"Német kisebbségi családban születtem Romániában. Tizenöt éves koromig egy kis eldugott bánáti faluban éltem, körülbelül 30 kilométerre Temesvártól, ahonnan még aszfaltozott út sem vezetett a városba. Az én falumban csak németek éltek. A környéken sok kisebbség élt egymás mellett. A nagypapám átjárt sakkozni egy másik faluba, Végvárra, ott csak magyarok laktak. A közelünkben volt egy szlovák falu, Vukova, meg egy román falu, Duboz, de a különböző falvak lakói nem keveredtek, nem érintkeztek egymással" - mesélt életéről Herta Müller, akit idén irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki.

A román születésű Németországban élő írónő öt évvel ezelőtt járt Magyarországon, amikor a Könyvfesztivál díszvendége Németország volt.

Az Élet és Irodalomban megjelent szerkesztett interjúban az írónő elmesélte: tizenöt éves volt, amikor - elvégezve a falusi iskolában a nyolc osztályt - bekerült a városba, a gimnáziumba. "Mindig az volt a benyomásom, hogy ha radikális helyváltoztatásra kényszerültem, egyfajta törést éltem át - az volt mindig a kérdés, hogyan állom meg a helyemet az új helyzetben" - fogalmazott.

A Berlinben élő 56 éves Müller így folytatta: "A gimnázium számomra két szempontból is törést jelentett: a helyi nyelvjárást fel kellett cserélnem a városi németre, a hochdeutschra, és aztán a román nyelv is új volt, én ugyanis addig nem beszéltem románul. Ezért akkoriban gyakran álltam értetlenül a helyzetek előtt, amelyekbe kerültem. Romániában egyébként az etnocentrizmus mindennapos jelenség volt, szinte mindenkiben élt, természetesen a német kisebbségben is. A mi esetükben ezt még tetézte a náci múlt, amitől nem határolódtunk el, nem is foglalkozott vele senki. Ehhez persze az adott alapot, hogy az állam sem nézett szembe saját történelmével"

"Románia meghamisította a történelmet"

"Románia Antonescuval szintén Hitler szövetségese volt, de Románia meghamisította a történelmét. A hivatalos történetírás szerint a románok mindig is a győzedelmes szovjet-hadsereg oldalán álltak, pedig ez csak a háború utolsó három napjában volt így. És akkor a német kisebbség azt mondta: ha a románok meghamisíthatják a történelmüket, akkor mi miért kell hogy azt mondjuk magunkról, nácik voltunk? Így aztán ezek a kérdések mindvégig ott lappangtak a felszín alatt".

Sokféle előítélettel kellett megküzdenie, amikor bekerült a városba. "A románok lusták és koszosak, a magyarok hirtelen haragúak, vagyis minden kisebbségnek megvoltak a maga kliséi. Mi természetesen jók voltunk: szorgalmasak, tiszták, rendesek. Amikor aztán bekerültem a városba, román barátokat szereztem és elmentem hozzájuk, azt gondoltam: Uramisten, hisz ezeknél nagyobb tisztaság van, mint minálunk! Hogyhogy? Hogyhogy ilyen tiszták ezek? És attól kezdve már semmi sem volt érvényes, az egész neveltetésem hirtelen nem ért már semmit".

"Csak 30 kilométerre voltam az otthonomtól, és az egész nem ért már semmit! És akkor neki kellett látnom, hogy újra összerakjam magamnak a világot, mindabból, amit látok, azokból a véleményekből, amelyeket magam alakítottam ki magamnak a világról. Ezt életem során később még egyszer át kellett élnem, nagyjából ugyanez ismétlődött meg, amikor elhagytam Romániát, és Németországba kerültem".