A felszíni benyomással kezdve: szakértők emlékeztetnek, hogy miközben az EU zavartalan működése szempontjából – a két ország súlyából és helyzetéből is adódóan – a német bíróság döntése fejthet ki tartósabb és mélyebb hatást az unióra, a lengyel döntés azonban annyiból mégis sarkosabb reakciókat váltott ki, mert egy már évek óta eszkalálódó jogi és politikai vita kontextusában landolt az újabb fejlemény, amit ilyen szempontból azonnal az előzményekhez is fűzve lehetett tárgyalni és értelmezni.
A két alkotmánybírósági döntés – a 2020. májusi karlsruhei és a múlt heti varsói – több ponton is szembeötlően eltér egymástól. A karlsruhei eljárás már eredendően sem a kérdéses ügy – az Európai Központi Bank kötvényvásárlási programja – uniós vonatkozásával foglalkozott elsősorban, hanem a német részvételnek a német alkotmánnyal való összeegyeztethetőségét vizsgálta.
Ennek megfelelően, egy esetleges össze nem egyeztethetőség esetére kilátásba helyezett karlsruhei tiltás sem a frankfurti EU-bankra, hanem az illetékességébe tartozó német központi bankra (és közvetve a német kormányra) vonatkozott volna. Mindez önmagában még Németország elleni kötelezettségszegési eljárást sem vetett volna fel. (Politikai, intézményi válságot annál inkább okozhatott volna, hiszen az euró legfajsúlyosabb résztvevőjének kiválása egy központi programból az euró hosszabb távú menedzselhetősége szempontjából vethetett volna fel nem könnyen megválaszolható kérdéseket. De ez már egy másik történet.)
Fontos különbség az is, hogy
az ügy néhány hónapon belül lényegében elhalt
azzal, hogy a német központi bank a jelek szerint képes volt olyan bizonyítékokat és érveket a karlsruhei bírók elé tárni, amelyek alapján az utóbbiak végül elfogadták az összeegyeztethetőséget, amivel egyúttal elvetették a mindezt vitató állampolgári megkeresés megalapozottságát.
Az ügy ennyiből véget is ért. Praktikusan tekintve a dolgot, ezzel voltaképpen a karlsruhei indoklásnak még azon része is okafogyottá vált, amely a májusi német ítélet indoklásában még úgy beszélt az Európai Bíróság egy korábbi állásfoglalásáról, mint amivel a luxembourgi testület „nyilvánvalóan túlment” a számukra rögzített hatáskörökön, és ezért Németországban e döntésének nem lehet joghatása.
Az előzmény, hogy a karlsruhei per előtt jogértelmezést adott az Európai Bíróság, amiben a maga részéről az uniós joggal összeegyeztethetőnek minősítette a kötvényvásárlási programot. Ez azonban a karlsruhei bírók szerint az adott ügyben nem ad azonnali menlevelet a német központi banknak a részvételre. Az utóbbi ezt csak akkor teheti meg, ha bizonyítani tudja, hogy bekapcsolódása a német alkotmánnyal sem ellentétes, mert például a német nemzeti valutának is minősülő euró stabilitása szempontból szükséges lépésről volt szó. Ilyen esetben ugyanis a német alkotmány nyitva hagyja a beavatkozás lehetőségét, mert ekkor tehát nem más tagországok pénzügyi támogatásáról van szó, hanem a német valuta stabilitásának a védelméről. A jelek szerint a német központi bank ezt a bizonyítást tette meg 2020 nyarára.
Tény, hogy az Európai Bizottság egy évvel később, idén júniusban mégis kötelezettségszegési eljárást indított Németország ellen, mivel brüsszeli megítélés szerint a karlsruhei bíróság azon megközelítése, amely a 2020. májusi indoklásban megkérdőjelezte az Európai Bíróság illetékességét, aláássa az EU-jog egységét. Ez azonban
az adott helyzetben egy elvi, jogelméleti vita,
ami pillanatnyilag nem érinti semmilyen folyamatban lévő eljárás vagy meghozott ítélet végrehajtásának a végig vitelét.
Azzal persze, hogy az alapszerződéshez kötődő alapkérdéseket exponál, hordereje nem lebecsülendő, de megindítására elsősorban az eljárások konzisztenciája (tehát éppen a „kettős mérce” kerülése) miatt volt szükség. Hogy ugyanis formálisan is felléphessenek egy másik ügyben, midőn megkérdőjelezik az EU-jog elsőbbségéről zajló lengyel alkotmánybírósági eljárás jogszerűségét. (Emlékezetes, hogy a két bejelentésre – a karlsruhei állásfoglalásra válaszul indított bizottsági kötelezettségszegési eljárásra és a lengyel alkotmánybírósági eljárás visszavonásának a kérésére – 24 órán belül került sor.)
A hónap elejére várt két lengyel alkotmánybírósági döntésből végül csak az egyik született egyelőre meg, az, amelyik illetéktelennek minősíti az Európai Bíróságot a lengyelországi bíróságok fegyelmi tanácsának a megítélésében, az EU-jognak a nemzeti joghoz viszonyított helyzetének az értékelése viszont augusztus elejére halasztódott. De már az ez az első varsói döntés is – lehámozva róla minden politikai nyilatkozatbéli felhangot – egy lényegi ponton eltér a német ügytől:
A karlsruhei perben megkérdőjelezett európai bírósági állásfoglalás ugyanis csak jogértelmezés volt, a lengyelországi ügyben azonban ítélet született.
A folyamatban lévő lengyel igazságszolgáltatási reform adott intézkedésének alapszerződéssel összeegyeztethető jellegét kérdőjelezte meg már az Európai Bizottság – az igazságszolgáltatás függetlenségének a sérülését vélelmezve –, majd végső állomásként vitatta ugyanezt a kérdést a luxembourgi bíróság is.
Azzal, hogy a végső állásfoglalás EU-olvasatban jogsértést állapít meg, az ítélet kategorikus varsói visszautasítása – szemben a tavalyi német helyzettel – folyamatban lévő eljárás végkimenetelét érinti. Ha ugyanis a lengyel oldal kitart a luxembourgi döntés ignorálása mellett, és nem hajtja végre a szükségesnek jelzett módosításokat a fegyelmi tanácsok kapcsán, ezzel nem csupán eltér az EU-bírák értelmezésétől, de megtagadja az Európai Bíróság döntésének a végrehajtását, amire az első válasz az ilyenkor szokott módon egy újabb eljárás lesz, immár nem a lengyel fegyelmi tanácsokról, hanem EU-bírósági ítélet végre nem hajtásáról.
Ez pedig egy merőben új helyzet lesz. Hasonlóra nem sűrűn akadt még példa, ilyen esetben a luxembourgi bíróság elvben tetemes pénzbüntetéssel is kényszeríthet, aminek „be nem fizetése” nem opció, mivel a kérdéses összeg az amúgy a lengyel költségvetésnek szóló járandóságokból is leemelhető.
A tényleges jogi-politikai háború ekkor juthat majd korábban nem tesztelt közegbe,
miért is a lehetséges végső kimenetel sem látható ma még egyértelműen.
Mindenesetre, amikor a sajtó múlt héten a műfajra jellemző nem kevés túlzással azonnal szélsőségesen ugrott az egész történetre, voltaképpen már ezt a jövőképet is megelőlegezte (nem egy esetben akkor mindjárt hozzátéve a részükről elképzelhető további lehetséges fejlemények kialakulását – mint Polexit és hasonlók – is). Az utóbbi azonban csupán egy elméleti lehetőség, aminek gyakorlati tényleges megtörténte valójában ezernyi további körülménytől és döntéstől is függ.
Végül is ténykérdés, hogy „kizárási” paragrafus nincs, csak kilépési, aminek viszont Lengyelország esetében rögtön útjában áll, hogy – szemben a brit példával, ahol mégiscsak volt egy mérhető többségi kilépési akarat – a lengyel szavazók elsöprő többsége nagyon is tagságpárti.
Ami az ügy valószínű további fejlődését illeti,
szakértők két párhuzamos szállal számolnak.
Az egyik egy immár tagállamok szélesebb körére is kiterjedő, kormányzati szinten is manifesztálódó politikai konfliktus elmérgesedése, vagy legalábbis ennek a lehetősége. (Némi leegyszerűsítéssel nem zárható ki a lengyel megközelítést, illetve a bizottsági/bírósági szempontokat támogató országcsoportok közötti feszültség.)
A másik, ezzel párhuzamosan egy mélyülő jogelméleti, alkotmányjogi, alapszerződés-értelmezési vita lehet. Nevezetesen, hogy az alapszerződés nem piacműködéssel összefüggő általánosabb elvi kitételeinél (sokat emlegetett módon ilyen a szerződés alapvető jogokról és értékekről néhány sorban megemlékező 2. pontja) a többségi uniós értelmezéstől történő tagállami eltérés (amihez ilyen esetben az alapszerződés nemzeti szuverenitásra utaló, szintén csak párt soros 4. pontjára szoknak hivatkozni) mivel, miben és hogyan lehet mérhető, összevethető és számon kérhető.
Ami mögött aztán az elméleti viták további mélységeit követve, nem kizárhatóan el lehet jutni általában is az alkotmánybíróságok és a nemzeti parlamenti törvényhozások (és/vagy kormányok) viszonyrendszerének alkalmasint országonként is eltérő hangsúllyal értelmezett kérdéséig, illetve ahhoz, hogy mindebből pontosan mi, hogyan fordítandó/fordítható le egy olyan, részben nemzetek feletti szerveződés esetében, mint az Európai Unió, a maga alapszerződésével és a maga bíróságával.
Szakértők szerint szinte bizonyosra vehető, hogy mivel a közös joganyag e tekintetben nem teljes mértékben kimunkált, hanem sok esetben csak elvi, politikai meghivatkozásra és ebből a különböző oldalak részéről levezetett jogértelmezésekre ad módot, ezért egy ponton túl az ilyen vitákat szintén alapvetően a politikai diskurzus, szélsőségesebb esetben konfliktus uralhatja majd.
