Márquezt tartották az egyik legnagyobb spanyol nyelvű szerzők egyikének, legismertebb remekműve "mágikus realizmust" megjelenítő a Száz év magány.

A legnagyobb kortárs írók közé nem várt helyről, Kolumbiából robbant be egy új név: García Márquez - írja a Literatura.hu. 1955 óta publikál, de csak 1967-ben indult meg élénk érdeklődés személye, és rajta keresztül az egész latin-amerikai irodalom iránt. Ekkor jelent meg Száz év magány című regénye, melyről Pablo Neruda így nyilatkozott: "Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijoté-ja óta."

A Száz év magány-t a világ számos nyelvén nevezték "mesterműnek", szerzőjéről pedig neves latin-amerikai írókortárs, Mario Vargas Llosa írt monográfiát. Az idősebb nemzedék megbecsülését Amado fejezte ki: "A mai spanyol-amerikai regények közül Asturias és García Márquez műveit mindenki máséinál többre tartom."

Jevtusenko egy amerikai interjújában García Márquezt tréfásan "a világirodalom Peléjének" nevezte. 1928-ban született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. Kilencesztendős koráig élt ott, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit. "Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez."

Jogot tanult, de nem szerette, hamar abba is hagyta. Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetési gondok miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között, a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként, a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban.

1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, A söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá. Öt, illetve hat év múltán szinte egyszerre három könyve látott napvilágot: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregény (Vargas Llosa "kis remekműnek" nevezte); a La mala hora [Baljós óra] című regény, melynek tömör, sejtető stílusa nagy erővel idézi fel az erőszak atmoszféráját Kolumbiában; a Los funerales de la Mamá Grande [Az óriás mama temetése] című novellás kötet.

1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek. Forgatókönyvírás és alkotói válság öt éve következett, mígnem 1965-ben az Acapulcóba vezető úton, hirtelen megjelent előtte a "regényfolyó", melyet kora ifjúsága óta meg akart írni. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magány-t. Ez az "eposznak", "sagának" nevezett regény a műfaj XX. századi életképességét bizonyítja. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le.

García Márquez sűrűn hangoztatott nézete, hogy a haladás ügyét csak a legmagasabbrendű irodalom szolgálhatja. Egyébként nem teoretizáló alkat: az irodalomról, az írásról szándékolt komolytalansággal nyilatkozik. Mint például: "Azért vagyok író, mert szeretném, ha a barátaim kedvelnének. Azért írok regényeket, hogy a könyveimmel minél több barátot szerezzek."

Egy interjúban ezt nyilatkozta: "Abban a jelenségben, amelyet Európa újjászületésnek lát, az a gyökeresen új, hogy a dél-amerikai írók történelmük folyamán először mernek írók lenni. Ha így nézzük a dolgot, nem újjászületésről, hanem való- ságos megszületésről van szó."

Így folytatja: Mostanáig Dél-Amerikában csak "vasárnapi írók" voltak, akik kenyérgondok közt éltek, és behódoltak a hagyománynak és a spanyol akadémizmusnak. Történelmünkben először hinni mertünk önmagunkban; le mertünk rázni minden béklyót; egyszóval élni mertünk szerzői jogainkkal. Mi történt? Egy szép napon a bennünket körülvevő valóság már majd kiverte a szemünket. Mi volt a tennivalónk? Az, hogy történeteket meséljünk, a mi történeteinket. Mert hát volt mit mondanunk. Megesik, hogy a művészet néha elébe vág a történelemnek, nem igaz? Ott volt a lehetőség, csak rajtunk múlt, hogy meg- ragadjuk-e. Ha a nyelv élettelen, mindent szabad. Így volt merszünk az eddigitől eltérő spanyol nyelv használatához, egy olyan spanyolhoz, amely nem marad mögötte azoknak a képtelen szörnyűségeknek, amelyeket magunkban hordozunk.Gabriel García Márquez 1982-ben kapta Nobel-díját. Művei közül a legismertebb a Száz év magány című regénye, amely több mint 50 millió példányban kelt el, és legalább 25 nyelvre fordították le. Márquezt széles körben a legnépszerűbb spanyol nyelvű írónak tartják a 17. században élt Miguel de Cervantes - a Don Quijote szerzője - óta. Irodalmárok, kritikusok Mark Twainnel és Charles Dickensszel említik egy lapon - írja az MTI.

"Gabo", ahogy sokan szólították, a banánültetvényeiről híres Aracatacában született. A bogotái egyetem jogi karán tanult, illetve inkább olcsó kávéházakban múlatta idejét, olvasott és írt, majd 1950-ben végleg az újságírás és az irodalom mellett döntött.

Első regényét, A söpredéket barátai adatták ki 1954-ben, miközben ő Rómában az olasz filmművészetet tanulmányozta. Márquez bebarangolta Európát, Magyarországot is felkereste, majd egy ideig Párizsban élt, itt született az Ezredes úrnak nincs, aki írjon című regénye. 1956-ban hazatért, feleségül vette gyermekkori szerelmét, és két fia született. A család szinte állandóan úton volt: Márquez a kubai Prensa Latina hírügynökség munkatársaként Havannában, később New Yorkban, majd Mexikóban dolgozott, ott készült világhírű regénye, a Száz év magány is.

Egy nyaralás során érezte meg, hogy végre rátalált saját hangjára, témájára, és 18 hónapig szobájába zárkózva csak írt és dohányzott. Az 1967-ben elkészült Száz év magány a Buendía család misztikus, csodás története, az úgynevezett mágikus realizmus gyöngyszeme. A regény páratlan sikert aratott, pillanatok alatt szétkapkodták, több tucat nyelvre lefordították, díjak özönével jutalmazták.

Márquez egy ideig Spanyolországban, majd a hetvenes évek végétől ismét Mexikóban élt, és egyre aktívabban vett részt a közéletben is. Nyíltan vállalt baloldali nézetei és Fidel Castróval fenntartott barátsága miatt hazájában és az Egyesült Államokban nem volt szívesen látott vendég. 1981-ben megkapta a francia Becsületrendet, ebben az évben jelent meg az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kisregénye.

1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, az indoklás szerint "regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait". Ebben az évben publikálta A guajáva illata című regényét.

Az ezt követő időszakban az írás mellett utazott, tanított és politizált. 1999-ben nyirokcsomórákot diagnosztizáltak nála, azóta kissé visszavonultabban él. Az írással azonban nem hagyott fel: 2002-ben memoárja jelent meg Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel, 2004-ben a Bánatos kurváim emlékezete című regénye, 2010-ben a Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak című kötete látott napvilágot. Több művét is (Szerelem a kolera idején, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája, Bánatos kurváim emlékezete, A szerelemről és más démonokról) megfilmesítették.

2009-ben ügynöke bejelentése nyomán felröppent a hír: García Márquez halálos beteg, nem ír és nem publikál többé, búcsúlevelét az interneten is közölték. Az író a maga heves, déli temperamentumával cáfolta a híreszteléseket, és "mást sem csinálok, mint írok" kijelentésével próbálta nyugtatni az érte és művészetéért aggódó publikumot.