A darab szerint ma sem vennék észre, hiszen a közöny azóta csak növekedett. Az Adáshibában több generációt ábrázoltam, a Bódog házaspár - vagyis a szülők - már több társadalmi-, történelmi kort megéltek, mindegyikben csalódtak, és elvesztették a hitüket. A történet '69-ben, a holdraszállás idején játszódik. Ekkortájt a kispolgári lét egyik sajátossága volt, hogy az emberek megpróbálták kizárni a külvilág történéseit, mindent gyanakodva szemléltek.

De ott van a fiatal fiú, aki fellázad ez ellen.

Igen, az egyetemista fiú még keresi, miben hihetne, ő elfogadja a technikai világ vívmányait, vagyis korántsem olyan szkepticizmussal szemléli a holdraszállás közvetítését, mint idősebb rokonai. Éppen ezért - bár sokat nem tud róla - de érdeklődéssel fogadja a megváltás tanát, amit a náluk lakó albérlőtől hall. Persze amikor írtam a darabot, ez nem tudatosult bennem ennyire, vagyis nem egy didaktikus művet akartam létrehozni. Általában úgy dolgozom, hogy - egy példával élve - előbb építem meg a hidat, és azután készítem el hozzá a tervrajzot. Van ebben egy ösztönös élettapasztalat-átadás.

Ezek szerint személyes tapasztalaitait írja meg.

Személyes élmények, személyes tapasztalatok, találkozások és figurák azok, amelyeket összegyúrok. Élettapasztalatom az van, hiszen sok mindent megéltem a XX. század töténéseiből. Korán átláttam, miként élnek körülöttem az emberek, mikbe keverednek bele. A felemás helyzetek érdekes figurákat szülnek. Egy olyan világban, ahol nem tájékozódnak az emberek, az abszurditás akár azt is eredményezheti, hogy ha Jézus Krisztus megjelenik, azt mondják neki, tessék leülni, nézni a tévét, mi is azt nézzük. Egyébként nem tudjuk, ki tetszik lenni, meg nem is firtatjuk, mert jobb a dolgokat nem kutatni.

Ezek szerint a darab történetne ma is teljesen időszerű...

Szerintem igen, pár éve bemutatták Győrben, és örültem neki, hogy a fiatalok, diákok is értették. Bár igaz, hogy sokféleképpen színpadra lehet vinni, volt már egészen borús, pesszimista előadása is, de némelykor elsősorban az iróniáját hangsúlyozták.

A darabot játszották a szocialista államokban, de úgy tudom, hogy Svédországban, Tötökországban, Görögországban is előadták, ahol egészen mások voltak a viszonyok.

Engem is meglepett, az első külföldi bemutató éppen Finnországban volt, a Helsinki Nemzeti Színházban 1971-ben. Azt gondoltam, hogy amit írtam, csupán ránk érvényes, hiszen tele van mindenféle "magyar nyavalyával". De úgy látszik, a mondandója, vagyis az emberek egymástól való elfordulása és a "hitetlenség" általános élmény.

Az utóbbi időszakban egészen más jellegű, sokkal személyesebb vallomásokat ír. Miért?

Régebben mindig azt mondták, hogy a drámáim szatírák. Például a Hongkongi paróka, vagy akár az Adáshiba is. Ma azt gondolom, már nem lehetne ilyesmit írni, mivel nem lehet olyan egyértelműen szembeállítani a dolgokat egymással, mint korábban.

Ez mit jelent? Nem olyan egyértelmű, hogy mi a jó és a rossz?

Részben azt is, részben pedig az egész - hogy is fejezzem ki - "olcsó" lett, szóval nincs tétje semminek sem. Például amikor Gogol megírta a Revizort, az az akkori tisztviselői réteg kritikája volt. Ennek akkor nagyon erős hatása volt, ma nehéz lenne így hatni, bármit szembeállítani a közállapotokkal, a közmorállal.

Merthogy nincs olyan, hogy "közmorál"?

Nincs általános morál, és emiatt nincsenek is ilyen jellegű szembenállások. A Hongkongi paróka még arról mesélt, hogy miként változik meg egy ember, aki tipikus munkásosztálybeli figura, ha hirtelen igazgatót csinálnak belőle.

Minden írása valóságos történéseken alapul?

A fantáziának óriási szerepe van, de ha nem kötődik valamilyen köldökzsinórral a valósághoz, akkor nem lesz igaz.

Nem lesz hiteles?

Igen, nincs meg az a "vérátömlesztés", ami a valóság és a mű között kell hogy létrejöjjön. Mindent ki lehet találni, de ha nincs valóságalapja, akkor az - véleményem szerint - nem jó irodalom. Kosztolányi azt mondta, hogyha megharapom a szavakat, akkor vérezzenek. Tehát az élménynek kell valóságosnak, átélhetőnek lennie.

A Pál apostol szigetei című kötetem valóságalapja, hogy jártam Görögországban, jól ismerem a tájat, az ottani embereket, ám a történések kitalált események. Ennek a bevezetéséhez egy Borges idézetet használtam fel, ami arról szól, hogy az írónak előbb-utóbb a fantáziavilágába kell elmenni, mert különben az irodalom az újságírás szintjén marad.

Ahogy az ember öregszik, összegzi a szerelmet, a halált, az életet, hogy mi volt az értelme. Igazából mindig azt hiszem, hogy rájöttem, és akkor megnyugszom, hogy most megírtam, hogy mi a szerelem, és fél év múlva kiderül, hogy még mindig nem tudom egészen, és még mindig sok mindent lehetne írni róla.

Természetes. Az írói bátorság az nemcsak az, hogy politikailag "odamondunk" a miniszterelnöknek vagy a világnak, hanem az is, hogy ki tudunk-e tárulkozni. Van olyan, amit az ember nem mond el a mindennapokban, de az írásban kimondja. Ott teljes nyíltságra van szükség, amikor az ember ír, akkor végigkutatja, mit gondolt a világról, emberekről, életről, szerelemről, halálról.

Miért szeret nőkről írni?

Mert szeretem a nőket.

Ez ilyen egyszerű?

Nem, de így van. Ez az alapja. Sokkal jobb viszonyban vagyok a nőkkel, mint a férfiakkal, ez gyerekkoromtól kezdve így volt, közelebb álltak hozzám lelkileg. Egy nővel inkább meg tudok beszélni valamit, mint egy férfival, mert a férfiak egymás között szemérmesebbek. De a nővel való beszélgetés, kapcsolat, ha megvan a kellő szimpátia, akkor az majdnem olyan, mint egy anyával való kapcsolat. Ez az egyik oka. A másik pedig az, hogy szerintem a nők sokkal érzékenyebbek, sokkal többet szenvednek.

Meg sokkal boldogabbak is talán.

Ameddig a férfiak engedik, hogy boldogok legyenek. Szerencsés, aki nem élte át, hogy könnyes szemmel kellett vasalnia a férje ingét, mondván, hogy mindegy, hogy most megy ahhoz a másik nőhöz, mégsem engedhetem el gyűrött ingben. A nők odaadóbbak, azonkívül jobban megélik a természetet, a természet bennük él. Szóval sok mindent lehetne mondani, de védeni is szeretem őket, magunkkal szemben, mert sok fájdalmat okozunk nekik.

4

Sokszor igen. Ha végignézné egy nagyon lelkiismeretes filológus az írásaimat, akkor fölfedezhetné a motívumokat, a visszatérő, bujkáló témákat, de azt gondolom, hogy ez természetes, akár egy festő esetében, hiszen rá lehet ismerni, hogy ez Miro, a másik Munkácsy...

Mitől függ, hogy van-e kedve írni?

Eléggé ki vagyok szolgáltatva a hangulatomnak. Nem vagyok Thomas Mann-i alkat, hogy minden nap írjak, és olyan szorgalmas sem vagyok sajnos, mint például Moldova. Meg kell várnom, amíg érzelmileg megérik bennem a történet. A darabok esetében is így volt, a Holdtöltét szoktam példaként emlegetni. Ádám Ottó azt mondta egyszer tavasszal, hogy kössünk szerződést. Mondom: de most nincs témám. Nem baj, azt mondja, kössünk, majd írsz valamit. Eltelt egypár hónap, egy estén ültem a szobában, zenét hallgattam, és akkor "beúsztak" alakok meg hangok, egy nő meg egy férfi, és aztán ebből lehet a darab.

Tavaly év végén mutaták be a Szeretők című monodrámáját, amit Gyurkovics Tibor verseiből állított össze.

Igen, Tibort nagyon régóta ismerem, nagyszerű szerelmes verseket ír. Incze Ildikó szeretett volna ezekből egy estet, ám úgy gondoltam, ez önmagában kevés. Ezért Tibor egyik novellájának a motívumát felhasználva történetet kerekítettem a versek köré.

Egy férfi és egy nő.

Igen, ám ez így önmagában nem lenne olyan érdekes. Egy férfi elhagy egy nőt, na "sag schon", ám ez itt összetettebb. De persze itt is a nő marad a vesztes.