"Egonnal olyan volt étterembe menni, mint a pápa társaságában meglátogatni egy templomot" - írta barátjáról a londoni Telegraphban barátja, Nick Ross tévés és rádiós személyiség.

A kalandos életű Ronay volt az éttermi kultúra egyházfője, és a séfek hatalmas tisztelettel tekintettek rá, de rettegtek is tőle. Nyersen fogalmazott - egyfajta gasztronómiai Simon Cowellként viselkedett -, de még legvitriolosabb megjegyzései is egyszerűen csak őszinték voltak - emlékezett rá Ross. Időskorára figyelme a kórházi, a repülőtéri és az autópályák mentén található és a vendégeket alaposan lehúzó étteremláncok felé fordult, amelyek, ha olcsóbbak nem is, de valamennyire elviselhetőbbek lettek.

Rónay Egon 1946-ban menekült el a szovjet befolyási zónává vált Magyarországról, hogy maradandó nyomot hagyjon a külföldön sokat bírált brit étkezési kultúrán. A szigetország nem volt ismeretlen számára; mint memoárjában megírta: apja, aki öt budapesti étterem tulajdonosa, és egyben "a főváros ötödik legnagyobb adófizetője volt" a két háború között, fontosnak tartotta, hogy fia idegen nyelvet tanuljon. A háború idején Rónay katona is volt - ezt az ellenséges Nagy-Britanniában megpróbálta eltitkolni. Később megírta, hogy részt vett a felvidéki és észak-erdélyi bevonulásban, de hozzátette, hogy 1943-ban dezertált.

Ross visszaemlékezett egy közös budapesti útjukra is: Rónay megmutatta neki, hol bujkált a nácik elől és hol próbálta újra megnyitni éttermét. Ironikus módon egy orosz katona mentette meg a munkatábortól, amikor azt mondta társainak, hogy Rónay nem a tulajdonos, hanem csak pincér.

A brit média szerint azért kaphatott gyorsan állampolgárságot, mert a hatóságok nem tudtak háborús éveiről. Szinte azonnal állást kapott egy elegáns étteremben, majd hat évvel később a Harrods áruház közelében megnyitotta saját éttermét. Két év múlva már a Daily és Sunday Telegraph éttermi kritikusa volt, majd 1957-ben jelent meg az ikonikussá vált Egon Ronay éttermi kalauz első kiadása.

Ronay alapította meg a Brit Gasztronómiai Akadémiát és sokat tett azért, hogy a britek is elkezdjék a franciákhoz hasonlóan értékelni az étkezési kultúrát.

Az Independent nekrológja már korántsem ír róla olyan kedvesen, mint az idősebb generáció által olvasott Telegraph. Egyfajta hiú, és a rivaldafényt kereső ripacsnak állítja be, aki önjelölt akadémiája útján terrorizálta az éttermeket. Ráadásul a 80-as évekre már régimódivá vált és nem tudott mit kezdeni a brit szigeteken feltűnt távoli és egzotikus ízekkel.

A mindennapi tapasztalat nem azt sugallja, hogy a britek kulináriában megvernék a franciákat, de azt nem lehet elvitatni, hogy Ronay is hozzájárult ahhoz, hogy a jó étkezés fontos téma lett a szigetországban. Londonban elszaporodtak a Michelin-csillagos éttermek a britek kifinomult borfogyasztókká és kávéélvezőkké váltak.