Elemzők emlékeztetnek, hogy mióta csak Mario Draghi 2021 elején megalakította „nemzeti egységkormányát”, a politikai naptárban előre számolva tudni lehetett, hogy az idei köztársasági elnökválasztás – ami Olaszországban hagyományosan parlamenti aktus – még komplikációkat fog okozni, mivel az egyetlen igazán széles körben elfogadott jelölt maga az új kormányfő lehetne, aki így viszont súlyos döntéshelyzetbe kerül.

Ha feladja a kormányfőséget, bukhat a kormány, és vele mindaz, amiért az olasz földön amúgy példátlan „óriáskoalíció” a járvány és a gazdasági következmények kezelésére tavaly összeállt. Még egy minden résztvevő számára elfogadható, azokat együtt tartani képes kormányfőjelölt ugyanis nem volt, az ilyen helyzetre technikailag adódó új parlamenti választás pedig az „egységkormány” egyik tagjának sem felelt volna meg.

Persze sok idegesség, és úgy általában az egész elmúlt hét, a maga féltucatnyi szavazati fordulójával, koalíciós tagokat egymás ellen hergelő nyilatkozataival, lépéseivel megspórolható lett volna, ha Mattarella eleve késznek mutatkozik a második mandátumra. De éppen ezt ő viszont kezdettől fogva következetesen és nagyon határozottan kizárta. (Az elnöki iroda már fotókat is kezdett közölni az idős elnök „csomagolásáról” és az elnöki palotából esedékes kiköltözés előkészületeiről.)

Az egy évvel ezelőtti baljós előrejelzés azonban arról, hogy erre a patthelyzetre – a hivatalban lévő elnök saját mozgásterét leszámítva – logikusan számolva nincs működőképes megoldás, tökéletesen beigazolódott. Elemzők szerint azonban

mégsem volt teljesen haszontalan az elmúlt egy hét, meg a megelőző hetek meddő egyeztetéseinek sorozata.

Előzőleg voltak ugyan olyan hangok – a baloldali Enrico Latte korábbi miniszterelnök figyelmeztetett erre például több alkalommal is –, hogy ha a köztársasági elnökválasztás megbontja az eddigi sokszínű koalíció egységét és szembefordítja tagjait, az magának az „egységkormánynak” a jövőben működése alól is kihúzhatja a szőnyeget.

Mások arra figyelmeztettek, hogy ha Draghi indul az elnökválasztáson, akkor mindenképpen káros helyzetet teremt. Ha nyer, akkor azért, mert mögötte összeomolhat a kormány, amelyre a lassan kibontakozó posztpandámiás időszakban mindennél nagyobb szükség volna. Ha veszít, akkor maradhat a helyén – ő is, eddig kormánya is –, ám elnökjelölti kudarca kikezdheti addigi tekintélyét, politikai és morális tőkéjét, ami könnyen szintén a kormány széteséséhez, de legalábbis működőképességének erős csökkenéséhez vezethet.

Valójában végül minden egy kicsit másként alakult. Draghi neve ugyan bekerült jelöltként a köztudatba, de ő maga nem deklarált indulási szándékot, csupán elnöki „elérhetőséget” (ha a helyzet úgy adódna…). Cserébe a jobboldal, amely igenis elkezdett (Draghitól eltérő) konkrét jelöltek mellett lobbizni, nem tudta elérni támogatottja számára az abszolút többséges fordulókon sem – az első három nap még kétharmados többség kellett volna az új elnök megválasztásához – az 51 százalékot (505 szavazat – igazából közelébe sem jutottak).

Mindez szakértők szerint tekinthető tanulási folyamatnak is, amelyben

a résztvevők megtapasztalhatták, hogy igazából senki számára sem érett még meg az idő az önálló politikai ágenda erőltetéséhez,

hanem egymásra – és nem utolsó sorban Draghira – vannak utalva. Ami, kis eséllyel, még legalább egy bő félévre fenntarthatja az együttműködési készséget, és ezzel az uniós támogatási pénzek helyes elköltése szempontból kulcsfontosságú kormányzati működőképességet. (A 2023-ban esedékes választást megelőző félévben aztán minden várakozás szerint így is, úgy is felülkerekednek majd a széthúzó tendenciák, a szereplők egyre nagyobb szükségét érzik majd „különbözőségük” (választási profiljuk) markánsabbá tételének, a külön kampányolásnak. De bő félév alatt is sokat lehet még a kormányzati munkában tenni.

Röviden szólva, olyan végső tanulságokkal szembesülhetett mindenki, hogy az előrehozott választástól jelenleg minden kormánypárt inkább tart, semhogy sürgetné. A reformerek (ilyenek minden pártban vannak) féltik a reformot és a gazdasági talpra állást, a baloldal fél egy előrehozott voksolásban egy jobboldali gátszakadástól. A közép és jobboldal képviselői – miként amúgy ilyen szempontból igazából mindenki más is a koalícióban – félnek attól, hogy az időközben hatályossá vált alkotmánymódosítás értelmében az új parlament létszáma harmadával kisebb lesz, és közülük sokan már csak matematikailag is el kell, hogy veszítsék helyüket egy majdani új törvényhozásban. Hát inkább ragaszkodnak a most biztosan meglévő képviselői mandátum kitöltéséhez.

Ha viszont a választás nem opció, új ad hoc többség összekovácsolására meg nem képes senki, miközben a járványhelyzet és vele fontos teendők sem múltak el, akkor csakis az marad, hogy folytatni kell úgy, mint eddig. És ennek újbóli tudatosítására elemzők szerint az elmúlt hét elnökválasztási dráma nem volt teljesen haszontalan.

Ahogy a Reuters idézett egy olasz politikai elemzőt:

„egyelőre senki sem engedheti meg magának, hogy ugráljon”.

Ami viszont végső soron a Draghi-koalíció újbóli stabilizálását kell, hogy eredményezze, még ha az elmúlt napok külön utas elnökválasztási akció fokozták is a korábbi szemben állók között a bizalmatlanságot. De igazából eddig sem a kölcsönös vonzalom alapján dolgoztak együtt.

Erre idézte a Politico első elnök-újraválasztás utáni római tudósításában a középpárti képviselő Bruno Tabaccit, hogy a végeredmény „nettó nyereség Itália számára” (egyelőre).

Nem mellesleg, sokatmondó az is, hogy az egyetlen számottevő politikai erő és politikai vezető az Olasz Fivérek elnöke, Giorgia Meloni volt, aki „szégyenteljesnek” és a jelen parlament „kudarcának” minősítette, hogy „minden marad a régiben. Meloni pártja ugyanis az egyetlen, amelyik szándékosan nem csatlakozott Draghi egységkormányához, hanem annak ellenzéke lett a parlamentben, és amelyik a mostani előrejelzések szerinti bizonyosan újabb helyeket szerezne egy új törvényhozásban. Ha úgy tetszik, ők az egyetlenek, akiknek éppen, hogy kapóra jönne – lobbiznak is érte már hónapok óta – egy előre hozott választás.

Ami pedig a köztársasági elnöki posztot illeti, azt szinte mindenki bizonyosra veszi, hogy bár Mattarellát formálisan újabb hét évre választották, valójában a „hátsószobák” alkudozásában

az lehetett számára a döntő érv, hogy senki nem várja el tőle, hogy ezt az időt ki is töltse.

Mint azt már az előzetes számítgatások idején is sokan felemlegették, hasonló helyzetben az akkor nála jóval idősebb, 88 éves Giorgio Naplitano is kész volt „egy kicsit” újrázni és csak két évvel később, amikor a belpolitikai helyzet stabilizálódott, mondott le, és tartottak új elnökválasztás.

Hasonló forgatókönyv várhat Mattarellára is, akitől nyilván azt kérték, hogy „húzza még ki” a 2023-as választásig, és csak utána köszönjen le, ha már tényleg nem folytatná tovább. Cserébe a mostani patthelyzet is eloszlik, és minden működhet tovább. Mindez egyúttal Draghi számára is újranyithatja jövőre a formális jelöltséget az újabb elnökválasztáson.

A Politico szerint Draghi részéről erre utaló ügyes politikai húzás is lehetett, hogy miután a pénteki választási forduló is sikertelen maradt, ő maga kérte meg Mattarellát az újrázásra, majd kezdett el egyeztetni a pártokkal. Amelyek vezetői végül együtt járultak az idős elnök elé, és kérték fel, hogy másítsa meg elhatározását és maradjon még.

Azzal, hogy Draghi élére állt ennek a verziónak, egyúttal szakértők szerint több teret és politikai tőkét őrzött meg magának

mind a kormányfőség folytatásához, mind pedig egy esetleges 2023-as újbóli elnökválasztáshoz.