Sz. Bíró Zoltán azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy van-e nyoma az ukrán nemzetépítésnek – amit általában költőkhöz, írókhoz vagy valami forradalmi eseményekhez szokás kötni – kifejtette: igen, a XIX. századtól Ukrajnában is tapasztalható – főleg az értelmiséghez kapcsolódó – nemzetépítő élénkülés, és megjelenik az irodalom Tarasz Sevcsenkótól – „az ukrán Petőfi Sándor” – kezdve. Hozzátette, amikor az 1917-es két orosz forradalom – a februári, illetve az októberi események – után a belső periférián különböző változások történnek, akkor mind az európai szubrégióban, mind pedig a Kaukázus déli oldalán átmenetileg önálló államok jönnek létre. 1917 és 1921 között voltak különböző elnevezések alatt ukrán állampróbálkozások, létezett egy rövid idejű Belorusz Népköztársaság, valamint 1918 és 1920 között a Kaukázusban az azeri, illetve az örmény állam – sorolta példaként.
De aztán a polgárháború eseményei végül úgy alakultak, hogy mindenütt a bolsevikok irányította Vörös Hadsereg szerezte meg az említett területeket, majd a nemzeti érzületet bizonyos keretek közé próbálták illeszteni. Az Oroszország-szakértő megjegyezte, ebből a szempontból elvi jelentőséggel bírt az a vita, ami Sztálin és Lenin között alakult ki, vagyis, hogy az új államalakulat, amit az egykori orosz birodalom területén – csaknem egészében, de nem teljességében – újraalkotnak, az szövetségi állam legyen, vagy egy központból irányított és bizonyos autonómiákat a perifériának biztosító. Utóbbi a sztálini, előbbi a lenini elképzelés volt, ami talán az ő szempontjukból komolyabb és mélyebben átgondolt volt – vélekedett a történész –, különösen arra tekintettel, hogy a polgárháború három éve alatt több mint tízmillióan haltak meg, szemben például az első világháborúval, amikor az orosz birodalom vesztesége „csak” hárommillió ember volt.
Lenin tehát ebben az óriási emberáldozatokat követelő helyzetben úgy ítélte meg, hogy az stabilabb szituációt alakítana ki, ha egy szövetségi államalakulat jönne létre, mégpedig úgy, hogy a szövetséget alkotó államok megkapják azt a fundamentális jogot, hogy ebből az államalakulatból szabadon bármikor kiléphetnek. Sz. Bíró Zoltán arra is felhívta a figyelmet, hogy ez jogosítványt, ahogyan a Szovjetuniót létrehozó 1922. decemberi dokumentum, úgy az 1936-os sztálini és az 1977-es brezsnyevi alkotmány is tartalmazza. Vagyis a második világháború után 16, illetve majd 15 tagköztársaság joga formálisan megvolt arra, hogy bármikor szabadon kilépjen, de nyilván mindaddig, amíg ugyanannak a pártnak a politikusai irányítják valamennyi tagköztársaság politikai életét, ez a dolog inkább fikció volt, semmint valós kihívás – magyarázta. A történész hozzátette, valós kihívássá Gorbacsov idején vált, amikor a birodalmi abroncs a peresztrojka korszakban elkezdett lazulni.
Sz. Bíró Zoltán a fentiekhez kapcsolódóan arra is kitért az InfoRádió Aréna című műsorában, hogy a Lenin és Sztálin között kialakult vitában már Vlagyimir Putyin is állást foglalt, nem egyszer úgy nyilatkozva az elmúlt években, hogy az a konstrukció, ami Lenin nevéhez kapcsolódik, az egy időzített bombát helyezett a Szovjetunió alá, és csak idő kérdése volt, hogy mikor robban fel. Vagyis ha a putyini politikában van valami birodalmat újrateremtő szándék, és ennek egyik megnyilatkozása az Ukrajna elleni háború, akkor annak sikere esetén – amiben egyébként a szakértő erősen kételkedik – vélhetően nem a lenini, hanem inkább a sztálini modellhez állna közelebb – tette hozzá.
Valóság, vagy legenda?
Azt illetően, hogy a közbeszéd szerint az orosz nép óriási tűrőképességű, sokkalta inkább, mint az elkényelmesedett Nyugat, Sz. Bíró Zoltán azt mondta, hogy ez alapvetően igaz, bár azért hatalmas különbségek lehetnek, hogy az emlegetett orosz nép éppen a nagyvárosokban, kisvárosokban, esetleg falvakban él. Ezek alapján a szükségleteik, illetve annak veszteségei is nagyon mások. Tehát mindazt az elszigetelődést, amibe már most is bekerült Oroszország – és amibe még inkább fog a következő hónapokban, években – a falvakban élők – akik a városokban, főleg a nagyvárosokban élők nagy többségéhez képest jóval szerényebb körülmények között élnek – érzik meg a legkevésbé. Eddig sem mentek Párizsba, ezután sem fognak – értetett egyet a történész, megismételve, hogy csomó dolog lesz, amit ők egész egyszerűen nem fognak érzékelni. De azért a nagyvárosok, és főleg
a tehetősebb, a világra nyitott, a világban megforduló, nyelveket tudó emberek számára a hétköznapi élet nagyon meg fog nehezedni
– tette hozzá. Sz. Bíró Zoltán arra is emlékeztetett, hogy Oroszországnak 2000 és 2008 nyara között volt egy szűk nagyon jó évtizede, amikor a reáljövedelmek évente durván 10-10 százalékkal nőttek, és az orosz társadalom valóban úgy érezhette magát, hogy egy új helyzetbe került, amiben nagyon sok mindent megengedhet magának, amit korábban nem.
Bár egyes vélemények szerint Oroszország megint visszacsúszik az 1917-es állapothoz, az Aréna vendége szerint – bár érzelmileg, hangulatilag lehet némi párhuzam – van egy döntő különbség: ma ugyanis azok a csoportok, amelyek a leggyorsabban és a legmélyebben ismerik fel a katasztrofális jellegét annak a döntésnek, amit Putyin hozott február 24-ével kapcsolatban a támadás megindításával, ezek a középosztályhoz, felső középosztályhoz, olyan rétegekhez tartoznak, amelyeknek
van vesztenivalójuk.
Következésképp nem fognak az életüket kockáztatva szembeszállni a rezsimmel, ahogyan az 1917-ben történt. Mint fogalmazott, a közép, felső közép és afölötti csoportok nyilván a hátuk közepére sem kívánják a háborút, különösen azok az üzletemberek, akik mélyen beágyazódtak a nyugati üzleti világba. Úgyhogy ez egy tagoltabb dolog, de összességében igaz, ha a társadalom egészét nézzük, hogy van egy nem kis csoport, amelyik tűrőképessége és persze tájékozottsága is egészen más, mint akár Közép- vagy még inkább Nyugat-Európában – zárta gondolatait Sz. Bíró Zoltán.
