Itthon nagyon nehezen emésztette meg az ország, hogy a világ legjobb válogatottja nem lett a világ bajnoka. Sokan emlegették később is Sebes Gusztáv véleményét, mely szerint a kilencven perc alatt a németek nyolcszor lőttek kapura, ebből három góljuk született. Mi huszonötször vettük célba a német kaput és két gólt szereztünk, meg egy érvénytelent.

Grosics Gyula így vélekedett: "Soha nem értettem egyet azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a felforgatott összeállítás, vagy Puskás beállítása lett volna a hiba. Szerintem a vereségnek kizárólag pszichés okai voltak.

Mi megnyertük Londonban az évszázad mérkőzését, mi megvertük Budapesten az angolokat 7:1-re, de a világbajnoki döntőt elveszítettük. Nem a németek nyerték meg, mi veszítettük el. Óriási különbség! Önmagunkat vertük meg.

A döntőben már nem olyan volt a csapat koncentrációja, mint előtte. Az a tény, hogy a csoportmeccsek során 8:3-ra megvertük a németeket, túlzott önbizalmat szült. S a vezetők közül senki sem akadt, aki figyelmeztette volna az együttest, hogy kérem, a döntőt le kell játszani!

Senki nem magyarázta el nekünk, ez nem az a német csapat. Nagy baj volt, hogy a kilencedik percben már 2:0-ra vezettünk. Hiszen sokan azt hitték, már megnyertük a meccset. Ott ismerkedtünk meg először a német küzdőszellemmel, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy képesek végighajtani a kilencven percet.

Ha még tízszer lejátszottuk volna a döntőt, tízszer mi nyerünk. Ilyen csatárokkal?! Mindig azt mondom, a mezőnyben négy zseni futballozott: Bozsik, Kocsis, Hidegkuti és Puskás. Ha közülük csak egy csúcsformában játszott, már nyerni tudtunk. Ha kettő, a világ legjobb válogatottjait is térdre kényszeríthettük. Ha három vagy négy: akkor megvertük az angolokat 6:3-ra, meg 7:1-re, vagy Rómában az olaszokat 3:0-ra."

A világbajnoki döntőben elszenvedett vereség letargiába taszította az országot. Spontán tüntetések robbantak ki országszerte, de főleg Budapesten, ahol már akkor valóságos forradalmi hangulat csírázott. Még alig ért véget a berni közvetítés, amikor már zajongó, elégedetlen tömeg gyülekezett a Keletinél és mai Blaha Lujza téren, a Szabad Nép és a Népsport székháza előtt.

A tömegek villamosokat borítottak fel a belvárosban. Senki nem számított rá, hogy a magyar csapat kudarcának ilyen mély hatása lesz - igaz, arra sem számított senki, hogy a nyugatnémet válogatott legyőzheti a magyar tizenegyet. Szepesi György később azt mondta, ha megnyeri az Aranycsapat a döntőt, nincs 1956 sem.

Grosics Gyula úgy vélte, 1954 novemberi letartóztatásában, meghurcolásában, több mint egy éven tartó eltiltásában döntő szerepet játszott az elveszített világbajnoki döntő.

A németek számára ez a győzelem lényegesen többet jelentett egy sportsikernél. Politikai jelentőséggel bírt. Ez lett a mérföldkő, úgy tartják, ekkor lett Németország (az NSZK) vesztesből győztes.

Úgy tartják, három alappillére volt a szövetségi köztársaságnak: Konrad Adenauer, aki a függetlenséget elérte, Ludwig Erhard, a gazdasági csoda atyja és Fritz Walter, aki a világbajnok labdarúgó-válogatott kapitányaként önbizalmat adott az embereknek. Akik újra hihetettek abban, hogy németként győztesek lehetnek.

Miközben Budapesten az OTSB-székház környékén utcai zavargások törtek ki, az NSZK-ban vadidegen emberek borultak egymás nyakába, az utcákon táncoltak, a kocsmákban annyi ital fogyott, amennyit csak a máj elbírt. A hazatérő világbajnokokat az ünneplő tömeg követte városról városra. Nyitott kocsikban hajtottak el százezrek előtt, keresztülmenve a még mindig nem teljesen újjáépített utcákon egy győztes csata után. Theodor Heuss szövetségi elnök és Konrad Adenauer kancellár gratulált.

"A becsvágyó, cserkészlelkű csapat győzelme pár napra egyesítette a nemzetet. Legyenek azok az újbóli felfegyverkezés hívei vagy a hadsereg bevezetésének ellenzői, kereszténydemokrata Adenauer-választók vagy szociáldemokrata szavazók, mindenkit magával ragadott a nagyszerű érzés: ismét vagyunk valakik! Akkor is, ha egyelőre csak a futballban" - írta Ludger Schulze a Die Mannschaft (A csapat) című, a német válogatott történetéről szóló könyvében.

A siker értéke pénzben szinte ki sem fejezhető volt - de Sepp Herberger elveinek megfelelően a DFB meg sem próbálta busásan megjutalmazni a bajnokokat. A játékosok 2000-2500 márkát kaptak fejenként, némelyiküknek egy helyi autókereskedő egy kisebb autót ajándékozott, nyaralásokat, élelmiszereket, bútorokat kaptak

A világbajnoki döntő tizenegy német szereplője közül senki nem hagyta el polgári foglalkozását. Azok maradtak, akik voltak: benzinkutas, lottózó-tulajdonos, használtautó-kereskedő, átlagemberek, jóravaló családapák.

Egyeseket az eufória hulláma magasra repített, olyan magasra, ahonnan fájdalmas volt a zuhanás, amikor az ország már másokat ünnepelt és a berni hősöket magukra hagyta. Helmut Rahn az autóit már inkább a kocsmákban adta el, mint az üzletben. Werner Kohlmeyer is igyekezett a mámort a söröspultnál prolongálni.

Elvesztette az állását, a felesége elhagyta, a házat eladták, halála előtt portásként dolgozott egy mainzi kiadóvállalatnál.. Ottmar Walter is nehezen találta magát az új helyzetben. Amikor a benzinkútja csődbe ment, felvágta az ereit és csak az utolsó pillanatban tudták megmenteni.

Ezek a "fiúk" még nem az elüzletiesedett futball hősei voltak. Ahogy magyar társaik sem, de ők mégis többségükben egész további életükben a labda közelében maradtak. A németek (Fritz Walter kivételével) nem tudtak megélni a futballsikerekből.