Arsène Wenger neve semmit sem mondott az Arsenal híveinek 1996 őszének elején, függetlenül attól, hogy az angol sajtóban kinevezésének hírére egymás után jelentek meg az elismerő visszaemlékezések egykori játékosai, Glenn Hoddle és Mark Hateley emlékei alapján. Még az sem igazán fokozta a reputációját, hogy kiszivárgott, – éppen a szövetségi kapitánynak kinevezett Hoddle javaslatára – az angol szövetség is kiszemelte őt, mégpedig a technikai igazgatói posztra.

Ám Wenger végül nem az FA irodáiban, hanem a Highburyben kötött ki 1996 kora őszén. Akkoriban, a zavaros ügyekbe keveredett George Graham menesztése után Bruce Rioch dirigálta a gárdát, de már néhány héttel a tényleges váltás előtt – az idősebb angol futballrókák megfogalmazása szerint „a brit futball egyik legrosszabbul őrzött titkaként” – kiszivárgott, a Japánból Európába visszatérő francia lesz hamarosan a menedzser.

Állítólag már az ő ajánlására szerződtette le a klub két honfitársát, Patrick Vieirát és Remi Garde-ot 1996 nyarán.

Wengert hivatalosan szeptember 16-án, egy hétfői napon iktatták be új tisztségébe,

azon a napon, amelyen az FA Tony Adams ügyén felbúzdulva úgy döntött, alkoholteszteknek veti alá a profi játékosokat, s amelyen az Arsenal, nagyszerû játékkal, 0-1-ről fordítva, 4-1-re nyert a Sheffield Wednesday ellen. Ian Wright, az „ágyúsok” akkori első számú góllövője mesterhármassal ünnepelte 100., az Arsenalban lőtt bajnoki, s 150. a klubban szerzett találatát.

Az elzászi kezdetek

Wenger tudta, van mire és kikre építenie. A Highbury, London és Anglia pedig ismerkedett vele. Nem volt könnyû feladat, hogy egy nem túl szellemes szófordulattal éljünk, Arsène futballmúltja után a drusza, Arsène Lupin is nyomozhatott volna. Az elzászi származású (s ezért az angol és a francia mellett németül is kiválóan beszélő) férfiú 1949. október 22-én született Strasbourgban. Szülei, Alphonse és Louise az Aranykereszt nevû vendéglőt vezették a városban, ez volt egyébként a székhelye a Duttlenheim nevû futballklubnak is. Főleg a bőrlabdáért rajongó urak jártak a vendéglőbe, nem meglepő hát, hogy a kis Arsène is hamar a játék szerelmesévé vált. Nem kellett csapatot keresnie magának, hamar leigazolhatott a Football Club Duttlenheimbe. Következő állomáshelye az AS Mutzig lett, ezzel a gárdával nyerte meg aztán egyszer veretlenül a harmadik vonal egyik csoportját. Onnan 1973-ban a Mulhouse csapatához vezetett az útja, majd két évvel később a Vaubanban, aztán a környék legjobb csapatához, a Racing Club de Strasbourg-hoz került.

A kék-fehéreknek pazar alakulatuk volt akkoriban, az ország egyik legjobbja. Wenger velük kötötte meg élete első profi szerződését – 28 éves korában. Lóránd Dezső, az ezredforduló körüli évek magyar menedzsere, az egykori strasbourgi kapus klubtársa volt Wengernek a hetvenes évek közepén, egyébként azóta is tartják a kapcsolatot. Így emlékezett vissza rá:

„Nem állíthatom, hogy kiemelkedő képességû futballista lett volna, de két tulajdonsága már akkor kiemelte őt az átlagból. Rendkívüli céltudatossága, s senki máséhoz nem hasonlítható intelligenciája.”

A strasbourgiak 1977 nyarán jutottak vissza az első osztályba, s újoncként a harmadik helyen végeztek. A következő idényben még előbbre léptek: megnyerték a bajnoki címet! Legyen bármennyire is erős a gárda, nagy meglepetésre. Ám egyáltalán nem érdemtelenül. Csak a 19. fordulóban szenvedtek először vereséget, majd két fordulóval a zárás előtt, a Paris Saint-Germain legyőzésével, bebiztosították az aranyat. A kor legjobb játékosai közül ott játszott akkoriban Raymond Domenech, a későbbi szövetségi kapitány, Dominique Dropsy, a kitûnő kapus, Leonard Specht, az ugyancsak válogatott hátvéd, Albert Gemmrich, a gólerős csatár, a több klubnál is sikereket elérő Jacky Novi, valamint Wagner, Piasecki, Duguépeyroux és Marx. Arsène Wenger mindössze két meccsre fért be középpályásként e gárdába – de hogy befért, hogy szerepelt a bajnokcsapatban, elvitathatatlan tény.

Mint ahogy az is tény, hogy

közgazdasági tanulmányait legalább olyan fontosnak tartotta, mint futballkarrierjét

– pedig hát ha valaki, ő igazán rajong a játékért. Egyik „klasszikussá” vált mondása szerint a hetvenes évek végén nem volt túlságosan magasan a profi futballisták presztízse Franciaországban. „A lányoknál sokkal hatásosabb volt azt emlegetni, hogy egyetemista vagyok” – mondta.

A pályáról a kispadra

Mindemellett az életét a labdarúgásnak szentelte. 1981-ben már a Strasbourg utánpótlás-igazgatója volt, sőt Gilbert Gress néhány mérkőzésre az első csapat mellé is felvezényelte. Wenger dirigált például a Duisburg elleni nemzetközi kupamérkőzésen! A fiatal edző ettől kezdve gyors karriert futott be. 1983-ban az egykori válogatott középpályás, Jean-Marc Guillou segítőjeként az AS Cannes-hoz került. Nagyon jól dolgozott, mert a Nancy-Lorraine 1984-ben már vezetőedzőnek hívta. Három évet töltött ott, majd élete egyik legjobb döntését hozva átszerződött Monacóba. Mindez csak néhány héttel az után történt, hogy a hercegség csapata nem tudta megszerezni a végül Frankfurtba kerülő Détári Lajost, leszerződtette viszont az angol Glenn Hoddle-t.

Együttmûködésük fényesen alakult: függetlenül attól, hogy a Tottenhamtől vett angol sztár sokat kínlódott a térdével,

már az első idény végén megnyerték a francia bajnokságot.

Hoddle – túl azon, hogy mint azt említettük már fentebb, nagy erőfeszítéseket tett Wenger Angliába szerződtetése érdekében 1996-ban – mindig is nagy hálával és elismeréssel beszélt edzői példaképéről. A témáról alkotott legvelősebb szentenciája így szól: „Arsène Wenger nyitotta fel a szememet!”

Monacóban jó játékosok álltak Wenger rendelkezésére (Ettori, Amoros, Battiston, Vogel, Sonor, Dib, Hoddle, Hateley, Fofana), mégis némi meglepetést keltett a nagy siker. S csak aláhúzta a fiatal edző munkájának nagyszerûségét. Bár 1994-ig, Monacóból való távozásáig gyakran cserélődött a játékosállomány, Wenger szép sikereket ért el. Különösen a kilencvenes évek eleje alakult nagyszerûen: 1991-ben és 1992-ben is második lett a bajnokságban, 1991-ben megnyerte a Francia Kupát, majd egy évvel később döntőt játszott ebben a sorozatban, mint ahogy döntőt játszhatott 1992-ben a Kupagyőztesek Európa-kupájában is.

George Weah és az Aranylabda

Ebben a két évben már játszott Wenger keze alatt a portugál Rui Barros, a már említett, elefántcsontparti Youssuf Fofana, Luc Sonor, Youri Djorkaeff, Jean-Luc Ettori, s egyáltalán nem utolsósorban George Weah is. A később a világ legjobb futballistájának választott, ma már országa államelnökeként jeles közjogi méltóságot betöltő libériai csatár valósággal rajongott és rajong egykori mesteréért.

„Arsène Wengernek nem csak azt köszönhetem, hogy ilyen futballista lettem, hanem azt is, hogy ilyen ember!”

Egyébként kedves történet, hogy amikor 1996 első napjaiban Milánóban a FIFA Weah-t a világ legjobbjának választotta, „Mister George” felhívta a színpadra a meglepett Wengert, s neki ajánlotta a díjat, mondván, ez tulajdonképpen az edző érdeme, hiszen neki köszönheti, hogy idáig eljutott. Hozzá kell tenni: Wenger nem viseli túl jól az ilyesmit, feszélyezi. Az ominózus esetnél sem akart a reflektorfénybe kerülni: „Csak ott akartam lenni és gratulálni George-nak. Ám amikor meglátott az előcsarnokban, szinte könyörgött, hogy menjek fel vele a színpadra. Ő ilyen nemeslelkû, nagyszerû ember. Az egész világ George-ot akarta ünnepelni, de ő közben az egykori edzőjére gondolt.”

Weah leszerződtetése egyébként ugyancsak érdekles történet. A libériai születésû sztár a nyolcvanas évek második felében Kamerunban, a Tonnerre Yaoundéban játszott. Wenger azt sem tudta, hogy a világon van – de hát honnan is tudhatta volna? Ám egy régi barátja éppen nála járt Kamerunból, megnézte a Monaco edzéseit. „Eleinte azt akartam kérdezni tőle, nincs-e valaki a látókörében, akit Hateley mögé, előkészítőnek tudna ajánlani. De miután Mark akkoriban éppen sérült volt, arra kértem, olyasvalakit javasoljon, aki az angol csatár helyén tudna játszani. George Weah-t javasolta. Fél éven keresztül szinte hetente telefonáltam Kamerunba, hogy érdeklődjem arról, hogyan megy George sora, mi van vele. Ám először csak már Monacóban találkoztam vele. Az az igazság, hogy az első edzéseken nagyon rossz benyomást keltett.

Súlyfelesleg volt rajta, lassú volt, fölöslegesen cselezett, elveszítette a labdákat. Valami mégis volt benne, ami miatt biztos voltam abban, hogy meg kell tartani.

Egy időre hozzám költözött, rengeteget beszélgettünk.”

Tipikusan wengeri: miközben a történetet meséli, egyetlen szóval sem akarja aláhúzni a maga érdemeit. Igaza van: beszélnek helyette a tények. Weah-t 1993-ban elvitte a Paris SG, s bő egy év elteltével Wenger is búcsúzott Monacótól. Utolsó teljes idényében nem ment zökkenőmentesen a generációváltás, de azért jegyezzük meg, olyan csapatot épített, amelyben Lilian Thuram, Youri Djorkaeff és Emmanuel Petit személyében három későbbi világbajnok játszott, majd a következő ősszel

felfedezte a klub ifistái között Thierry Henryt is.

„Titi” akkoriban még csak ígéret volt, ellentétben a klub külföldi sztárjaival, Enzo Scifóval, Victor Ikpebával és nem utolsósorban Jürgen Klinsmann-nal. Akkoriban – Aimè Jacquet kinevezése előtt – ajánlgatták a szövetségi kapitányi posztot, s megkereste a Bayern München is. Ám Wenger inkább maradt Monacóban.

Dicstelen búcsú Monacóból

Fél évvel később úgy tûnt, nem biztos, hogy jól döntött. Elküldték a hercegség csapatának éléről. Ám nem maradt sokáig munka nélkül, elfogadta a nagojai Grampus Eight hívását. Egy év alatt a J-League leggyengébb alakulatai közé tartozó csapatot a második helyre vitte fel. A Grampus Eight rövid idő alatt a japán bajnokság leglátványosabban támadó csapata lett,

Wengert pedig megválasztották az év edzőjének.

Jól érezte magát a Távol-Keleten. Szívesen maradt volna akár még évekig. Ám az angol szövetség, illetve az Arsenal ajánlata gondolkodóba ejtette. 1996 nyarán még így nyilatkozott Gavin Hamiltonnak a World Soccerben: „Nagyon jól érzem magam Japánban, szívesen maradnék. De azt gondolom, ha megint nagy kihívásra van szükségem, vissza kell térnem Európába. Ez pedig annál nehezebb, minél több időt tölt az ember távol, például itt, Japánban. Hamarosan eldöntöm, maradok-e, de még egyszer mondom, attól tartok, akkor már nagyon nehéz lenne visszatérnem Európába.”

Ma már mindenki tudja: nem töltötte ki 1996 decemberéig tartó szerződését a Grampus Eightnél, sikerült megállapodnia abban, hogy már szeptemberben szabad legyen.

Az Arsenal 1996. szeptember 16-án jelentette be, hogy Arsène Wenger veszi át Bruce Riochtól a menedzseri posztot, igaz, a váltás dátumaként szeptember 30-t jelölték meg.

Érdekes, hogy ennek ellenére, s a nemzetközi futballéletben merőben szokatlan módon, a Borussia Mönchengladbach elleni UEFA-kupa-mérkőzésen, már a még csak a kinevezése előtt álló a francia edző adott taktikai tanácsokat az öltözőben. Tony Adams, a kapitány, a legtekintélyesebb játékos finoman szólva nem lelkesedett azért, hogy Wenger már ideje előtt szolgálatba helyezze magát. S a mérge, csakúgy, mint a kétsége az új főnök képességeiről, csak erősödött, miután az Arsenal kiesett a Gladbach ellen.

Kinevezése pillanatától maga mögött tudhatta David Dein alelnököt, sokak szerint a napi ügyek tényleges irányítóját. Neki sohasem kellett amiatt izgulnia, hogy vennie kell a kalapját… Bár már az első év novemberében rövid időn keresztül vezette a táblázatot az Arsenal, az 1996–1997-es az alapozás éve volt. Wenger céljaihoz még gyenge volt a játékosállomány, így jobb híján csak arra biztatta a futballistáit, hogy passzoljanak többet, s játszanak bátrabban.

Kezdődik a nagy építkezés

Az Arsenal hívei úgy gondolják, ebben az idényben a pályán kívül volt nagyobb hatással a csapatra. Addig erőszakoskodott, ameddig a klub felgyorsította az új edzőközpont felépítését, beleértve az orvosi ellátás színvonalának fejlesztését is. Ugyanilyen nagy hangsúlyt helyezett a játékosok táplálkozásának ellenőrzésére:

a napi „menüből” kitiltotta a mértéktelen sültkrumpli-evést, nemet mondott néhány különösen nehéz ételre, a túl sok cukorra, húsra, s kategorikusan megtiltotta a „piálást”.

Ugyanakkor előtérbe kerültek a zöldségek, a halak, a csirkeételek és az ásványvíz. Mindenki láthatta, hogy nem beszél fölöslegesen: néhány idősebb játékos, például Steve Bould és Nigel Winterburn erőnléte még tovább javult. Ameddig George Graham feleslegesnek tartotta a maga részéről az utánpótlás-akadémiával való foglalkozást, addig a francia iskolán felnőtt Wenger munkája nélkülözhetetlen részének tekintette.

Wenger az első teljes angliai idényének végén duplázott az Adams vezérelte Arsenallal, egyszersmind a Premier League történetének első, a csatornán túlról érkezett, bajnoki címet nyerő edzője lett. Most, Wenger búcsújakor, Gary Neville, a rivális Manchester United játékosa azt az Arsenalt, s nem a veretlenül bajnoki címet nyerőt nevezte meg a legjobb angol csapatnak, amely ellen játszott. Az 1997–1998-as szezonban duplázó „ágyúsok” alaptizenegye így festett: Seaman – Dixon, Bould (Keown), Adams, Winterburn – Parlour, Vieira, Petit, Overmars – Bergkamp, I. Wright (Anelka).

Akkorra már nem volt probléma, amit például Tony Adams – persze, leginkább magában, vagy legszűkebb baráti körében – „felrótt” Wengernek. Eleinte ugyanis ő is beleesett az angol profi játékosok csapdájába, a fényes játékosmúltat kérve számon főnökükön.

A professzor

Wengerről hamar széles körben ismertté vált, hogy tudományos edző, minden lépését előre megtervezi, s átgondolja. Hasonló tudatosság jellemezte az átigazolási piacon, ahol olcsón vett, majd drágán adott el. Sok minden miatt tisztelhették és tisztelik Angliában, ugyanakkor akadtak, akik nem rokonszenveztek vele. Elsősorban azért, mert az Arsenal több sárga és piros lapot kapott, mint története során bármikor. Wenger szerint ennek egyedül az „ágyúsok” ellen hadjáratot folytató bírók túlkapása volt az oka, ugyanakkor jegyezzük meg, Vieira például nem minden alap nélkül lett az ezredforduló körüli években a Premier League legtöbbet büntetett játékosa.

2014 februárjában a lengyel kapus, Wojciech Szczęsny kapta meg a századik piros lapot Wenger arsenalos tétmérkőzésein.

Maga Wenger sem úszta meg fegyelmi büntetés fenyegetettsége nélkül: a 2000–2001-es szezon elején Paul Taylor negyedik játékvezető inzultálása miatt tizenkét meccses eltiltással és pénzbüntetéssel sújtották első fokon, aztán a fellebbezés „csodát hozott”… De az sem fokozta a népszerűségét, hogy nem ostorozta a nyilvánosság előtt eltiltott játékosait, vagy, hogy nem rejtette soha véka alá véleményét, legyen szó akár az ellenfélről, vagy annak menedzseréről. Néha még az Arsenal szurkolói is diplomatikusabb magatartást vártak volna el a Főnöktől, aki bizony még Sir Alex Fergusonról szólva sem bugyolálta selyempapírba a véleményét.

Wenger 2006 tavaszán a tizedik idényét zárta az Arsenal élén, addig hét fontos címet nyert. 1998-ban, 2002-ben és 2004-ben bajnok, ugyancsak 1998-ban és 2002-ben, valamint 2003-ban és 2005-ben FA-kupa-győztes lett. A második szezonja némileg meglepő duplázásától eltekintve az első fél évtizedet nyugodtan nevezhetjük „ezüstkorszaknak” is, 1999 és 2001 között csak második lett csapata a Premier League-ben (mi több: 2003-ban és 2005-ben is éppen csak lemaradt a bajnoki címről), sőt csak a döntőben vérzett el az 1999–2000-es UEFA-kupa-sorozatban és a 2001-es FA-kupa-döntőben is. Ugyanakkor 2002 elején új élet kezdődött a Highburyben: 2005-ig minden esztendőben nyert valamit az Arsenal. 2004 hozta meg a legnagyobb sikert, akkor

az Arsenal veretlenül lett az angol élvonal legjobbja,

hasonló bravúrt angol klub 1888–1889 óta, a Preston North End nagy menetelése óta nem ért el. A „verhetetlen Arsenal” a Lehmann – Lauren, Campbell, Touré, A. Cole – Gilberto Silva, Vieira, Ljungberg, Pirès – Bergkamp, Henry alaptizeneggyel menetelt végig a duplázásig, de a cserék között is olyan játékosok voltak, mint Nwankwo Kanu, Wiltord, Reyes, Parlour, Clichy, Edu és Keown.

Az Arsenal a 2005-ös FA-kupa-siker után, mivel elveszítette a 2006-os BL-döntőt a Barcelona ellen, csak 2014-ben nyert újra trófeát, akkor, aztán 2015-ben és 2017-ben is megnyerte az FA-kupát. Wenger, a szezonindító Community Shield-mérkőzéseket nem számítva, tíz trófeát nyert eddig a csapattal, ebből csak hármat regnálása második felében. 2017 tavaszáig vele az „ágyúsok” sohasem végeztek harmadiknál rosszabbul, sőt 1998 és 2005 között vagy első, vagy második lett a csapat a Premier League-ben. Azóta ellenben csupán egyszer, 2016-ban került a második helyre.

Wengerrel az Arsenal 823 mérkőzést játszott eddig a Premier League-ben, 473-t megnyert. A legtöbb bajnoki mérkőzésen Dennis Bergkamp (277), Patrick Vieira (276), Theo Walcott (270) és Thierry Henry (258) játszott az Arsenalban Wenger irányításával.