Ez egy 1946-os eseményt dolgoz fel, ami egy Székesfehérvár melletti faluban, Lovasberényben történt. A háború után a falu teljesen szétlőve és romokban hevert, és a helyiek a református templom újjáépítésére egy színielőadást tartottak, a János vitéz című daljátékot adták elő. A közeli orosz laktanyából azonban benyomultak a szovjet katonák, és molesztálni kezdték a lányokat. Ebből egy verekedés tört ki, amiben huszáregyenruhába öltözött szereplők, köztük János vitéz és a daljáték más szereplői verekedtek az oroszokkal. Végül is megnyerték ezt az estét, bár másnap elkövetkezett a megtorlás. Tehát a könyv ezeknek az eseményeknek az apropóján a '40-es éveket, II. világháború alatti történéseket, a háború utáni helyzetet bemutatva, egészen az '50-es évek végéig viszi végig, mi történt az eseménynek következményeként a faluban.

Miért dönt úgy egy elsősorban gazdasági, politikai témákkal foglalkozó újságíró, hogy történelmi oknyomozó kötetet írjon?

Ebben a faluban nevelkedtem, a szüleim most is ott élnek, és én erről a történetről - amely a a '80-as évek végéig tabu volt - mindig is tudtam. Igazából az izgatott, hogy az oknyomozó újságírás eszköztárát hogyan lehet bevetni egy 1946-os esemény feltárása érdekében. Még voltak túlélők, voltak, akik részt vettek ezen az előadáson, végigélték a háborút, tehát nagyon érdekes interjúkat tudtam folytatni és nagyon érdekes dokumentumok bukkantak elő az esemény apropóján arról, hogy a faluban milyen erőfeszítések voltak a fiatalok hazahozatalára. Öt embert ugyanis végül, a megtorlás eredményeképpen nagyon súlyos vádakkal, terrorcselekmények vádjával a Gulagra vittek, és a könyv igazából arról szól, hogy mi történt a faluban a '40-es évek végén, az '50-es évek végén, '56-ban, hogy ezek a családok hogyan dolgozták fel az eseményeket.

Milyen dokumentumok kerültek elő, milyen levéltári iratokkal találkozott az oknyomozó munka kapcsán?

Nagyon érdekes dokumentumok kerültek elő részben a Fejér megyei levéltárból erről az eseményről, arról, hogy hogyan riportoltak a rendőrök, és hogyan ítélték el őket végül szovjet katonai bíróság előtt. Másrészt a helyi református templom archívumából egy fantasztikus levélgyűjtemény bukkant elő. A helyi református lelkész, aki egyébként nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett a háború előtt és után is, minden évben több levelet is írt. Egyenesen Sztálinnak címezte leveleit, megpróbálta elérni, hogy ezek a fiatalok hazakerüljenek. Azzal érvelt, hogy itt egy egyszerű kocsmai csetepatéról volt szó, és nem politikai okokról, mint ahogy végül politikai okokból ítélték el őket.

Milyen tapasztalatokat szerzett a könyv megírása során a háború utáni időszakról?

Nem vagyok történész, de nagyon érdekes volt látni azt a kort, hogy a háború után, bár a szovjet hadsereg már itt volt, az akkori emberek, a mindennapok embere számára egyáltalán nem volt világos, merrefelé mennek az események. Visszapillantva persze egészen nyilvánvaló, hogy valószínűleg nagyon kevés más esélye volt az országnak, mint belemenni egy szovjet típusú diktatúrába, de ez az akkori emberek számára nem volt egyértelmű. Sokan nagyon súlyos helyzetben is őszinte derűlátással és bizalommal fordultak a jövő felé, hogy itt valódi demokrácia alakul majd ki és végre jóra fordulnak a dolgok az országban.