Hogy lehet most mezőgazdasági meg élelmiszer-ipari árakkal kalkulálni, amikor az időjárás is bizonytalan, az ukrajnai háború is bizonytalan, csakúgy, mint a koronavírus-járvány vége meg a gazdasági helyreállás üteme is?

Talán azt a szempontot kell előtérbe helyeznünk, hogy legyen élelmiszer, minden más másodlagos kérdés. Először az a felelősségünk, hogy minden embernek jusson megfelelő mennyiségű élelmiszer. Ha körülnézünk a világban, hogy milyen folyamatok zajlanak, legyen ez időjárási tényező, legyen ez háborús helyzet, legyen ez a globálizációs helyzet, mind-mind az élelmiszerellátást vagy az élelmiszer mennyiségét veszélyezteti. Ezért mondtam, hogy a felelősség elsősorban az, hogy legyen élelmiszer, aztán majd utána dolgozunk azon, hogyan lesz ez mindenki számára megfizethető.

Hogyan lehet élelmiszernél elérni, hogy legyen? Azt meg kell termelni. De például Ukrajnában most háború van, ott nem nagyon lehet termelni, mert lőnek. Hogyan lesz élelmiszer?

Nyilván elkövetünk mindent azért, hogy aki tud vetni, az vethessen. Nem véletlen, hogy a magyar Agrárminisztérium is több mint húszmillió forintért vetőmagot küld ki a Kárpátalján lévő termelőknek, hogy tudjanak kukoricát vetni, hiszen az még most májusig a földbe kerülhet, burgonyát tudjanak ültetni és napraforgót vessenek, hiszen az lesz aranyárban majd az elkövetkező időben. Ukrajna belső területein, ahol tényleg dúl a háború, a férfiak vagy katonának mentek, vagy a traktort nem tudják beindítani, mert nincsen benne üzemanyag, vagy nincsen vetőmag, amit a földbe vessenek, vagy nem tudnak a földre vetni, mert aknák vannak. És ha el is tudnák vetni majd, mivel a kikötők nem ukrán kézben vannak már, hanem az oroszok elfoglalták, nem tudnak majd olcsón tengeren szállítani, ezért majd vasúton kell, ami persze kiszámíthatatlan, hogy szét van-e bombázva. Tehát ha meg is termelnék, nem tudják eljuttatni a célországokba, emiatt rendkívüli nehéz a helyzet és rendkívül borús az a jövő, amire kalkulálhatunk.

Ha kiesik az ukrán gabonatermés, akkor az világpiaci hatást indít el?

Igen, sőt, ha a gabonát nézem, akkor az orosz és az ukrán együtt még jelentősebb tétel. A világ napraforgópiacának 40 százalékát Ukrajnában termelik, de most ez nem lesz. Ez pedig végtelen aggállyal tölt el bennünket, hiszen nem tudjuk meddig és nem tudjuk mennyi lesz, arról már nem is szólva, az sem tiszta még, hogyan pótoljuk. De az az igazság, hogy nem is Magyarország, illetve Európa miatt kell aggódni, mert nálunk szép számmal vannak sokkal jobban kitett országok. Egy-két példát engedjen meg: az észak-afrikai országok, a Közel-Keleten lévő országok, az arab országok, ahol komoly élelmiszer-ellátási kérdések merülnek föl, mert ők szinte csak az ukrán területekből élnek.

Ha nincs termék, akkor előbb-utóbb a raktárak kiürülnek, és nincs miből sütni. Akkor ennek mi a következménye? Éhezés lesz azokon a területeken?

Így van. Sőt, ha ezt továbbgondoljuk, akkor újabb háborúk jönnek, ami engem nagyon komoly aggodalommal tölt el. Ez nem európai, nem észak-afrikai és közel-keleti kérdés, mert ma már nem lokális, hanem globális piac van, tehát minden, ami történik valahol, az hatással van az egész világ ellátására. Magyarország nagyon szerencsés helyzetben van, hiszen több mint húszmillió ember ellátására vagyunk képesek, maximum nem kapunk majd mindent mindenkor, de hogy mindig lesz elegendő élelmiszerünk, abban egészen biztos vagyok, és efelől aggódni egy pillanatra sem kell, viszont ha az egész világot nézem, akkor az a 40 százalékos napraforgótermés, ami kiesik a háború miatt, nagyon komoly veszélyeket hordoz magában. És ehhez még hozzá kell adnunk a kieső gabonamennyiséget, a kenyér hiányát, ami szintén nagyon komoly árfelhajtó hatású lesz.

Ha azzal számolunk, hogy Ukrajna hosszú időre kiesik a gabona, meg az olajos magvak termeléséből, akkor meg lehet mondani ‒ és Magyarországot önellátónak tekintjük ebben ‒, hogy ezt milyen áron fogjuk tudni megvásárolni? Mert az nehezen elképzelhető, ha a világpiacon óriás kereslet van, és az egekben vannak az árak, akkor a magyar gazdák nyomott áron fogják ezt eladni.

Biztos, hogy nem, hiszen árverseny van. Emlékezzen vissza, azért kellett beveztününk a gabonaárstopot, mert amikor kitört a háború, a holland nagykereskedők egy nap 55 ezer tonna gabonát jegyeztek csak Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ha nem vagyunk résen, egy hét alatt az országban lévő összes gabona vevőre talált volna, hiszen nem mondták, hogy mennyiért, csak, hogy adjuk. Muszáj kontroll alatt tartani az eseményeket, tudnunk kell, hogy miből, mennyi van az országban, hiszen néhány hónapja még békeidőre készült mindenki. Nincsenek olyan nyilvántartások, hogy kinél mennyi van, ezért kötelességünk volt ezt megteremteni. Ha ugyanis eljutunk addig a szintig, hogy be kell avatkozni, akkor tudjuk azt mondani: állj, szerződés szerint a magyar állam élni kíván az elővásárlás jogával. A gazdák akkor sem károsulnak, mert amennyiért ők kialkudták a vételárat nemzetközi piacon, annyit majd akkor a magyar kormány is fizet érte, de itthon tartjuk, mert felelősek vagyunk a magyar állampolgárokért.

A kiviteli stopot már elrendelték, vagy még csak bejelentették hogy szükség esetén életbe léphet?

Nem kellett még élnünk ezzel. Azt nézzük, hogy mennyi szerződés köttetett a bejelentés előtt és ott nagyon gyorsan igyekszünk válaszolni, hiszen a rendelkezések visszamenőlegesen nem hatályosak. A bejelentések alapján föl tudtuk mérni, hogy hol tartunk, tudtunk készletet is gyűjteni, és azt kell mondjam: még hála istennek jól állunk. Sikerült kontroll alá helyezni a folyamatokat, és még nem kellett nemet mondanunk megkötött szerződésre, tehát a magyar állam még nem élt az elővásárlási jogával.

Ha nem tudjuk, hogy mennyi ideig esik ki az ukrajnai termés, akkor azt sem tudhatjuk mennyi ideig kell élni ezekkel a kényszerintézkedésekkel?

Meg kell nézni, hogyan alakul a betakarítás, mert a háborún túl az új termést is nagyon sok minden veszélyeztette. Ha csak a repcét nézem, ott 57-58 ezer hektárnyi aszálykárt jelentettek, ami egészen komoly tényező. A műtrágya drágulása spórolásra intette a gazdákat, ami hatóanyagcsökkenést jelent, ez pedig nyilván a termés mennyiségét befolyásolja majd. Azt most még nem tudjuk, hogy időben érkezett-e a csapadék ahhoz, hogy akár a repce, akár a gabonanövények tudjanak egy kicsit bokrosodni. Ha jól számolok, akkor ezek a kérdések július végére, augusztusra tisztázódnak. Aztán jön a következő nagy kérdés, az állatainknak a fő takarmánynövénye, a kukorica és a napraforgó, amiről, mint őszi növény csak augusztus vége és október eleje között látjuk meg, hogy milyen lesz. A másik nagy népélelmezési cikkünk, a burgonya szintén csapadékfüggő, de ha búzából, kukoricából és burgonyából van elég termés, akkor mindenki nyugodtan aludhat, mert mind az állatok, mind az emberek alapvető táplálkozási igényeit ki tudjuk elégíteni.

És ha nincs, honnan lehet ezeket beszerezni?

Nyilván mindenki körülnéz a piacon, de az a szerencsénk, hogy ha 30 vagy 40 százalékos terméscsökkenés is lenne Magyarországon, akkor is maradna elegendő a hazai ellátásra.

A műtrágya adagolását meddig lehet észszerűen, károkozás nélkül csökkenteni?

A precíziós technológiák segítenek ebben, hiszen nem kell egyenletesen az egész termőterületre ugyanazt a mennyiséget kijuttatni. Tudnunk kell azt, hogy mikor szervestrágyáztuk a területünket, milyen előzetes beavatkozások voltak, és nyilván akkor más műtrágyamennyiség is kell. Most a tudásnak és a technológiának rendkívül nagy szerepe van, hogy akár spórolni tudjunk vagy akár negatív hatásokat ki tudjunk védeni. Annyiszor bebizonyosodott már, akár csak az aszály esetén is, hogy aki megfelelő felkészültséggel, megfelelő ismerettel bírt, akkor az tudta, hogy mikor kell zárni a felületet, hogy a párolgást megakadályozzuk, tudta, hogy a talajtakarókat hogy kell használni. De tudta azt is, hogy mik azok a technológiák, amelyek segítenek, hogy a termelést tudjuk fokozni. Csak egy példa: a vízőrtechnológia alkalmazásával akár hétezer forint hektáronkénti költséggel, de 60 százalékkal több vizet tudtunk megőrizni a talajban.

Kukoricát, búzát általában nagy területeken szoktak termelni. Ez azt is jelenti, hogy ez a technológia meg a tudás már ott van mindenhol?

Nagyobb eséllyel, mint egy kisebb területen gazdálkodónál, hiszen ott azért nagyon sok a kockázat. Azt remélem, hogy egyre inkább felismerik a gazdák, hogy ha valamire érdemes pénzt költeni, akkor azok a szaktanácsadók. Azok az emberek, akik járják a területet, akik hozzák az új technológiai ajánlást, akik hozzák az új genetikát, az új vetőmagot, akik elmondják, hogy milyen új vetési technológia, milyen új gép szükséges ahhoz, hogy lehessen spórolni, lehessen biztonságosabban termelni. Ezek azok az értékek, amelyeket pénzben nem lehet kifejezni, ezek az igazi jó befektetések. Azért fogalmaztam úgy, hogy a tudásnak mennyire megnő a szerepe, mert most az összes kutatóintézetünk egy évtizede legalább azon dolgozik: olyan vetőmagvakat nemesítsen ki, amelyik aszály-, illetve szárazságtűrésben is kiváló eredményeket tud hozni. Fantasztikus, hogy együttműködik a tudományos, a kutatói, a termelői, a műszaki és az informatikai háttér is, hiszen így együtt lesznek képesek megadni azokat a válaszokat a kihívásokra, amelyek a biztonságos termeléshez szükségesek.

Elegendő már a termelői összefogás és együttműködés is ahhoz, hogy ezt a tudást meg tudja vásárolni? Mert nyilván a tudás nem a legolcsóbb sose.

A tudás nem a legolcsóbb, de a legkifizetődőbb, mert ha a saját magunk feje után azt gondoljuk, hogy a nagyapáink technológiája tökéletesen alkalmas a mostani kihívások kezelésére is, akkor nagyon ráfizetünk.

Az üzemanyagár- meg az energiaár-emelkedés meddig tolerálható a termelők számára?

Nem véletlen, hogy ez az egyetlenegy ágazat, amely a lakosság mellett megkapta azt a lehetőséget, hogy szabott, tehát rezsicsökkentett áron tankolhasson. Ennek oka, hogy életünk minden részére ennek az ágazatnak a tevékenysége van kihatással, és rendkívüli módon fontos volt az, hogy tudjanak vetni a gazdák. Amikor a március 15-ei ünnepi hosszú hétvégénk volt, akkor a földeken mindenki mozgott. Én tudom, hogy mennyit kellett dolgozni ahhoz, hogy mindenki megkapja a szükséges üzemanyag-mennyiségét.

Van értelme egy országnak vagy egy régiónak önellátásra berendezkedni?

Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy igen, mert az élelmiszer-önrendelkezés kérdése minden országban stratégiai kérdés lett. A Covid kitörése ébresztette rá Európát és az egész világot arra, hogy az elképzelhetetlen bekövetkezhet, azaz lezárulnak a határok, és az emberek nem tudnak utazni, nem tudnak közlekedni, mert mindenki fél és mindenki bezárkózik, és csak azunk van, amit saját magunk megtermelünk. A háború itt a szomszédunkban pedig csak ráerősít arra, hogy mennyire stratégiai kérdés a biztonságos élelmiszer-ellátás. Mindenki számol már. Moldovában például óriási a gond, nem tudják megetetni a számolatlanul érkező menekülteket. Hozzánk már több mint ötszázezer ukrán érkezett, de az egymilliót is el fogja érni, Lengyelországba pedig kettő és félmillióan mentek csak eddig. Azok az országok, melyek arra vannak berendezkedve, hogy az olcsó ukrán gabonát vásárolják, akkor érzik majd meg ennek a súlyát, amikor közlik velük: sajnos nem termett, ha termett is, akkor nem olcsó, ha megtermett is, nem tudjuk eljuttatni hozzád, csak késlekedve vagy még óriási költségekkel rárakódva, mert körbe kell utaztatni a fél világon, hogy odaérkezzen.

A fogyasztók torkán egy önellátó rendszert le lehetne nyomni? Mert akkor nincsen banán, amit mi nem tudunk megtermelni, nincs papaya, nincs kivi, nincs egy csomó egzotikus dolog, amihez hozzászoktunk az elmúlt harminc évben, ezekért már nem kell sorba állni.

Ez így van, de hadd legyek egészen kritikus. Tényleg a mindennapi életünk részének kell lennie? Nem inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy az alapvető élelmiszerek teljes biztonsággal meglegyenek? Tényleg a kardunkba dőlnénk, ha mondjuk, egy hónapig nem lehetne banánt kapni? Szerintem nem. Persze furcsa lenne, mert az életünk mindennapi része, de szerintem a banán nagy problémát a világ más tájain okoz majd, ahol tényleg az alapvető élelmiszerhez tartozik. És nem véletlen, nagy az aggodalom a világban az újabb talajbaktérium miatt, ami elvezethet akár oda is, hogy a kávé után a banán lesz az, ami lehet, hogy eltűnik a Föld készletéből. Ezek azért nagyon komoly intő jelek, persze nem nekünk magyaroknak, akik akkor eszünk helyette kettő almával vagy körtével vagy szilvával többet, mert mi megtehetjük. És ráadásul még érési soraink is vannak, azaz tavasztól késő őszig rendelkezésre állnak ezek a gyümölcsök. Sőt, ha energiával bírjuk, akkor még raktározni is tudjuk, egészen áprilisig. Nem lesz olyan széles választék, de ez nekünk sokkal kisebb gondot okoz, mint annak az országnak, amely a gazdaságának a fő bevételét, mondjuk, a banántermesztés, a kávétermesztés adja. Itt kezdődik a dominóhatás, ha egy országban ilyen probléma fölmerül, abból baj lesz. Először politikai instabilitás, aztán zavargások, és lehetne sorolni, probléma probléma hátán, amely egyik országot sodor bajba a másik országgal. De ez a rossz talán lehetőséget is ad arra, hogy valami jó is történjék. Mégpedig, ha változnak az élelmiszerárak. Az a kifogás, hogy azért nem ültetek a kertembe paradicsompalántát, mert drága, és még permetszer is kell hozzá, meg kapálnom is kell, az időm is drága, sokkal olcsóbb, ha megveszem, ez most már nem lesz igaz, mert sokkal nagyobb biztonságot fog jelenteni, ha van kertem, akkor azt ültessem be. Ami megváltozik az elkövetkező időben, mert nagyon nincsen rendben, hogy falun fölülünk a buszra, bemegyünk a városba a nagyáruházba, és onnan megvesszük azt a zöldséget, ami valahol száz kilométerrel arrébb termett, és azt visszük haza. Ami még teljességgel elfogadhatatlan –és egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni –, és a szívem tépi ki, amikor ezt látom, hogy az a néni, aki falun fölül a buszra, bemegy a városba, és tojást vesz le a polcról, és azt viszi haza, hogy nincs tíz darab tyúkja, mert meggyőzték arról, hogy az drága, nem éri meg, nem kell vele bajlódni, egyszerűbb, ha megveszi.

Jó, de ő valószínűleg még fiatalkorából hozza azt a tudást, hogy azt hogy kell csinálni. De kik fogják őt követni? Mert az unokái már nincsenek ennek a tudásnak a birtokában, nincsenek is már ott.

Ez így van. A fő probléma az önellátás kérdésével az, hogy mennyivel sérülékenyebbek vagyunk. Mert azért élt át Magyarország is már nehéz helyzetet. És akkor a budapesti ember hazatelefonált vidékre, és akkor a tömött kacsát, a disznócsülköt, rizst, akármit pakolták föl neki, és akkor volt mit enni. Ma kinek telefonál haza? Nincs hova telefonáljon, mert otthon is fű van a kertben. Ami a probléma, hogy a tudást nem tudtuk átadni, az unoka, ha hazamegy most nyárra, azt az élményt nem kapja meg, hogy együtt mennek hátra, és keresik a tojást, amit a tyúk megtojt, vagy levágnak egy kacsát, vagy akármit, ami otthon van. Aztán úgy készül a leves, hogy először leszedik a borsót, aztán hozzá húznak föl sárgarépát, zöldséget, szépen megpucolják, együtt kifejtik, addig a mama mesél, az egész családtörténet jön elő, és a gyerek manuálisan tanulja, hogy mi történik. Ma azonban nincs meg ez a falusi élménye egy gyermeknek, aki városban nő föl. És mivel az élelmiszerárak növekednek, az ellátás biztonsága kérdésessé válik, ezért be fogják vetni az emberek a kertet. És valljuk be, ez több százezer hektárnyi terület, tehát ez egy aranytartaléka a magyar élelmiszeriparnak, a magyar gazdaságnak.

Magyarország nyilván nem elég nagy hozzá, de mekkora területen volna értelmes itt, Kelet-Közép- Európában önellátásszerű összefogást megszervezni?

Ott kell kezdeni, hogy akinek kertes családi háza van, az próbálja meg. Akinek balkonos háza van, akkor az egy kicsi ládában próbálja meg. Tehát kezdjünk el gondoskodni, illetve gondolkodni azon: hogyan is lehet. És akkor még ennek van egy fokozata, hogy találjunk olyat, aki megtermeli számunkra a szükséges mennyiséget.

Bértermeltetés?

Nyugodtan fogalmazhatok így, hiszen az egy embernek megélhetést, biztonságot jelent. Mint ahogy régen volt: hizlald meg nekem a disznót, és karácsonykor összejövünk, levágjuk, és elosztjuk a disznótor után, ami marad. De ugyanígy hozzá lehetne jutni a sárgarépához, a zöldséghez, a krumplihoz, az összes paprikához, paradicsomhoz, mert valaki megtermeli nekünk, és mi tudjuk, hogy oda kell menni, tudjuk, hogy az minden szabályt betart, tudjuk, hogy egészséges, jó minőségű, sőt, ha olyat akarunk, akkor biotermelőt is találunk magunknak, és akkor az az ember helyben marad. Van neki egy vidéki megélhetése, azt csinálja, amihez ért, nem kell aggódjon, hogy a piac hektikussága miatt neki könnyebb vagy nehezebb lesz, hanem tudja, hogy neki ezt meg kell termelni, mekkora igény van rá, és ő biztonsággal tervezheti az egész gazdasági évet.

De lehet ezt csinálni kicsiben? Mert nagyban nyilván lehet! Van annyi bizalom az emberek között, hogy azt mondják: én egy évre előre tudom, nekem mi kell, és meg is fogom venni?

Gondoljunk csak a szokásainkba! Mikor kimegyünk egy termelői piacra, minden alkalommal más és más termelőtől vásárlunk, vagy megkeressük azt a kedves arcot, akitől mindig szoktunk? Ez pontosan ilyen. Tehát odamegyünk, mert ő ismer bennünket, múltkor is tőle vásároltuk, finom volt, és jelezzük neki, hogy legközelebb is jövünk. Nekem végtelenül jó érzés, bevallom őszintén, ha kimegyek a mosoni piacra nálunk, és ott van a néni, akitől éppen nem is akarok semmit vásárolni, de rám szól, hogy Pista, úgy vannak a kacsáim, jövő hétre pucolhatok egyet magának? És akkor az ember így tervezi a jövő hetet. Megbeszéljük, a kacsa pedig ott van megpucolva, hazaviszem, és akkor vasárnap lehet enni egy kacsát. Eddig a kézművespiacok, a termelői piacok azért voltak sikeresek, mert kialakult egy olyan vásárlói réteg, amely hajlandó volt megfizetni a minőségi élelmiszert, hogy ne kommerszet egyen, ne ipari körülmények között előállított egyenízű terméket vásároljon, hanem a különlegességet, az egyedi sajátosságot, amit egy-egy család hozott magával. Nézzük csak meg, egy kolbászkészítésnek, egy savanyúságkészítésnek, egy lekvárkészítésnek, egy sajtkészítésnek hányféle receptje van? A korábban kialakult kézművespiacok szerintem bővülni fognak, mert nemcsak minőséget, nemcsak igényességet jelent majd, ellátási biztonságot is.

Ha a nemzetek, tegyük föl, mindannyian az ellátásbiztonságra és az önellátásra törekednek, akkor mi értelme van az európai uniós egységes agrárpiacnak, meg az agrártámogatási rendszereknek?

Van ennek értelme és volt is, működött is békében. Ha volt értelme az Európai Unió létrejöttének, akkor az egyik biztos az volt, hogy a területén nem volt háború, és ez egy nagyon fontos dolog. Arra készülni pedig, hogy egységes piac legyen, mert így tudjuk a megfelelő élelmiszer-ellátást biztosítani, nem egy rossz gondolat. A közös agrárpolitika, az Európai Unió legrégebbi politikája is pontosan arra jött létre, hogy alkalmas területeken termeltessük meg a távolabb lévő emberek számára is a megfelelő mennyiségű élelmiszert. Így nagyobb biztonsággal és olcsóbban megterem szinte minden, és mivel azért az élelmiszer-ellátás minden országban alapvető társadalmi igény, ez nagyon fontos tényező.

Csak olyan ép vagy városi ésszel nehezen felfogható vágányai voltak, hogy a lord azért kap elképesztő mennyiségű pénzt az uniótól, hogy ne termeljen a területén.

Mi figyelmeztettük az Európai Uniót is, és az Agrárminiszterek Tanácsában is nagyon sokszor fölszólaltunk, hogy a Green Deal, a Farm to Fork, tehát a termőföldtől az asztalig, mind-mind önmagában is, ha nem lenne háború, nem lenne aszály, nem lenne semmi, minimum 25 százaléknyi élelmiszer-árdrágulást eredményezett volna. Vért verejtékeztünk azért, hogy ne kelljen 10 százaléknyi területünket parlagon hagyni.

Az eredeti terv annál még több is volt, ha jól emlékszem.

Ma már ott tartunk szerencsére, hogy a 10-et sikerült lealkudni 3-ra, és, hogy a 3 százalékot is csak fehérjenövénnyel vessük be. Nem lehet hagyni azt, hogy a jóléti társadalomnak a gondolatvilága divatból olyan kényszerítő szabályokat hozzon, ami már önmagában megdrágítja az élelmiszert. És akkor jön az aszály kérdése, jön a kora tavaszi fagy, ami miatt megint aggódunk, hiszen 1700 hektárnyi kajszibarackot és őszibarackot csípett meg most is a kora tavaszi fagy, ez megint nyilván árfelhajtó hatású lesz. Erre rájön a háború, ami nagyon súlyos, kettes szorzót hoz magával, tehát így kell fölkészülnünk arra, hogyan is fogunk kinézni az elkövetkező időszakban a világ élelmiszerpiacán. Már Macron elnök is megkongatta a vészaharngot.

Élelmiszerkrízisről beszélt egy olyan földrészen, ahol élelmiszerexport van.

Mert ő kapcsolatban áll Észak-Afrikával és komoly ellátási felelőssége is van azzal a térséggel, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy mennyire sérülékeny az élelmiszer-ellátása annak a területnek.

De arra gondol, ha ő nem látja el Észak-Afrikát, akkor a francia területekről Franciaországba fognak menni az éhező emberek?

Hova menjenek? A régi falusi mondás ez: a szükség törvényt bont. Az éhség szentesít sok mindent. És tudom, hogy nagyon kemény és nagyon illetlen, amit mondok, de ez így van. Nem fognak ölbe tett kézzel otthon ülni az emberek, és várni, hogy éhen haljanak. Nekünk kalkulálni kell majd azzal, hogy a világon bizony lesznek olyan országok, ahol nagyon komoly – ahogy Macron fogalmazott – krízis lesz élelmiszerfronton. Azt nem akarja a világ megérteni, hogy amikor béke volt és normálisan működtünk, akkor is a teljes lakosságból 800 millió ember éhezett. Most növekszik a lakosságszám, és kiesik egy óriási termőterület. Tehát ez nem egy könnyű kihívás, aminek meg kell felelni, és itt lesz igaz, hogy Magyarország, a Kárpát-medence ilyen téren tényleg egy biztonságos haza.

Mit lehet kezdeni az aszállyal? Az nem tűnik megoldásnak, hogyha engedélyezik a föld alatti vízkészletek felhozását, mert akkor még lejjebb fog menni...

Az nem is megoldás! Azt kell nekünk, politikusoknak is, gazdasági szakembereknek is figyelembe venni, hogy vannak bővizes időszakok, amikor a zöld ár jön Magyarországra, akkor azt a vizet meg kell fogni.

De hova? Tárolókba?

Pontosan.

Vannak tárolóink?

Ezt fogjuk építeni, de nagyon nagy ütemmel az elkövetkező időszakban, hiszen látjuk, hogy mennyire stratégiai szükség ez. Nem véletlen, hogy pontosan az RRF, az Európai Újjáépítési Alap tervében Magyarország egymilliárd eurót kért arra, hogy kiépíthesse ezeket az öntözési berendezéseit. Ez egy nagyon nagy dolog.

Ezt hogy kéne elképzelni? A folyóink mentén vannak úgynevezett árvízi vésztározók, amik töltéssel vannak elválasztva a folyótól. Szükség esetén, nagy víznél ezt be lehet robbantani, oda kifolyik a víz. Ilyeneket kell elképzelni, aztán elzárják, és ott megőrzik?

Így van, például. Vagy építeni olyan mellékcsatornákat, amin kifolyatjuk a vizet a folyóból, amikor bő víz van, és megőrizzük egy nagy tóban. És amikor hiányzik a víz, akkor ebből a tóból tudunk öntözni. Ha ott vannak ezek a nagy vízfelületek, eleve hűti a környezetét. A kipárolgó víz megköti a port, csökkenti a légköri aszályt. Az a víznyomás, ami ott van a kapillaritás elve alapján alulról öntözi a növényt, tehát ezernyi olyan lehetőséget hordoz magában, ami bőséggel megéri azt a ráfordítást, amire azt tudjuk mondani, hogy egy nagy öntözési programot kell csinálni. A kormány nagyon helyesen döntött arról már az elmúlt esztendőben, hogy 17 milliárd forint infrastrukturális fejlesztéssel megduplázzuk az öntözött területek számát. De most már sokkal nagyobb célokat kell megfogalmaznunk, mert a termelés biztonságát kell létrehoznunk. A gazdák megértették, a vízügy mérnökei pedig ezerrel dolgoznak azon, hogy hol vannak azok a területek, amit el kell látnunk vízzel, ahol olyan termelési kultúra van, ahova vizet kell mindenképpen biztosítani. Arra kell felkészülni, hogy "tájképváltozás", mert azok a záportározók területén most még kukoricát termesztenek, tehát, azt ki kell fizessük a gazdájának, aztán be kell táraznunk a fölös vizet.

És eljutottak már oda, hogy ezt mindenhol elmagyarázták? Ahol víz van, ott az életminőség rendszerint jobb?

Ezt a gazdák a saját bőrükön tapasztalják, és a városi embernek is elemi érdeke, hogy legyen vízfelülete, mert alacsonyabb lesz a hőmérséklet, elviselhetőbb a klíma, tehát az életminőség fog javulni mindezzel.

Most hogy látja, mikor lesz az első kapavágás?

Az új kormányprogramban, ami most körvonalazódik, az öntözés kérdése nagyon hangsúlyos lesz, mert ha valami stratégiai kérdés, ha valami biztonsági kérdés és hosszú távra kihat, és az élet minden területére kihat, bármennyire is furcsa, annak pont a víz lesz az origója.

Kell-e további, a mezőgazdaságot, élelmiszer-termelést érintő vészintézkedésekre készülniük a termelőknek is meg nekünk is?

Nagyon remélem, hogy nem, hiszen itt minden adott arra, hogy termelni tudjunk. Hála istennek béke van, és mindent el kell követnünk azért, hogy Magyarország továbbra is békében tudjon élni. Óriási erőt mozgat a kormány azért, hogy ne sodródjon Magyarország a háborúba, hogy kimaradjunk belőle, és meg tudjuk őrizni azt a biztonságot, a lét biztonságát a mindennapokban, ami szükséges ahhoz, hogy megfelelő ellátás legyen, szükséges ahhoz, hogy a magyar gazdaság működni tudjon

Kereskedelmi láncokban az élelmiszer-termékcsoportok árellenőrzését folyamatosan végzik? És ha igen, akkor látnak-e valahol anomáliákat?

Tömeges árvisszaélések nem voltak, az árstopot minden áruház tartja. Kisebb-nagyobb szabálytalanságokat találtunk, de azt azonnal bírsággal elrendezték, mert mindenki érzékelte, hogy nem lehet kibújni alóla. Az áruházak beleálltak ebbe a folyamatba, és hála istennek azt érzékelem, hogy az emberek is értik mindezt. Akár a rezsicsökkentés, akár a kamatcsökkentés, akár az üzemanyagárstop, illetve a gabonakivitel kordában tartása szerintem mind olyan intézkedés, amely nagyon felelősségteljes. Szerintem így kell kormányozni.

Meddig képes a kereskedelmi rendszer elnyelni az árstop veszteségeit? Van-e erre valamilyen kalkuláció?

Május 15-ig hatályosak ezek az intézkedések. Amikor eljutunk iehhez a határidőig, akkor meg kell vizsgálni, hogy érdemes volt-e, milyen hatásokat generált, és ha fölszabadítjuk, akkor azzal mi fog történni, milyen hatásokat fog kiváltani

Az agrártermelést érintő háború miatti szankciók, milyen hatással vannak a termelésre? Magyarán nekünk fájnak jobban vagy a szankcionált oroszoknak fájnak jobban?

Kezdődött az egész az energiaárak emelkedésével, ami hozott egy olyan árnövekedést a mezőgazdaságnak, amely mindenkit sokkolt. Ez megnyilvánult a műtrágya kétszeres, majd háromszoros áremelkedésében, megnyilvánult az üzemek és gyárak villany- és gázszámláján és megnyilvánult minden olyan takarmánykiegészítő vásárlásában, ami abból a térségből jött. Ez bizony nagyon komoly terhet jelentett a gazdatársadalomra. Ha nem lenne üzemanyagárstop, és ma egy gazdának 700 forintért kellene az üzemanyag literét vásárolni, akkor egészen másként nézne a jövőbe.

Meddig bírja ezt a költségvetés? Nyilván a különbözetet valakinek ki kell fizetnie, mert ingyen nincsen üzemanyag.

A magyar kormány hosszú távú szerződéseket kötött az oroszokkal, mert így tudjuk olcsó gázzal finanszírozni a rezsicsökkentés tételeit. Amiért mi közszájon forgunk Európa egyes országaiban, az az, hogy miért nem csapdossuk a szárnyainkat és licitálunk az egyesült államokbeli palagáz minél magasabb áron történő megvételére. De ha azt a lakosságra ráeresztenénk, mint ahogy, mondjuk, Hollandiában vagy más európai országokban, akkor azt hiszem, mindenki nagyon megnézné. Őszinte leszek, nem véletlen a választási eredmény. Az emberek fölfogták, hogy mi zajlik máshol, és megértették azt, hogy a saját kormányuk a maga eszközeivel hogyan védte meg a mindennapi embereket a negatív hatásoktól. Ez egy fantasztikus kormányzati teljesítmény, fantasztikus eredmény. Nem véletlen a választási eredmény.

A visegrádi országoknak, amelyek között van egy nálunk sokkal nagyobb is, van elképzelése a válság utáni európai mezőgazdaság működtetésére?

Még nem tudjuk, hogy az milyen világ lesz. Nem tudjuk, a háború mikor ér véget, nem tudjuk, hogyan ér véget, nem tudjuk, hogy ott marad-e a két ország között, nem tudjuk még, hogy milyen hatása lesz. Várjuk a háború végét, nem véletlen, hogy mindig és mindenkor hangsúlyozzuk: hogy Magyarország a béke pártján van. Békében vagyunk érdekeltek, és azt kell mondjam, Európában mindnyájan békében vagyunk érdekeltek.

Méz lesz itthon elég? Mézből exportőrök vagyunk, de minden évben felmerül, hogy baj van, mert egyre kevesebb a méh.

Magyarország még mindig a világon a második legmagasabb méhsűrűséggel rendelkezik, Görögország az első. 16-25 ezer tonnányi mézet exportálunk mindig külföldre, és körülbelül tízezer tonnát fogyasztunk el. Magyarországon mindig harmincezer tonna körüli vagy afölötti méz terem. Nyilván a különleges mézek importból származnak, de sikerült a hatósági ellenőrzések révén is a kereskedelmi láncokkal olyan egyezséget kötni, hogy a hazai ellátást mindig hazai minőségű mézből állják. Nem csábulnak el, hogy olcsó ázsiai eredetű műmézeket keverjünk össze, és akkor azt tesszük a polcra – az van Európában –, de itt Magyarországon mindig minőségi, színtiszta magyar mézet tudunk a polcra tenni. Bárcsak annyi mézet fogyasztanánk itthon, hogy ne tudjuk kielégíteni az igényeket.