INFORÁDIÓ
2021. július 24. szombat
Kincső, Kinga

olaszország

mario draghi

euró

matteo salvini

eu

Mario Draghi, az Európai Központi Bank volt elnöke sajtótájékoztatót tart a római Quirinale elnöki palotában 2021. február 3-án, miután Sergio Mattarella olasz államfő felkérte őt egy szakértői kormány megalakításra. Olaszországban január közepén robbant ki a kormányválság, és a többség egyben tartására irányuló egyeztetések kudarcba fulladtak.

Mindenki csodát vár Draghitól, de a legnagyobb csoda az lenne, ha ez sikerülne neki

Infostart / Fóris György

Mario Draghinak egyszerre kellene letörnie a járványt, kárpótolnia a veszteseket, új pályára állítania a gazdaságot, a közigazgatást és az oktatást, és mindezt gyorsan, mielőtt még széthullik mögüle a parlamenti támogatás.

Mario Monti – szintén „válságmenedzselő” - technokrata kormányának 2011-es parlamenti megszavazása óta nem kapott akkora támogatást kormány az olasz törvényhozásban, mint Mario Draghié. Ráadásul felmérések szerint pillanatnyilag a közvélemény legalább 85 százaléka is mögötte áll, a pénzpiacok bizalma meg az egekben jár (szerda óta rekord olcsón lehet olasz állampapírt venni), miközben nem titkolt várakozással (reménykedéssel?) tekint az új kormányra az EU-országok és intézmények többségének vezetése is.

Szakértők szerint

már-már példátlan az a várakozás, ami Draghi – tehát voltaképpen egyetlen személy – leendő politikai teljesítményét övezi.

És ugyancsak régen volt akkora a tét – úgy az ország, mint egy egész európai projekt szempontjából –, mint most.

Ugyanezen szakértők ugyanakkor arra is visszatérően figyelmeztetnek, hogy

a mézeshetek bizonyosan rövidek lesznek,

és a volt többszörös bankelnökre emberfeletti munka vár, ha a hamarosan mind ellenségesebbé váló környezetben is megpróbálja majd végig vinni most ismertetett programját.

Ami esélyt adhat

Tény, hogy rövid távon kevés olasz politikusnak adatott meg annyi kedvező feltétel, mint Draghinak. Mindenekelőtt: szemben a Mario Monti által megélt időszakkal, az ő működését egyelőre nem terheli tömeges pénzpiaci spekuláció. (Ellenkezőleg, a Financial Times éppen csütörtökön számolt be arról, hogy a tízéves olasz állampapírok hozamdíja rekordalacsonyra zuhant, Draghi kinevezésének hírére az újonnan kibocsátott papírok iránt példátlan volt a kereslet, még zárás előtt 110 milliárd eurónyit jegyeztek belőle.)

Ugyancsak szemben Montival – aki megszorító kormányzati intézkedések sorával kellett, hogy fémjelezze működését – Draghira az a kellemesen kellemetlen feladat vár, hogy néhány hónap alatt 209 milliárd eurónyi EU-pénzt osszon szét az ország és a gazdaság szereplői között. (Csupán összehasonlításként: az EU-huszonhetek éves költségvetése 160 milliárd euró körül mozog. Igaz, ez jobbára közösségi programokat, meg a közösségi kompetenciába tartozó közös agrárpolitikát támogat.)

Rövid távon szintén a kormányt védő adottság lehet, hogy – megint: szemben Montival – Draghi egyes technokrata szakértők mellett valamennyi őt támogató politikai pártból is vont be politikust kormányába, miáltal a felelősségen való osztozás is részben közössé vált. Ez persze hosszabb távon nem óv meg attól, hogy valamelyik párt látványosan hátat ne fordítson neki, de addig is,

nem lehet majd pusztán csak a „technokraták, bankemberek, bürokraták érzéketlen ostobaságára” kenni mindent.

(A tisztán technokrata-kormányt vezető Monti nagyon hamar ebbe a helyzetbe került, csapatával együtt).

És végül, sokan Draghi javára írják, hogy bár választott belpolitikai tisztséget sohasem töltött be, de korábbi Kincstár-igazgatóként, majd az Olasz Nemzeti Bank-elnökeként ugyanúgy ismeri az olasz valóságot, miként nyolcéves európai központi elnöksége alatt bőven módjában állt kitapasztalni az egymást már-már kizáró érdekek és érvek között lavírozás elengedhetetlen mesterségét.

Mindezt sommázta a Financial Times elemzése abban, hogy ez az egész együtt

„minden generáció életében egyszer adódó lehetőség”.

Amire Draghi mindezt használná

Mit ígért elsőre Draghi, és hol lehetnek a buktatók? Szerdai parlamenti (a szenátusban elmondott) szűzbeszédében két legfontosabb feladatot emelt ki.

  • Az egyik a járvány megfékezése, aminek érdekében, például az oltások felgyorsításáért, úgymond kész lesz minden erőt mozgósítani, a katonaságtól a polgári önkéntesekig.
  • A másik, az említett 209 milliárd eurós EU-pénz elköltése oly módon, hogy a végeredmény ne csak a veszteségek kipótlása, hanem az immár évtizedek óta lejtmenetben lévő olasz gazdaság, és az ezt övező szabályozási, közigazgatási környezet radikális modernizálása is legyen, megfejelve a környezetvédelmi normák olasz földön talán először igazán szem előtt tartott követésével.

Elemzések sora emlékeztet mindezek kapcsán, hogy a Draghi-célkitűzés látszólag

nem kevesebbet ígér, mint annak megoldását, amit évtizedek egymást követő olasz kormányai képtelen voltak véghez vinni,

(igaz, azoknak pénzük sem volt rá).

Az olasz gazdaság versenyképessége legalább húsz éve már folyamatosan romlik, külpiaci pozícióit sorban elveszíti, gazdasági növekedése szinte észrevehetetlen, a gazdasági szereplők – zömében kis- és közepes (vagy éppen mikró) vállalkozások - hazai belső versenye csekély, a gazdaságilag ellehetetlenülők gyakran politikai alapon kapnak mentőövet. Mindezt tetézi a közigazgatás túlbonyolított jellege, az igazságszolgáltatás lassúsága, és hasonló további nehezítő körülmények sora – fejtette ki Francesco De Angelis a brüsszeli European Policy Centre-nél közzétett tanulmányában.

Mindezekhez képest Draghi programismertető beszéde azért keltett sokakban bizakodást, mert a fentiekből nem takargatott semmit, viszont szakértők szerint „az ideggócokat megragadó” megközelítéssel élt. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás reformja ugyanúgy a kitűzött célok között szerepelt, mint a gazdaság digitalizálása, az üzleti innováció támogatása, a megújuló energiára való átálláskilátásba helyezése, valamint és nem utolsó sorban a jövedelmi szakadékok csökkentése, kiemelt figyelemmel a női munkavállalók díjazásának a javítására.

Külön érdekessége – jóllehet, nem feltétlen meglepő vonása – volt beszédének, hogy az egész programot az EU-integrációhoz kötve hirdette meg. Rögtön az elején leszögezte hitvallását:

„Olaszország nélkül nincs (közösségi) Európa, de Európa nélkül Olaszország is kevesebb.”

Ennyiből a nemzeti szuverenitás részben csak viszonylagos lehet, mert hiszen „magában álló ország nem tud szuverén lenni” – mutatott rá.

Leendő koalíciós partnerei számára már a parlamenti beszédben értésre adta, hogy egyes célok elérése igenis megkövetelheti a nemzeti szuverenitás felcserélését a tagországok közötti megosztott szuverenitással. Ugyanezért, úgymond, aki a kormányát támogatja, „az az euró visszafordíthatatlanságát is támogatja”, és „elfogadja egy fokozatosan integrálódó EU kilátásában való osztozást” is.

Ami a háttérben lappang

Amikor ezen elvek kapcsán az olasz televízió csütörtökön (a Draghi-kormányt most szintén támogató) Matteo Salvinit kérdezte – akiről tudni lehet, hogy 2018-ban még éppen az euróból való kilépés lehetőségét is meglebegtetve került rövid időre pártájával kormányra, Draghit pedig hazaárulással vádolta – a Liga vezetője azzal felelt, hogy

„amikor életek és munkahelyek megmentése a tét, akkor az euró kérdése lehet másodlagos”.

Megfigyelők megjegyzik, hogy a kijelentés egyszerre két dolgot is érzékeltet. Az egyik az, hogy miként tudott felállni egy ennyire széles – programjaikban gyakran egymást kizáró résztvevőkből álló – koalíció? A másik, hogy milyen bújtatott törésvonalak lappanganak továbbra is a háttérben, amelyek a politikai – de különösen a járvány – helyzet változásával könnyen ismét az előtérbe kerülhetnek.

A The Guardian elemzője ennek kapcsán egyebek között olyan potenciális buktatókra utalt, mint a gazdasági helyzetből fakadó munkanélküliség várható növekedése, a járvány elleni oltás olasz földön is lassú üteme (részben összefüggésben az általános európai vakcina-mizériával is), valamint a nyíltan euszkeptikus pártok bármikor bekövetkező kihátrálása a kormányból. És akkor a máris megindult erjedésről – mint az Öt Csillag pártban bekövetkezett szakadás – még nem is esett szó. Pedig ennek is lehetnek akár hamar érezhető tova gyűrűző hatásai.

Az Európai Unión is múlhat

Sokak szerint e ponton válhat érdekessé, hogy az olasz válságkezelést mennyiben kíséri majd EU-szintű támogatás és egyetértés, például a gazdasági intézkedések kapcsán. Elvben adott egy

kölcsönös érdekeltség

mert – mint Lorenzo Marsili olasz társadalomtudós a Guardianben kifejtette – az olasz program sikere elementáris érdeke az Európai Uniónak is.

Egy esetleges olasz kudarc az egész uniós helyreállítási programot is kompromittálhatja, nem beszélve arról, hogy egy netán előálló Draghi-kudarc szinte szükségszerűen az euszkeptikusokat hozhatja helyzetbe, aminek viszont nagyon hamar az EU közös pénze láthatja talán helyrehozhatatlan kárát – mutatott rá.

Másfelől viszont az olasz – szó szerinti – helyreállítási gazdasági projekt pozitív példával is szolgálhat. Marsili ennek kapcsán arra is emlékeztetett elemzésében, hogy az elmúlt évek olasz belpolitikai helyzetének hektikussága számos európai párhuzamot felidéz. A centrista politika, amely 2000 óta az eurón alapuló gazdasági-pénzügyi politikát menedzselte, a 2008-2009-ben kezdődő gazdasági válság után megroppant, lényegében folyamatos védekezés és visszavonulás mellett maradt visszatérően eredménytelen, a gazdaság egyre kevésbé vezérelhető, miközben a társadalmon belüli szakadás rohamléptekben növekvő.

Valahol ez is készítette elő a talajt az olasz szakember szerint az úgymond szélsőséges, közösségi megoldásokat tagadó nacionalista, intézménytagadó áramlatoknak. Draghinak most ehhez képest is kell tudnia újra kalibrálnia nemcsak a gazdaságot, de az egész politikai, intézményi működési környezetet, miközben olyasmira is gondja kell, hogy legyen, hogy miként tudja kordában tartani az olasz földön működő multikat, hogyan tudják „zöldesíteni” a gazdaságot, visszaállítani a munka értékét, és mi módon kezeljék a migrációs problémát.

Ennyiből Európa akkor jár el bölcsen, ha úgy tekint az olasz helyzetre, mint egy számára is rengeteg tanulságot is kínáló példára - folytatta érvelését Marsili. Egy olyan, meglehet, torzító tükörnek tekinti, amiben valahol önmagát is látja.Cserébe az olyan „kvázi föderális” megoldás, mint amit az EU a járványhatások kiegyensúlyozására most a helyreállítási alaphoz tervezett közös hitelfelvétellel kipróbál, valahol akár egy jövőbeni Unió embrióját is jelentheti – tette még hozzá.

Minderre mondta azt összességében fentebb idézett tanulmányában Francesco De Angelis, hogy az EU érdekeltsége az olasz program támogatásában sejthetően nagy lesz, mivel

„az olasz kormányprogram sikere, és a Covid-19 járványból való általános EU-kilábalás ugyanazon érmének két oldalát jelentik”.

Nyitókép: MTI/AP/Alessandra Tarantino
A címlapról ajánljuk

×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018