Armin Laschet kereszténydemokrata- és Markus Söder keresztényszocialista-párti politikusok immár hetek óta tartó terméketlen huzakodása közepette a zöld párt eddigi két aspiránsa, Annalena Baerbock és Rober Habeck – ők ketten egyúttal a párt társelnökei is – egymás közötti egyeztetés nyomán eldöntötték, hogy a zöldek kancellárjelöltjeként előbbi lép majd fel.

A párt igazából jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy automatikus kancellárjelölésben reménykedhetne, lévén felmérések szerint támogatottsága 22 százalékon áll, szemben a CDU/CSU pártszövetség 26-32 százalék között ingázó közvéleménykutatási eredményeivel. A gyors és konfliktusmentes döntés bejelentését ugyanakkor, csakúgy, mint a zöldek most már hónapok óta stabilan figyelemre méltó támogatottságát, szakértők így is fontos fejleménynek tartják.

Az elmúlt hónapokban a zöldek közvélemény-kutatási eredménye sohasem esett 20 százalék alá, amivel most már egy jó ideje stabilan tartják a második legjelentősebb párt pozícióját a német belpolitikában.

A szociáldemokraták már évek óta nem tudják elérni a 20 százalékos küszöbszintet – a WDR április elejei felmérése 16 százalékon mérte őket -, a szélsőjobboldali Alternatíva Németország pedig a 2017-es 13 százalékról egyenesen visszaesett 11 százalékra. A liberális szabaddemokraták 10 százalékkal a következők a nagyobb német pártok közül, míg a szélsőbaloldal 7 százalékon állt.

Mindez szakértők szerint két dolgot vetíthet előre. Mindenekelőtt,

zöldek nélkül valószínűleg nem lehet majd kormányt alakítani.

Matematikailag ugyan Merkel legutóbbi, 2017-es sikertelen kísérletének megismétlése egy konzervatív-szociáldemokrata-liberális trióval elvben működhetne, de a pártok közötti együttműködési készség éppen ebben a felállásban a legkisebb.

Így viszont csak egy keresztényuniós-zöld összeállás képzelhető el – ennek adnak a legtöbb esélyt -, aminek alternatívája esetleg egy zöld-szociáldemokrata-liberális koalíció lehetne még.

Az előbbi esetében a zöld párt helyzete már távolról sem az 1998-as mintát felidéző „kistestvér partner” lesz – a párt eddigi történetében ekkor került egyedül kormányzati pozícióba, a szociáldemokrata Gerhard Schröder kormányában, a házasság amúgy 2005-ig, Merkel megválasztásáig tartott –, hanem közel azonos súlyú tényleges koalíciós társak lesznek. Ez pedig óhatatlanul megjelenik majd a miniszteri tárcák leosztásában is, kezdve a mindenkori második helyezettnek járó külügyminiszteri székkel.

Még érdekesebb helyzetet vethet fel az esetleges

alternatív lehetőségként emlegetett zöld-bal-liberális trió összeállása, amiben immár a zöldek lennének a legnagyobb politikai erő,

és így elvben hozzájuk kerülhet a kancellárállítás joga is. Aminek fényében a hétfői bejelentés a kancellárjelöltségről sokak szerint nem is olyan talajtól elrugaszkodott lépés.

Ahogy a Financial Times elemzője fogalmazott, az üzenet a zöldek részéről világos:

„Komolyan gondoljuk a dolgot, kormányozni akarunk”.

A zöld párt amúgy a 2017-es legutóbbi parlamenti választás óta folyamatosan jön fel a német belpolitikában. Akkor még csak 9 százalékot kapott, de utána egy sor tartományi választáson rendre jobb eredményt hozott, amit sok elemző akkor a brexit-sokknak, az amerikai Trump-győzelemnek, és általában az európai kemény jobboldali – gyakran EU-tagadó - mag előretörésének is tulajdonított.

Miközben ugyanis az utóbbi pártok és mozgalmak már arra készültek, hogy az évtized második felében egymást követő tagállami voksolásokon maguk is kormányzó helyzetbe kerülhetnek, valójában sok EU-országban – Németországban különösen – a szavazók végül nem a szélsőséges erők támogatásával büntették a szerintük is leszerepelt hagyományos középpártokat, hanem olyan alternatívát kerestek, amelyik imázsa egyelőre nem olvadt össze az eddigi kormányzó elittel, viszont nem is szélsőséges megtagadói számos megszokott politikának és rendszernek.

A zöldek ideális alanyaivá váltak e törekvésnek, amit – párosítva mindezt a környezetvédelemre amúgy is fogékony német választói mentalitással – egyre jobban választási eredményre is tudtak váltani. Elvezetve oda, hogy ma már tehát egy jövőbeni német kormányban megkerülhetetlen szereplőnek, illetve bizonyos konstelláció esetén akár első számú (kancellárt adó) kormányzónak is számíthatnak.

Az első elemzések ugyanakkor úgy vélik, hogy az utóbbi bekövetkeztéhez komoly hátrányt jelenthet az, ami egyébként előnyük: az, hogy híján vannak a hatalmi elitet kísérő negatív stigmáknak. Így ugyanis a hatalomgyakorlási tapasztalatoknak is híján vannak,és a brüsszeli Politico szerint sok német választó szemében

visszatartó erő lehet, hogy kezükbe adják Európa legnagyobb országának, gazdaságának és kormányzati apparátusának a vezetését.

A tapasztalat hiánya egyébként az újonnan bejelentett kancellárjelölt esetében is jól látható. Annalena Baerbock Londonban tanult nemzetközi jogot, utána nem sokkal az Európai Parlamentben asszisztenseként is működött, majd utóbb dolgozta be magát a zöld párt nemzeti apparátusába, 2013 óta német parlamenti képviselő. De kormányzati tapasztalattal nem rendelkezik.

Cserébe mindehhez képest is azt írják a javára, hogy az utóbbi években általános ismertségre tett szert a német belpolitikában, és jelenleg már egyáltalán nem számít túlzásnak úgy tekinteni rá, mint egyfajta „pályakezdő Merkelre” a maga karrierje beindulásakor.

Külön előnye, hogy hölgy, ami a női jogok iránt európai átlagnál fogékonyabb német közvélekedésben szintén sokat számít. (Nem véletlen, hogy már 16 éve női kancellárja, évek óta egymást váltó női védelmi minisztere van Németországnak, és az Európai Bizottság német elnöke is nő – mutatna rá többen is).

„Fiatal, nő és gondolkodásában európai”

– idézte a Financial Times a tipikus német választói reagálást Baerbock kapcsán. Ami persze még mindig nem jelenti, hogy az egész ország irányítását is azonnal szívesen rábíznák. De hogy számolni kell vele, az is felettébb valószínű – jegyezték meg személye kapcsán elemzők.