van, amit ők jobban látnak a színpadról, mint a rendező lentről.

Most milyen cetlik vannak az asztalán?

Jövő szeptemberig el vagyok látva cetlikkel: vár rám két forgatókönyv és egy téma, ami regénnyé érett.

Nem fáj a szíve a fiókban maradt forgatókönyvekért? Hiszen azoknak az elsődleges célja az, hogy valamilyen formában filmre, színpadra kerüljenek.

Nem, nem. Ezt talán az öregasszonyoktól tanultam, akik fölneveltek: ha valami nem jut érvényre, nem szabad keseregni rajta, hanem a következő után kell nézni. Én ráadásul valahogy mindig megtalálom az okát annak, miért nem valósult meg például egy forgatókönyv: nem a sorsot vagy a körülményeket vádolom, hanem azt gondolom, megérdemli, hogyha nem lesz belőle film.

Mennyire zavarja az, hogyha, mondjuk nem elsősorban szépirodalmi szerzőként, hanem forgatókönyvíróként, színházi emberként vagy akár mondjuk dalszövegíróként tartják számon?

Egy csöppet sem zavar, már megszoktam. A több műfajban alkotó ember mindig gyanús egy kicsit. A filmeseknek túlságosan irodalmár vagyok, az irodalmároknak filmes, a színháziaknak szintén, és így tovább. De egyáltalán nem bánom. Én magamat bábának nevezem: nagyon szeretek témákat, addig nem volt dolgokat világra segíteni.