São Paulót, a "paulisták" fővárosát megszállták az argentinok. Mértékadó laphírforrások szerint a keddi napot százezer argentin töltötte a nagyságrendileg Magyarországnyi lakosú metropolisban, közülük negyvenezren bejutottak a stadionba is. Félelmetes, s egyszersmind hazai hangulatot varázsoltak az Albicelestének, amely ennek ellenére közel sem tudta úgy uralni a játékot a svájciak ellen, amennyire erre számítani lehetett.

Az első félidő meglehetősen eseményszegény játékkal telt, sőt a legígéretesebb lehetőség a piros mezben játszó európai gárda előtt adódott, Xhaka lövését azonban Romero lábbal kivédte. Sőt, később Josip Drmic került jó helyzetbe, de nagyképűen és könnyelműen akarta megoldani feladatát, s szinte feladta a labdát Romerónak.

Az argentinok - ahogyan a brazilok Neymar esetében - úgy festett, Di María kivételével csak Messiben bíznak, vagy inkább Messitől várták a megoldást. Ugyanakkor a nagy valószínűséggel profi edzőként élete utolsó mérkőzésén dirigáló Ottmar Hitzfeld kiválóan megszervezte a világklasszis semlegesítését.

Ugorjunk kicsit előre: az argentinok negyedik mérkőzésén Lionel Messi negyedszer is megkapta a találkozó legjobbjának járó díjat - de nem ez volt élete teljesítménye. Végül így is megtette azért a magáét: a 118. percben Di María góljánál ő adta az utolsó passzt. Akadt még egy nagyon gólveszélyes, 14 méteres lövése is, ezt azonban Benaglio szépen védte.

A második félidőben az argentinok nagy labdabirtoklási fölényben voltak, de éppen olyan meddő volt a csatárjátékuk, mint az irániak ellen, a csoportkörben. A svájciak pedig mintha nem hitték volna el, hogy lehet keresni valójuk, csak arra ügyeltek, hogy ne nyíljanak ki, ahogyan haladt előre az idő, úgy adták fel egyre inkább a támadások lehetőségét.

Még amikor viszonylag sokáig passzolgattak az argentin oldalon (már a hosszabbításban), akkor sem az építkezésre, hanem a labdabirtoklásra koncentráltak. A védekezésben talán csak egyszer hibáztak, egy labdavesztés után Messi lendületbe jött, kitolta a labdát jobbra, Di Maríához - akinek néhány perccel korábban is akadt már egy remek lövése -, a Real Madrid szélsője pedig rendkívül higgadtan a kapuba passzolt.

A svájciak akkor ébredtek, a következő perceket végigtámadták, rúghattak 17 méterről, szemből szabadot, Dzemaili öt méterről üresen fejelhetett (a kapufára, majd a visszapattanó labda a térdéről alig ment a jobb kapufa mellé), Benaglio kapus a tizenhatoson belül (értsd: az argentin tizenhatoson belül) ollózhatott - de már nem tudtak kiegyenlíteni. A csapatuk, akárcsak 2006-ban, a nyolcaddöntőben búcsúzott. (2010-ben, noha győzelemmel kezdett a későbbi világbajnok spanyolok ellen, nem élte túl a csoportkört.)

A svájci Blick címlapján ez olvasható: "Brutális vb-kiesés Svájc számára". Az egyik képen Di María ünnepli a gólját, a másikon Dzemaili négy lépésről tisztán, a kapufára fejeli a labdát. Nem túlzás: ekkora helyzetet talán nem is hagytak ki még ezen a világbajnokságon. Megjegyzendő, hogy a lap tudósítását kommentálók nagy része gratulált a csapatnak a helytálláshoz. A Buenos Aires-i Olé is úgy érezte, Isten az argentinokkal volt. A már sokat emlegetett fejes képéhez azt írta: Isten kapufáka, El palo de Dios. Talán rímel a Maradona által kézzel ütött gól "becenevére" La Mano de Dios. Isten keze.

A második mérkőzésen a belgák már az első percben gólhelyzetbe kerültek, ám Divock Origi kihagyta. A Vörös Ördögök aztán ugyanúgy folytatták: látványosan, gólratörően, frissen játszottak, de képtelenek voltak bevenni a nagyszerűen védő Tim Howard kapuját.

Még a helyszín sem segített... A találkozót ugyanis Salvadorban játszották, abban a stadionban, ahol eddig a legtöbb gól esett, de csak nagyon sokára tört meg a jég. Pedig a belgák az egyik támadást a másik után vezették. Jellemző: a rendes játékidőben Tim Howardnak 11 védeni valója akadt - ez rekord a mostani világbajnokságon. (A végén 15-tel zárt, ez vb-rekord.)

Mindazonáltal megérdemelnek egy dicséretet az amerikaiak is a rendes játékidőben mutatott teljesítményükért: hősiesen védekeztek egy jobb csapat ellen, s ha pici szerencséjük van, meg is nyerhették volna a mérkőzést a 92. percben. A játék képe alapján nem lett volna igazságos - de történt már ilyen a futballban. (Érdekes, hogy az asszisztens lest jelzett, de nem volt az.)

A belgák szinte góllal kezdték a hosszabbítást. Mark Wilmots lehívta a pályáról a mini szünetben Origit, pedig a kenyai származású tinédzser jól játszott. S beküldte Romelu Lukakut, aki az eddigi mérkőzéseken inkább csalódást okozott Brazíliában, mintsem jól játszott.

A 93. percben a jobbösszekötő helyén megindult Lukakut Matt Besler fellökni sem tudta, s a kontra végén a balszélsőnek feltolt Kevin De Bruyne megszerezte a vezetést. Az amerikaiak, akik addigra szinte a térdükön jártak, támadni kezdtek. Fantasztikus sportemberek, bebizonyították a nagyvilágnak.

Pechjükre az hosszabbítás első félidejének végén Lukaku klubtársa, Tim Howard hálójába vágta a labdát, 2-0. Összeroppantak volna az amerikaiak? Soha! A folytatásban Julian Green szépített, majd Jermain Jones labdája alig kerülte el a kaput. Szenzációs mérkőzés kerekedett.

Lukaku csak ment előre, lebirkózott két védőt, de Howard védett. Minden támadás izgalmas volt. Egy remek amerikai szabadrúgás-variáció után a bátran kivetődő Courtois csak nagy bravúrral őrizte meg a vezetést Dempsey labdájába beledobva magát. Ez volt az utolsó reális gólszerzési esély. A belgák, ahogyan a korábbi hét csoportgyőztes is, továbbjutottak.

A futballvilág, amolyan közmegegyezéses alapon, az 1970-es világbajnokság olasz-német 120 percét tartja minden idők legjobb vb-hosszabbításának. (Az említett találkozó tartja a kapuralövések rekordját a vb-történelemben 39 kísérlettel. Most mindössze hattal kevesebbet regisztráltak.)

Mi, magyarok, szívesen hozzátesszük a hatvan évvel ezelőtti magyar-uruguayi elődöntőt. De nyugodtan írjuk fel a listára ezt is. Mind a belgák, mind az amerikaiak megérdemlik.