Nem, nem. A fiamé az ötlet, illetve Grecsó Krisztiáné. Én sokkal később kapcsolódtam be a történetbe. A fiam és a korosztálya az Indul a bakterház című filmen nőtt fel, az volt a srácok ötlete, hogy készítsenek valami folytatás félét. De ez a jogdíjak miatt nem sikerült, s így egy teljesen új, eredeti történetet írtak, aminek végül semmi köze az Indul a bakterházhoz, talán csak annyi, hogy abban is volt vonat. A Megy a gőzösben az állomásfőnököt játszom, aki kifúrta a helyéről a rendes embert, Körte Lajost. Ezt a figurát Gáspár Sándor alakítja. Teljesen szabad, új, történet született izgalmas színészcsapattal, izgalmas zenével.

Ez a film is azt a fanyar humort képviseli, mint például a Soha se halunk meg?

Nem, ez a film sokkal inkább a Miniszter félrelép című film vad humorára emlékeztet, csak éppen vidéki környezetben. A vidéki ember ízlését tükröző humor - hála Grecsó Krisztiánnak - költői nyelven.

Milyen rendezőnek tartja magát? Kritikus, szigorú vagy hagyja a színészeket szabadon dolgozni?

Az utómunkák során határozottan kritikusnak kell lenni, mert az az utolsó lehetőség a javításra. Szigorúnak kell lenni a forgatásokon is, de ott nehezebb a helyzetem, ha játszom is a produkcióban. Rendezőként azokért a jelenetekért rajongok, amelyekben nem játszom, mert akkor elég jól érzem, hogy mit kellene csinálniuk a többieknek.

Mire gondol forgatás közben, arra, hogy mi tetszik majd az embereknek vagy inkább a saját érzéseire figyel, arra, hogy Önnek mi tetszik?

Ha jó formában vagyok, akkor magam vagyok a közönség, egy vagyok a nézők közül. Szeretem átadni magam a látottaknak, s nagyon szomorú vagyok, amikor ez nem sikerül. Így vagyok ezzel akkor is, amikor rendezek, mindig ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon mindenki érti-e, mit akarok mondani.Nemrég mutatták be a József Attila Színházban a Sose halunk meg színpadi változatát. Nem ez az első eset, hogy színpadra állították a történetet, hiszen már játszották Szolnokon is. Jó elővenni, leporolni régi produkciókat? Ma is ugyanúgy veszi a poénokat a közönség?

Azt hiszem, hogy valamit eltaláltunk a filmmel, hiszen szinte mindenki tudja, hogy ki volt Gyuszi bácsi. Egyébként a nagybátyám volt, akinek a történetét szerettem volna filmen látni. A színpadi felkérés Szikora Jánostól jött. Eredetileg is az volt a fejemben, hogy esetleg egy zenés produkcióban, színpadon is fel lehetne dolgozni a történetet. Tulajdonképpen mindig egy nagy színpadra képzeltem el a darabot. A lényeg az, hogy megszületett a zenés színpadi változat prózai alapja, és csodák csodájára Dés Laci beleszeretett, s szívesen írt hozzá zenét. Először Szolnokon mutattuk be, aztán pedig Pesten a József Attila Színházban.

Melyik filmjét szereti a legjobban?

Azok a legfontosabbak, amelyek belőlem fakadtak vagy az én történeteimből születtek. A Szamba, a Csocsó és a Sose halunk meg áll a legközelebb hozzám.

A Sose halunk meg a nagybátyjáról készült, a többi filmnek is hasonló a motivációja? Ha történt valami fontos az életében, vagy ha találkozott egy maghatározó figurával, akkor "félretette" magának, gondolván, hogy jó történetet lehet írni belőle?

Nem így volt. Sokkal inkább úgy, hogy mindig észrevettem bizonyos fonákságokat az életben. Nem véletlenül szerepeltem sokat kabarékban is. Szerettem kicsit kifordítani a dolgokat a helyükről, és szerettem azokat a szerepeimet az életben is, meg a színpadon is, amelyekben benne van minden: nevetés, sírás valamiféle energiával ötvözve.

A filmkészítéshez azonban nagyon sok egyéb impulzusra is szükség volt, Dés Lacira, meg akit elsőként kellene említenem, Simó Sándorra, aki egy másfél oldalas szinopszist olvasva el tudta képzelni, hogy ebből jó filmet lehet készíteni. Amikor elkészült a Sose halunk meg, azt hittem, ezzel befejeződött a filmes pályafutásom, bár a kaposvári színháztól 25 év után már el akartam jönni. És akkora volt a film sikere, hogy elkezdtem elkísérni a produkciót vidékre, meg külföldre, és nem mentem vissza Kaposvárra az Éjjeli menedékhely egyik főszerepére. Ezen ők meg is sértődtek kicsit, de én ki akartam magam próbálni filmesként, így szabadúszó lettem.

Éppen Veszprémben próbáltam, amikor csöngött a telefon, Simó Sándor keresett egy ajánlattal, amely úgy szólt, hogy készítsük el azt a furcsa sztálinvárosi történetet, ebből lett később a Csocsó, avagy Éljen május elseje. Eredetileg Nógrádi Gáborral kezdtem ötletelni, de elakadtunk, nem volt kedvem az egészhez, s miután Gábor azt mondta, nem sértődik meg, ha mással folytatom, Vámos Miklóssal kezdtem dolgozni. A munka során kiderült, hogy engem sokkal jobban izgat a színház, a jelen, így összeraktunk egy másik történetet is, ez lett a Szamba. Tulajdonképpen egyik produkció hozta a másikat.Nem fél attól, hogy a kaposvári 25 év után, most komikusként könyvelik el?

Mindenféle szerepet játszom, mindegyikben együtt van dráma és humor. A Sosem halunk meg című filmben is vannak a magányos, szívet tépő pillanatok; játszottam az Ügynök halálát Veszprémben, de ott is lehetett mosolyogni, meg sírni, nevetni, egyszerre. Az csak "magyar sznobizmus", hogy rangsorolják a műfajokat. Én nem félek ettől, de az igaz, hogy jólesik, ha olyan rendezővel találkozom, akitől tanulhatok, jobb lehetek.

És ez előfordult az utóbbi időben?

Ritkán, nagyon ritkán fordul elő. Gyakoribb, hogy egy nagy rendező kiruccanásnak tekinti a komédiát, és akkor el kell magyarázni neki, hogy ez nem "könnyű" műfaj. Vagy hogy egy fiatal rendező próbálkozik ezzel, és butaságokat beszél.

Meg tudja állni, hogy beleszóljon?

Áh, nem, nem tudom megállni. Ha én rendezek, akkor is elfogadom mások ötleteit. Én nem tudom teljesíteni a színészetnek azt a napi parancsát, hogy a butaságokra bólintgassak, mindig harcolok az utolsó csepp véremig. Viszont nemrégiben a Pince Színházban kisebb fajta csoda történt velem, felkértek egy önálló estre, aminek az lett a címe - Gáspár Sanyi rám vonatkozó megjegyzése után - hogy Ki kért rá, hogy énekelj?

És énekel?

Persze. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a főpróbán, amin négy néző volt összesen, az egyik alig látott, a másik süket volt, azt hittem nevetnek, pedig nem, és ott ült még Gárdos Péter rendező, előadtam az összes jónak vélt történetemet. Alig volt hosszabb, mint 3 óra 25 perc. Gárdos majdnem agyvérzést kapott, de olyan rendezői instrukciókkal látott el, amelyekre régen vágytam, amilyeneket utoljára talán Kaposváron kaptam, remélem ezzel nem bántok meg senkit. S tette ezt anélkül, hogy különösebben beleavatkozott volna a dolgok menetébe. Így alakult ki az új, másfél órás est, történetekkel, dalokkal, arcokkal a múltból.

Hogyan tud mindig személyes lenni? Mások féltve őrizgetik a személyes történeteiket, Ön ezzel ellentétben mindig kitárulkozik.

Kegyetlenül hangzik, de általában azok őrizgetik a személyes történeteiket, akikre nem kíváncsi a közönség. A színpadon semmi sem annyira érdekes, mint a titok, az, hogy ki, hogyan éli meg az élet dolgait. Ez kiül az ember arcára is, ha valaki igazán jól játszik, akkor egy komédiában is rengeteg mindent elárul magáról, anélkül hogy ezt tudná.

Folyamatosan dolgozik, mire marad ideje a munkán kívül, vagy mire kellene, hogy ideje maradjon?

A családra, az unokákra - most már két unokám van - több időt kellene szánnom. Ráadásul az egyik unokám, Dani, az édesanyjával Brüsszelben él, úgyhogy őt nagyon ritkán látom. Épp' nemrégiben nagyon nagy élményünk volt: együtt kivittük Danit a nagymamájával, Pogány Judittal a Vidámparkba, és a legváratlanabb pillanatban, olyan szeretethullám tört rá, aminek köszönhetően én most úgy két évre "rendben vagyok".