Új műsor indul reggelenként az InfoRádióban. A három-négyperces összeállításokban minden hétköznap egy-egy '56 után-miatt halálraítélt forradalmár alakját mutatjuk be. Összesen 56 portré készül a Nemzeti Emlékezet Bizottságával együttműködésben.

A harmadik:

Havrila Béláné Sticker Katalin

Életrajz

Az 1956-os forradalom és szabadságharcban való részvételük miatt a forradalom leverését követő megtorlás során összesen hat nőt végeztek ki, köztük az 1932-ben született Havrila Béláné Sticker Katalint.

Apját nem ismerte, testvéreivel együtt ő is menhelyre került, tizenhárom éves koráig különböző családoknál nevelkedett. Tanulmányai után orsózó lett, majd takarítónő, azután a lámpagyárban dolgozott. 1956 októberében a Corvin közben ismerkedett meg Wittner Máriával: „Mari vitt bele, mivel állandóan vele jártam. Láttam, hogy bátor, és ez tetszett” – vallotta a perében. Mindketten a Vajdahunyad utcai fegyveres csoporthoz csatlakoztak. A Kiss Károly és Jánoki Attila vezette csoport egyike volt a kisebb, meglehetősen önálló corvinista egységeknek. Nemzetőr-igazolványt kaptak, többségük járőrözött és rendfenntartó feladatokat végzett, de kutattak pártfunkcionáriusok és ÁVH-sok után is, igazoltattak, és a csoport biztosította a környék élelmiszer-ellátását. Sticker Katalin egyike volt azoknak, akik a Köztársaság téri pártház elfoglalása után a ház alatti feltételezett titkos börtönöket próbálták megtalálni. A második szovjet intervenciót követően a csoport többször tűzharcba keveredett, s bár lassan elkezdődött a szétmorzsolódása, a Vajdahunyad utca környékén egészen november 8-ig folytatódott az ellenállás. Sticker Katalin több társával együtt az emigráció mellett döntött, november 7-én indult el Ausztriába, de csak Bernig jutott. Magyarországon maradt vőlegénye hívására, valamint bízva a 1956. december 1-jén kihirdetett amnesztiatörvényben – amelynek értelmében a Kádár-kormány közkegyelemben részesítette azokat, akik október 23-a után külföldre távoztak, de 1957. március 31-ig hazatértek –, január 12-én visszajött Budapestre. Júliusban ennek ellenére letartóztatták. A Wittner Mária és társai per másodrendű vádlottjaként a Fővárosi Bíróság hírhedt Tutsek Gusztáv vezette népbírósági tanácsa 1958. július 23-án halálra ítélte, amit a Legfelsőbb Bíróság Borbély János, a „mosolygó halál” vezette tanácsa jogerőre emelt. 1959. február 26-án végezték ki Kóté Sörös József és Tóth József vádlott-társaival együtt.

Wittner Mária, így emlékezett az egykori rabtárs kivégzését megelőző pillanatokra: „Katit 1959. február 26-án végezték ki. Nem tudom, hogy másokat hogyan vittek ki. Kinyílt az ajtó, és hívták. Összeborultunk, aztán bejött kér fegyőr, megfogták, kézen fogták, és kivitték. Csak néztem utánuk, míg be nem csapódott az ajtó. Pici kis nő volt a Kati, egyenesen, feltartott fejjel ment. Sokszor felmerült bennem a gondolat, Kati utolsó képe, hogy vajon én, ha eljutok odáig, vajon én milyen lettem volna. (...) Nem tudom, hogy én hogy viselkedtem volna, de remélem, hogy jól. Már úgy, hogy nekem tetszően. Mert azt, hogy könyörögni lássanak, azt semmi szín alatt, inkább belerohadnék a földbe, mint hogy könyörögjek meg siránkozzak (...). Kati is ilyen volt”.