Szervusz, Tamás! Úgy köszönök neked, ahogy az ezelőtti időkben: szervusz, Tamás, kicsit megemelve a végét, az utolsó szótagot, és te ugyanúgy szoktál visszaköszönni nekünk, szervusz, Géza. Azért emeltük meg mindig az utolsó szótagot, mert ezzel a várakozásunkat akartuk kifejezni, hogy mit mond a másik, vajon mivel jössz, mivel érkeztél.

Hát akkor most is azt mondom, szervusz, Tamás, és már hallom is, hogy te azt kérdezed, hogy na, akkor mit fogsz mondani, mivel érkeztél. Hát elkezdem, Tamás.

Szervusz, Tamás! Először is értesítenélek a legfrissebb fejleményekről, amikről te már nem tudhatsz. Vagy ki tudja, talán minden eljutott hozzád, mit tudom én, mindenesetre mondom. Képzeld, e hét hétfőn felmentem a feleségedhez, Évához, megtudni bizonyos részleteket ehhez a beszédhez, amit most itt mondok. Mikor beszálltam a liftbe, és megnyomtam a második emeleti gombot, elfogott a szokott harctéri idegesség, mintha te fent várnál a gitároddal és egy vagy két elkészült dallammal, hogy írjak rá szöveget.

De most erre többet nem lesz szükség, erre a jótékony izgalomra. El is múlt még a liftben. De akkor helyette mi van? Ez a súlyos sivárság? Igen, Tamás, te elvitted magaddal az eljövendő dalszövegeket, mert azok tenélküled már sosem fognak előbújni belőlem, mert őhozzájuk a te fizikai jelenléted feltétlenül szükséges.

Hogy ott ülj a gitároddal és nézz rám várakozva. Pedig borzasztóan kíváncsi volnék a meg nem született dalainkra. Mostantól azok elvetélt gyerekek. Rengetegen vannak, ismeretlenek maradnak.

Kiszálltam a liftből a házatokban hétfőn, szokás szerint félig nyitott ajtó várt a második emeleten, és Évával a szokott hangsúllyal köszöntünk: szervusz, Éva, szervusz Géza, mint akik várják egymástól a folytatást. Aztán, Tamás, leültem, és elmondtam Évának, hogy képzeld Éva, mit álmodott Másik János egy nappal a Tamás úgynevezett halála előtt, amikor még nem értesült róla vagy aznap volt az álom, erre János nem emlékezett pontosan.

Szóval Másik János barátunk azt álmodta, Tamás, hogy ő meg te fellépés előtt vagytok, a gitárok már behangolva, János nagyon izgul, ki is néz a közönségre, a rengeteg fejre, te viszont nyugodt vagy. Ebben az a furcsa, hogy a valóságban ez fordítva szokott lenni, ezt én is tanúsíthatom.

Te járkálni szoktál koncert előtt, mosolyogni, János meg mint egy cowboy, csak üldögél. De ebben az álomban te álltál ott, nagyon vékony voltál, mint egy penge, és mikor János lámpalázában rémülten azt kérdezte az álmában, hogy most mi lesz, te csak annyit mondtál: bízzuk ezt rájuk! Kikre? - kérdezte János. Hát a közönségre! - mondtad te nyugodtan. Hogy mi lesz, azt bízzuk a közönségre.

Ezzel az álombeli utasításoddal úgy érzem, megszabtad a követendő jövőt. És tudom, Másik Jánosnak is az a véleménye a saját álma megfejtéseként. Tehát most itt állva ebben a nélküled jövőben, elmondhatom neked, Tamás, hogy három hét óta minden nap egyfolytában rád gondolok, és kénytelen vagyok másokkal is terólad beszélni.

Valóságos munkavégzés volt ez a három hét. De határozottan és csodálkozva állíthatom: csak rövid ideig, talán ha három napig voltál nehéz, mert jó nyomot hagytál magad után, Tamás. Végül is nem komor, nem fekete, nem fenyegető példázat a te gyászod. Még az is jó valahogy, ami fájdalmas benne.

És közlöm veled, hogy egyáltalán nem rossz most itt beszélnem rólad hozzád. Pedig két héttel ezelőtt még tartottam ettől a beszédtől, sőt, nyomasztó feladatnak éreztem. De most már jó, rendben van. És te intézted így, hogy rendben legyen. Végtisztesség. Hogy csináltad, hogy jó hozzád beszélni a temetéseden, Tamás?Sáritól, a nővéredtől már hallottam róla, de Éva a második emeleti lakásotokban hétfőn részletesen elmesélte nekem, hogyan történt az utoljára. Éva akkor bement hozzád, az ágyban feküdtél, és Éva azt mondta neked, hogy lemegy a patikába, addig szólj Sárinak, ha szükséged van valamire. Arra már Éva nem emlékezett, mikor erről beszélt nekem, hogy akkor utoljára szavakkal mondta-e neked azt, hogy lemegy a patikába vagy szavak nélkül, mivel az utolsó időkben ti összenézéssel is értettétek egymást.

Annyi biztos, hogy hosszan összenéztetek, aztán Éva ment a patikába. Sári pedig kisvártatva benézett hozzád. Látta, hogy valami történik, hogy a bal szemedből egy könnycsepp tart lefelé. Odament, hogy letörölje azt, de nem volt ideje megtenni, mert te előrenézve, mintha üdvözölnél valakit, szélesen elmosolyodtál. Ahogy Sári mondta, fültől fülig érőn. Aztán még egy lélegzet, aztán egy második, és vége volt.

A mosoly ott maradt. Éva is látta ezt, találkozott vele, mikor hazaért. Képzeld, négy órán keresztül ott ült a mosolygás az arcodon, Tamás. Még az jut eszembe, hogy egyszer, meglehet az már néhány évtizede is, azt mondtad nekem, csak úgy kicsúszott a szádon, talán már te sem emlékszel rá, azt mondtad: megismerni semmit sem lehet, csak megszokni. Jó, de hát megszoktunk téged, hogy itt vagy.

Még azt akarom mondani, Tamás, de feltétlenül, hogy az is ritka benned, hogy te meglelted a hazádat. Közülünk hányan mondhatják el magukról ezt ebben a majdhogynem ellenségesen rideg, nehéz, kicsi hazában? Emlékszem rád huszonévesen, mikor összeismerkedtünk, még te is számkivetve érezted magad itt. Sármos ifjonc, akinek felkínálkozó mosolyát durva visszautasításokkal viszonozták. Érzékenykedtél, megsértődtél.

Sokat beszéltél nekem a sértődéseidről. Első nyugati utadon majdnem Franciaországban maradtál, és csak azért jöttél haza, hogy nálunk énekelj és közönség elé állhass - és egyszer csak megszerettek itt téged.

Az egyik magyar költő azt írta: "Szertenézett s nem lelé honját a hazában". És a másik, a legnagyobb sóvárgók egyike: "Íme, hát megleltem hazámat." De ezt gúnyos keserűséggel írta, mint ez köztudott. Én viszont, aki láttam, hány remek ember hal meg hiábavalóan, végre állíthatom valakiről, terólad, Tamás, hogy téged itt befogadtak. Szeretnek és szeretni fognak. Erdélytől Kanadáig és az Egyesült Államokig, ahol csak magyar szórványok élnek, mindenhol boldog örömmel fogadtak téged.Erdélyben például, hazaérve mesélted nekem, egy zsúfolásig telt völgykatlanban ezzel állított mikrofon elé egyszer egy idős férfi: Itt van Cseh Tamás, az igazmondó énekes. Jól van, Tamás, és jó lesz. Kinek mondhatott másnak még ilyen szavakat? Senki másnak.

Szervusz, Tamás, nemsokára elmegyünk veled ahhoz a temető földdarabkához, ahol a te testednek nincsen tovább, és ott fogunk hagyni téged. Komor szavak, végleges szavaknak tűnnek. De hát mit csináljak, képzeld, a gyászom ellenére felderültem a hírtől, amikor Évától megtudtam hétfőn a második emeleten, hogy te magad választottad ki a saját sírhelyedet, azt, ahova most majd mindjárt elindulunk veled.

Azt mesélte nekem Éva, hogy néhány hónappal ezelőtt, valamikor tél végén, idén, kettesben kijöttetek ide a Farkasréti temetőbe, hogy virágot hozzatok a te szüleid közös sírjára. Két különféle virágból csokrot, Babi néninek is a kedvencét, Feri bácsinak is. Aztán mentetek visszafelé, és te két sírhelynyire a szüleidtől észrevetted azt az üres földdarabkát, ahova most majd rövidesen elkísérünk téged, és mondtad Évának, hogy oda nézzen, az a hely jó lenne neked több okból is. Még le is lépted a kiválasztott helyet, a méret is megfelel. Hogy azonnal le kéne foglalni. Persze nem te, hanem Éva menjen be az irodába. Éva meg ellenkezett, hogy nem szabad idejekorán véglegesíteni semmit, messze még az a halál, satöbbi. Te meg erre, hogy akkor elviszi más, pedig milyen jó hely.

Éva, aki értett a nyelveden, azt mondta erre, nem tekintettel, hanem szavakkal: ha tényleg olyan jó az a sírhely, akkor nem viheti el más, akkor megvár, Tamás. Ha pedig nem vár meg, hadd vigyék, azt érdemli. És ezt akkor te be is láttad, hogy próbára kell tenni azt a földdarabkát. És képzeld, Tamás, megvárt. Nemsokára elmegyünk veled oda, hozzá. Õ vár téged. Neki is jól emlékezetében vagy, ahogy minekünk is, Tamás. Egy kultúra katonája vagy te, aki maradéktalanul végrehajtotta, amit kellett. Életem szerencséje volt, hogy találkoztam veled.

Testvérkém, nem mondom azt, Isten veled, mert ahogy én téged ismerlek, találkozni fogok veled a legváratlanabb pillanatokban. Sohasem foglak elfelejteni!