A lázadást bő egy évtizedes társadalmi méretű forrongás előzte meg. A napóleoni háborúkban a franciákat üldöző orosz csapatok előtt feltárult Európa, a katonák egy másik világgal, másik kultúrával találkoztak. Hazatérve szembesülniük kellett az orosz valósággal: a mérhetetlen elmaradottsággal, a cár és a földesurak mindenhatóságával, a jobbágyok megalázó kiszolgáltatottságával.

1815-től egymást érték a forrongások, katonai és parasztlázadások, melyek hangadói, szervezői a nemesi, értelmiségi és katonatiszti rétegből kerültek ki. Titkos társaságok alakultak, mint a Honmentő Szövetség (1816), a Közjó Társasága (1818), az Egyesült Szlávok Társasága (1823). Egységesek voltak I. Sándor cár reformokat elutasító politikájával szemben, módszereikben, céljaikban viszont különböztek. A Muravjov vezérkari százados vezette, 1821-ben létrejött szentpétervári Északi Társaság az alkotmányos monarchia és a föderatív rendszer bevezetését, a korlátozott választójog megadását akarta. Az ukrajnai helyőrségekben Pavel Pesztyel irányításával 1821-től működő Déli Társaság a forradalmi diktatúra és a terror eszközeivel kívánta elérni a jobbágyság felszámolását, a rendi korlátok eltörlését és a földosztást. Zöld lámpa néven egy irodalmi csoport is csatlakozott a gyökeres változásokat követelőkhöz, ide tartozott a reformeszmékkel rokonszenvező, de a felkeléstől magát távol tartó költő, Alekszandr Puskin is.

A dekabrista felkeléshez a döntő lökést I. Sándor cár 1825 novemberében bekövetkezett halála adta. A cárnak nem volt fia, ezért a trónra idősebb fivére, Konsztantyin nagyherceg tarthatott volna igényt, de ő egy nem uralkodó családból származó lengyel grófnővel kötött házasságot, ezért Sándor a másik testvérét, Miklóst tette meg utódjává. Konsztantyinra már felesküdtek a katonák, arcképével pénzt is verettek, de a Varsóban tartózkodó nagyherceg bátyja kívánságára lemondott trónigényéről. Az új cárnak, Miklósnak számolnia kellett azzal, hogy a hadsereg gyűlöli, a nép megveti: "Konsztantyin szerelme cárt csinálhat Miklósból, de ha mi letörjük a Romanov-dinasztia családfájáról a legfrissebb hajtást, a cárizmus, évszázados gyökereivel, tövestől fordul ki a történelemből" - mondta Kondratyij Rilejev költő, az Északi Társaság szellemi vezére.

Az összeesküvést december 24-én beárulták, s amikor erről másnap a résztvevők tudomást szereztek, felgyorsították tervük kidolgozását. Az új uralkodóra fel nem esküdött ezredekkel akarták megakadályozni, hogy a szenátus beiktassa, cári jogokkal ruházza fel Miklóst. A dekabristák Szergej Trubeckoj herceget teljhatalmú diktátorrá választották, Alekszandr Jakubovics kapitányt bízták meg a Téli Palota elfoglalásával, a cári család foglyul ejtésével, Bulatov ezredes a Péter-Pál erőd bevételét vállalta, egy leszerelt tisztnek, Pjotr Kahovszkijnak magányos merénylőként kellett volna megölnie Miklóst. Eközben kidolgozták a Forradalmi kiáltványt, amelyet a szenátus szentesítése után hirdettek volna ki a népnek. A kiáltvány a cári kormány megdöntését, a jobbágyrendszer eltörlését, a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, a kinevezett tisztviselők választott elöljárókkal való felváltását és a huszonöt éves katonai szolgálat lerövidítését hirdette meg.

1825. december 26-án kora reggel a szentpétervári Szenátus térre felvonultak a lázadó alakulatok, mintegy háromezer ember. A Szenátus ekkorra már "minden oroszok uralkodójává" nyilvánította Miklóst, aki elhagyta a Szenátus épületét. A diktátornak kiszemelt Trubeckoj herceg meghátrált, még a térre sem ment el. A cárhoz hű csapatok 26-án estére kartácstűzzel vérbe fojtották a fővárosi felkelést, majd január folyamán a Déli Társaság által a szentpétervári kudarc után megindított akciót, a csernyigovi ezred lázadását is letörték.

Az események kivizsgálása során a hatóságok 579 ember ellen indítottak eljárást. Öt dekabrista vezetőt: Pesztyelt, Rilejevet, Kahovszkijt, Mihail Besztuzsev-Rjumint és Szergej Muravjov-Aposztolt 1826. július 25-én nyilvános per nélkül kivégezték. 121 összeesküvőt, akiknek legtöbbje tiszt volt, megfosztottak nemesi címüktől, rangjuktól és örökös szibériai száműzetésre vagy kényszermunkára (katurgán) ítélték őket. Trubeckoj herceg harminc évet töltött bányákban, majd Irkutszkba került, ő és a túlélő dekabristák csak 1856-ban kaptak engedélyt a visszatérésre Oroszországba. Mintegy ezer altisztet és közkatonát botozással sújtottak, ami kegyetlensége folytán nemegyszer felért a halálos ítélettel, kétezer katonát pedig a kaukázusi hadszíntérre vezényeltek.

Széles körű társadalmi támogatottság híján a dekabrista összeesküvés elvetélt katonai államcsínykísérlet maradt, szükségszerűen elbukott. A későbbiekben viszont rendkívüli hatása lett az oroszországi közéletre, kiváltképpen az irodalomra, és vonatkoztatási pontjává vált a 19-20. századi, nagy tömegeket megmozgató oroszországi forradalmaknak. A dekabrista felkelés leverésével az orosz önkényuralom csúcspontja, a magyarországi szabadságharcot is fegyverrel eltipró I. Miklós cár harmincéves uralma következett.