Az időjárás nem kényeztetett el bennünket az elmúlt napokban, elmúlt hetekben, ahogyan az agráriumot sem. Március közepén jöttek fagyok, de a hideg még április első hetében is itt maradt velünk. Mit mutatnak az eddigi kárbejelentések? Okoznak-e jelentősebb károkat a fagyok a mezőgazdasági termelőknek?

Fognak okozni gondot, ez biztos, hiszen a fagy kézzelfogható károkat okozott már a gyümölcsösökben, kajszibarack, őszibarack az, ami kifejezetten sínyli ezt, de a végét később fogjuk tudni, hiszen a természet csodáját nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a fák hogy tudnak még kompenzálni, hogyan tud az alvó rügyből majd virág fejlődni és abból termés. De hogy százalékos mértékben kifejezhető lesz ennek a fagynak a mértéke, az biztos.

Eddig 400 hektárnyi területre jelentettek be tavaszi fagykárt. Ez nem tűnik olyan nagy területnek.

Nem, mert valljuk be, hála Istennek, nem mínusz 10 fok alatti volt a fagy, hanem 4-5 fok, amit azért különböző agrotechnikai eszközökkel lehet kivédeni, akár a füstöléssel, akár más beavatkozásokkal, amit nyilván a termelők nagy erőkkel használtak is.

A termelők, a gazdák készülnek is erre?

Természetesen, ezért van a meteorológiai szolgálattal egy nagyon komoly együttműködés, hogy olyan előrejelzéseket kapjanak a gazdák, hogy mely régióban, hol várható az, ahol föl kell készüljenek, és akkor bizony megy a füstölés.

A füstölés eredményes és viszonylag költséghatékony védekezési módszer a fagy ellen? Modernebb technikák nincsenek, vagy azok nagyon drágák lehetnek?

Már az alsó-fölső öntözésnek ilyen téren van szerepe. Ez drága, mert nagy vízigénnyel bír. A füstölés kevésbé, a fáklyázás is kevésbé, de nagy fizikai erőt igényel. Ugyanakkor szeretnének egy nagyon nagyszerű innovációról beszámolni, hiszen magyar kutatók most fejlesztették ki azt a készüléket, amelyet kihelyezve egy-egy gyümölcsösben távirányítással irányítható és olyan hatást tud kifejteni, minthogyha nagyon sok szalmabálával kellene füstölnünk. A technológiai prototípus elkészült, a kísérletek zajlanak, világszabadalom lesz. Egy megfizethető innováció, és azt remélem, hogy tudjuk úgy alakítani majd a pályázati feltételeket a vidékfejlesztésben, hogy a gyümölcsösökben erre pályázhassanak a gazdák, hiszen sokkal egyszerűbb megfinanszírozni pályázaton keresztül ilyen készülékeket, mint elszenvedni a kárt és aztán majd a kárenyhítési alapba betenni ezeket a forrásokat.

Nagyon nagy összegek mennek a gazdák kárenyhítésére. Ez rendezi a keletkező károkat vagy inkább csak részbeni enyhítésben nyújt segítséget?

Kárenyhítési alap, tehát nem fedezi a kár teljes megtérítését. Úgy működik most már évek óta, hogy a gazda is betesz egy forintot és az állam is betesz egy forintot, és évtizedekig mindig maradvány is volt benne. Az utóbbi három esztendőben úgy kimerül, hogy még bele kell tenni pluszt. 12 milliárd forint volt a kárenyhítési alapban, tehát hatmilliárdot tettek be a gazdák, és 51,6 milliárdot fizettünk ki éppen a napokban a gazdák számára, tehát óriási pénzmennyiséget kellett betenni, de a kár is óriási volt, hiszen olyan történelmi léptékű volt az aszály, amely mintegy másfélmillió hektáron érintette Magyarországot. Muszáj volt beavatkozni.

A kárenyhítésről beszélgettünk, de azért fontos szerepe van a mezőgazdasági biztosításnak. A gazdák mennyire élnek ezzel?

Így van, a lehetőség adott, és 14,6 milliárd forintot fizettünk a gazdáknak a díjbiztosításuk önrésztámogatásához. Ez is egy óriási összeg, hogy a gazdák tevékenységét védeni tudjuk. Arra kell ösztönözzünk minden gazdát, hogy üzleti alapon kösse meg a biztosítását, mert egyszerűbb az államnak is a biztosítási önrészhez hozzáadni, minthogy vállalni a teljes felelősségét és kockázatot annak, hogy a kárenyhítésből kell mindig kielégíteni a gazdák jogos igényeit.

Ez egy klasszikusan működő biztosítási forma, mint más piaci alapú biztosításnál, hogy az önrész feletti kárt a biztosító megtéríti?

Ez is üzleti alapon is működik, több biztosítótársaság is jelen volt ezen a piacon, de a tavalyi esztendő olyan mértékű kárt okozott a biztosítási szakmának is, hogy számos biztosítási egyesület befejezte a tevékenységét, mert csődbe ment és nem tudja folytatni a tevékenységet.

Vagy veszélyes terepnek ítélik a mezőgazdasági biztosítások megkötését?

Pontosan így van. Az ország keleti részén az aszálynak nagyobb mértékben kitett területeken nehezen szánják rá magukat a biztosítók, hogy megkössék ezeket a biztosításokat. Nagyon dolgoznunk kell ezen.

Súlyosan aszályos volt a 2022-es év, de most a következő nyári időszakra, egy akár aszállyal fenyegető időszakra elő lehet készülni?

Akkora mértékű volt az aszály, amit semmilyen technológiával nem lehetett kivédeni, mert nemcsak nálunk volt, hanem az egész világon. Kiszáradt a Pó folyó, amely egész Olaszország élelmiszerkamrája. A Dunának negyven százalékkal volt alacsonyabb a vízhozama, a Tiszáé 60 százalékkal volt alacsonyabb, mint más esztendőkben. Ezt nem lehetett kivédeni. Mérsékelni lehet, és azon dolgozunk idén is, hiszen megteremtettük már a jogszabályi hátterét annak, hogy hogyan tudunk szemléletet váltani, hogyan tudjuk a vizet megőrizni, lassítani a kifolyását az országból.

A vízgazdálkodásunkat kell újragondolni?

Pontosan így van. Azt a szemléletet, hogy magas gátfalak közé szorítjuk be a folyót és minél gyorsabban elvezetjük a vizet, azt a szemléletet, hogy a belvíz káros és gyorsan el kell vezetni a talajról, meg kell változtatni. Ezért hoztunk olyan szabályokat, hogy ha belvizes a területe, akkor is meg fogja kapni utána a terület alapú támogatást, tehát nem kell érdekeltté tenni a gazdát abban, hogy minél gyorsabban levezesse a vizet. Hoztunk olyan szabályozást, hogy az ideiglenes víztározóknak a területeit kisajátítjuk és végleges víztározóvá alakítjuk, azaz ilyenkor a tavaszi zöld árban teljesen föltöltjük a nagy tározókat. Ez 5-10 millió köbméternyi vízkapacitást jelent akár egy-egy tározónál, és így próbáljuk megoldani. Tisztítjuk az összes mellékágrendszert, az összes csatornát azért, hogy tároljuk be a vizet és az összes olyan területre, ahová ki tudjuk árasztani a bővízű folyóból a vizet, azt meg kell tenni, hiszen a tájban kell megőrizni, a talajban kell megőrizni a vizet. Itt ez a legnagyobb mennyiség, mert mindig kettő felé kell vennünk a vízgazdálkodást. Van egy mezőgazdasági, öntözési célú vízfelhasználás. Ez a csatornák kérdése, erre pályázatok vannak, a gazdáknak most is több mint 75 milliárd forint áll rendelkezésre ahhoz, hogy az öntözést meg tudják oldani. De van egy sokkal nagyobb kérdéskör, amivel nekünk foglalkozni kell, ez pedig az ökológiai vízgazdálkodás. Annak a kérdéskörnek a kezelése, hogy mit kezdünk azzal, hogy a talajvízszint csökkent két métert is, ezért nem az történik, hogy a folyóinkból a nyomás hatására kifelé áramlik a víz a kapilláris elv alapján, hanem környező területekről visszaszivárog a folyóba, és ezért süllyed le a talajvíz. A homokhátságnak a kérdését, a Duna-Tisza közének, a Szatmárnak a kérdését ez nehezíti, ezen kell változtatnunk. Most jó ránézni a Dunára és a Tiszára is, bővelkedik vízmennyiségben, ennek a megoldásán kell majd dolgoznunk.

Hangsúlyosnak kell lennie az öntözéses gazdálkodásnak? Érdekes adatokat találtam: körülbelül 80 ezer hektárnyi az öntözött terület.

Ez így van, 87,5 ezer hektár, tehát alig 2 százalék.

Azért ez nagyon alacsony arány.

Ez így van, az európai átlag nyolc. Törekszünk mi is arra, hogy elérjük a nyolcat. De ahogy szemléletváltásra van szükség a vízgazdálkodásban, úgy a termelésben is. A gazdák nem tudnak egyik napról a másikra teljességgel megváltozni, hiszen sem eszközállományuk, sem tudásuk nincs ahhoz, hogy változzanak.

Drága, de hosszú távon megtérülő beruházás az öntözőrendszer telepítése. Talán öntözési közösségeket kéne létrehozni.

Meg is teremtettük ennek a lehetőségét. Késztetjük is a gazdákat, hiszen akkor sokkal gazdaságosabban beruházható, sokkal gazdaságosabban működtethető. Egy csomó mindenben változni kell. Nem úgy van, hogy ma gabonát termesztettem, sosem öntöztem és akkor holnap majd beállok és valamilyen szántóföldi zöldséget vagy éppen csemegekukoricát fogok termeszteni, ami egészen más termesztési technológiát, struktúrát, értékesítést igényel. Ez egy folyamat. Ezért tűztük ki célul azt, hogy először szeretnénk a kettő százalékból négy-öt százalékot elérni, erre kettő-három évet adtunk magunknak, és aztán kell egy nagy levegőt vennünk és megdupláznunk, mert akkor már lesz akkora tapasztalat, hogy egyik gazda is át tudja adni a másiknak, és láthatják a gazdák, hogy a biztonságos termelés alapfeltétele az, hogy az öntözési lehetőség meglegyen.

Az aszály általi fenyegetettség miatt szükség lehet a növénytermesztésben a terményszerkezet átalakítására? Váltani kell?

Így van. Nem lehet csak összetenni a kezünket vagy hamut szórni a fejünkre és azt mondani, hogy jaj, nekünk mennyi gondunk van, hanem változni kell és ez nagyon nehéz dolog. Ahogy a vízgazdálkodás szemléletében változás kell, a termelésünkben is. Azt a genetikai potenciált, azt a sokszínűséget, ami a génbankjainkban megvan, elő kell vennünk és meg kell találnunk azt a fajtát, amely kevesebb csapadékból is eredményes tud lenni, és akkor jön egy sokkal nehezebb dolog. Meg kell találnunk esetleg azt az új növényi kultúrát, amivel eredményesebben tudunk és biztonsággal termelni.

Egy gazda, aki eddig kukoricát termelt, most azt mondja, hogy most ezen a táblán cirkot termesztek?

Ez a legnehezebb, mert nem egy csettintés, mert ahhoz tudás kell, ahhoz más gép kell, más tapasztalat kell. Most mindenki a könnyebbet választja, látom a vetésterületeken, hogy kukorica helyett mindenki igyekezett az őszi kalászosokat vetni, hiszen ősszel csak hull a csapadék, szépen kikelt, most a tavaszi csapadék megjön, és mire esetleg aszály jönne, addigra betakarítják és a biztonsági játék lezajlik. De ezt nem lehet hosszú távon csinálni, föl kell készülnünk arra, hogyan váltjuk ki az ország termőterületeit, hogy hol érdemes kukoricát vetni, ahol biztonsággal megnő és hol kell akkor inkább a gabonafélékre áttérni, hol kell kiváltanunk úgy a kukoricát, hogy esetleg cirokkal vagy más takarmánynövénnyel. Mit lehet a lucernával kezdeni, ahhoz melyik fajtát kell elővennünk. Számos kérdés van, változtatnunk kell, alkalmazkodnunk kell a megváltozott körülményekhez. A siker, a túlélés záloga mindig az alkalmazkodás. Aki gyorsabban, könnyebben alkalmazkodik, az lesz a sikeres. Aki később ébred, nehezebben megy, az sok szenvedésen fog keresztülmenni.

Közeleg egy fontos dátum, április 30-a, eddig érvényes jó néhány alapvető élelmiszerre a rögzített ár. Ön szerint lehet hosszabbítás?

A kormánynak két héttel a lejárat előtt kell döntenie arról, hogy meghosszabbítja-e, vagy úgy érzi, hogy azok a gazdasági feltételek és körülmények adottá váltak, amelyek az ársapkák kivezetését indokolttá teszik. Az volt a feltétel, hogy egy tartós inflációcsökkentési pálya jöjjön létre, hiszen az ársapka, és ezt szeretném tisztázni, nem gazdasági megfontoltságú és nem gazdasági elvek alapján működő intézkedés, hanem kifejezetten szociális célú intézkedés.

Mégis befolyásolt piaci folyamatokat.

Persze, de az a helyzet, hogy ez az egy intézkedés volt képes valóban rögzíteni az árakat, hiszen az áfacsökkentést, amit nagyon sokan javasoltak, azt korábban ezeknél a termékeknél megléptük, de két-három hét alattt visszakúsztak az árak az eredeti kiindulási szintre, és így nem lehet megvédeni a lakosságot. Persze a gazdaságra kihatása ennek az intézkedésnek természetesen volt. A kormányzatnak az volt a célja, hogy az áruházak egy akciós termékként tekintsenek ezekre a termékekre és építsék be az akcióik közé, hiszen oly sok profitra tudtak szert tenni és oly nagy jövedelmet tudtak aratni az elmúlt időszakban, hogy bőven belefért az ő portfoliójukba.

Ez most veszteséget jelent a számukra, és még mellette ott van az extraprofitadó.

Az extraprofitadó sem véletlenül lett kivetve, mert a számok szerint a kiskereskedelemnek az árbevétele óriási mértékben tudott növekedni és olyan eredményes tudott lenni, ezért az ársapka bevezetése nem vágta a földhöz őket, nyugodtan fogalmazhatok így. Viszont kellett védeni a feldolgozóipart és a termelői ipart, tehát nem lehetett áthárítania a kiskereskedelemnek ezt a terhet a feldolgozóiparra, a szerződéseket nem lehetett fölmondani.

Nagyon sok szakértő azt mondja, hogy tulajdonképpen a nagy áruházláncok az itt keletkezett veszteségeiket, plusz a befizetendő extraprofitadót ellensúlyozandó, más termékekre szétterítették a veszteségeiket. Más termékeknek igencsak fölmentek az ára

Fogalmazhatunk úgy, hogy a gyanú megalapozott. Nem véletlen, hogy a Gazdasági Versenyhivatal vizsgálatot kezdeményezett, és azt az árképzési szabályt, amit az áruházak alkalmaztak, most nagyon szigorú szemmel megvizsgálja, mert az nem lehet, hogy van egy kormányzati szándék, amely az embereket megvédi az élelmiszer-infláció káros hatásaitól, majd az áruházláncok még ezt a folyamatot generálva szétterítik és sokkal nagyobb mértékű profitot zsebelnek be, minthogyha nem tettek volna semmit. Ezt így nem lehet.

Vannak már eredményei a versenyhivatali vagy a fogyasztóvédelmi ellenőrzéseknek? Ha igen, akkor mi a szankció?

A fogyasztóvédelem azt vizsgálta, hogy tesznek-e ki elegendő árut a polcra. Az nem lehet, hogy azokat a termékeket nem forgalmazzák, amelyek ársapka alatt vannak, ezért ott nagyon komoly bírságokat kellett kiszabni az áruházakra, aztán törvényt is módosítottuk, hogy dupla készlettel kell rendelkeznie az áruháznak, hogy nem hivatkozhat arra, hogy pillanatok alatt elkapkodták. Az is igaz, hogy volt egy piaci folyamat, hogy az emberek biztonságra törekszenek, és bespájzolnak. Lisztből, cukorból, étolajból biztos vagyok benne, hogy mindenkinek több hónapra való készlete van betárazva, hiszen nem fogyasztottunk többet, nem fogyasztottunk kevesebbet. A feldolgozóipar minden nap leszállította a tejet. A tehén nem tudja szabályozni, hogy miből kell neki többet termelnie, ő minden nap ugyanazt termeli, és az a tej valahol elfogyott. Az emberek többet vásároltak, ott van a spájzban. Majd amikor az ársapka kivezetődik, akkor fogjuk látni ennek a hatását és azt fogjuk mondani, hogy hú, mennyire visszaesett a vásárlási kedv, mert megdrágultak ezek a termékek. Azt is be kell kalkulálni, hogy akkor fogják elővenni az emberek a spájzból a készleten lévő termékeiket.

A februári adat még nem volt túlzottan szívderítő, 25 százalék feletti inflációt mutatott és 43 százalék körül volt az élelmiszer-drágulás mértéke. Ez volt nagyjából a csúcs és azért már a csökkenés jelei látszanak?

Ezt határozottan tudom állítani, szerintem a platónál vagyunk. Az irány jó. A folyamat gyorsasága az, ami még kívánnivalót hagy maga után, folyamatos csökkenés van, de még nem olyan arányú és mértékű, hogy azt mindannyian érezni tudnánk. Dolgoznia kell a kormánynak tovább, hogy olyan gazdasági döntéseket hozzon, amely ezt az inflációs görbét nagyobb csökkentésre készteti.

Magyarország élen járt az élelmiszer-inflációban. Az unióban a sorban utánunk következő Litvániában is jó 10 százalékkal alacsonyabb volt ez a mérték. Ha vesszük a környező országokat, Lengyelországot, Romániát, Csehországot, 20-25 százalék körüli az élelmiszer-infláció, szemben a mi 40 százalék fölötti drágulásunkkal. Pedig ezek az országok is ugyanúgy a háborús övezethez közel vannak és őket is érintik ugyanúgy a brüsszeli szankciók.

Ezt a vádat mindig megkapjuk. De nem mondjuk el, hogy mi indultunk a legalacsonyabb szintről. Rezsicsökkentett energiával, olcsó munkaerőből állítottuk elő. És a háború, az erre adott elhibázott szankciók hatására mindenütt egyformára kerekedett föl, hiszen az energiaárak megdrágultak és egyszerűen ezt nem lehetett már kivédeni. És itt látszik az, hogy honnan hova jutottunk.

Tehát most felzárkózunk az európai élelmiszerárszinthez?

Pontosan így van, mert a munkabér már ahhoz hasonló, az energiaárak ahhoz hasonlóak, tehát nem lehet olyan fokú védelmet, beavatkozást tenni a gazdaságba, amely ezt mérsékelné. Amikor azt mondják, hogy Magyarországon világbajnok volt az élelmiszer-infláció, akkor azt kell mondani, hogy akkor köszönjük meg, hogy olyan alacsony volt korábban, mert ez azt is mutatja, hogy mekkora erőfeszítést tett a magyar kormány azért, hogy alacsony szinten tartsa az élelmiszerárakat és hogy alacsony áron tudtunk hozzájutni. Ez egy óriási eredmény volt. Amikor a szankciók hatására az energiaválság kialakult és fölborultak ezek a piaci folyamatok, akkor egy szintre kerültünk az európai árszinttel. És itt nem arról szól, hogy Magyarországon drágább az élelmiszer, mint más országban, hanem közelíti annak a szintjét, még alulról súrolja. De ez is azt jelenti, hogy mekkora különbség volt ahonnan indultunk.

Ez azt is jelenti, hogy a két-három évvel ezelőtti élelmiszeráraknak végérvényesen búcsút mondhatunk? Ha csökken az infláció, csökkennek a termelési költségek, vége lesz majd a háborúnak, akkor sem fog visszaállni az az árcédula?

Teljes mértékén szerintem már nem. Annak az árszintnek búcsút mondhatunk, hiszen az egész világ megváltozott körülöttünk. Az energiának egyrészt a beszerzési módja, előállítási módja, előállítás költségei egészen más dimenziót hordoznak magukban már, mint ami korábban volt. Átállunk fosszilisről majd zöld energiára, drágábbra, mint a fosszilis energia volt, tehát teljességgel változik a világ, és változik az a struktúra is, amiben előállítjuk és ahogy előállítjuk az élelmiszert, hiszen az emberi munkaerőt meg kell fizetni. Tehát igazságtalan lenne azt követelni, hogy az élelmiszerár legyen annyi, mint volt két évvel ezelőtt, miközben minden más változik körülötte. Hiába csökken az energiaár, az sem lesz annyi, mint amennyi volt korábban. A fizetésünk sem annyi lesz, mint ami korábban.

A vásárlók többsége igencsak árérzékeny. Hozhat ez akár egy kedvezőtlen irányú átrendeződést az élelmiszerek piacán? Például a gyengébb minőségű termékek lesznek a keresettek, a népszerűbbek?

Kétféle vásárló van, az egyik kifejezetten csak az olcsó terméket keresi, mert azt engedheti meg magának és kifejezetten árérzékeny, a másik például tudatos vásárló, aki a minőséget keresi. És hogy mennyire így van ez, hadd meséljem el a hallgatóknak a korábbi német agrárminiszternek a történetét, Julia Klöcknerét, aki arról beszélt, hogy Németországban egy nagy, átfogó fogyasztásfelmérés készült. A közvéleménykutatók megkérdezték a vásárlókat, hogy mi alapján fognak vásárolni, hogyan döntenek, és mindenki fölmondta kiválóan a leckét: hazai termék, minőségi termék, csak öko-, biogazdálkodásból származó, csak állatjólét, állatvédelem figyelembevételével származó terméket veszek. Nagyon boldogok voltak, mindenki bement vásárolni, csak történt egy kis huncutság. Amikor kijöttek a vásárlók, megnézték a kosarat és a kosárban egyértelműen csak egy szempont számított, hogy mi volt az ára és csak olcsó termék volt. Ez megdöbbentette a német közvéleményt és azt hiszem, bennünket is elgondolkodásra kell késztetnie, mert az emberek árérzékenyek és az a dolgunk, hogy olyan termelési körülményeket tudjunk előállítani, amelyek lehetővé teszik a minőségi és a megfizethető élelmiszer előálítását, az ár‒érték arányt kell nagyon helyesen megtalálnunk. És mindaz a fejlesztési potenciál, ami most az élelmiszeriparban benne van, fogja tudni szolgálni azt, hogy úgy tudunk majd minőségi terméket az asztalra letenni, hogy annak az előállítási önköltségét próbáljuk leszorítani, és olcsóbb lesz. Ez a nagy célkitűzésünk a magyar élelmiszer- és feldolgozóipar megújításában.

Tavaly novemberben hosszas előkészületek és igencsak hosszas tárgyalások után elfogadta az Európai Bizottság Magyarország közös agrárpolitikai stratégiai tervét. Milyen célok és milyen nagyságrendű források vannak ebben?

Soha nem látott mennyiségű forrás érkezik Magyarországra, hiszen több mint 5300 milliárd forintot tudunk elkölteni az elkövetkező időszakban. Ez egy nagyon nagy mértékű forrás. Az elsődleges szempontunk az, hogy versenyképessé tenni a magyar gazdaságot, azokat a fejlesztéseket bepótolni, amelyek elmaradtak, amelyek a termék hozzáadott értékét tudják növelni.

A kulcsszó a hozzáadott érték?

Igen, mert nem volt elég szárító, hűtő kapacitásunk, nem volt elég feldolgozó kapacitásunk, konzervüzemünk, vágóhídjaink, húsüzemeink, tejipari vállalkozásaink.

Ez azt jelentette, hogy az élelmiszerexportban elsősorban alapanyagot és nem feldolgozott terméket vittünk ki?

Ez az! Amikor megnézzük az export-import mérlegünket, akkor sajnos azzal szembesülünk, hogy nyersanyagot viszünk ki nagy mennyiségben, majd feldolgozott minőségi élelmiszert hozunk be megint csak nagy mennyiségben, és ez így nincs jól. A történelmi sajátosságunkat nem tudjuk kikerülni, hiszen a rendszerváltáskori élelmiszeripari privatizációval visszatolták az egész magyar mezőgazdaságot a termelő, a nyersanyag-előállító szintre. Az élelmiszer-szuverenitásunk megóvása érdekében ez nem tartható fönt. És volt utána is hiba, mert amikor az első európai uniós ciklus forrásait föl kellett volna osztani, akkor a szocialista kormányzat nem fejlesztette azt, amit a lengyelek: regionális szinten hűtőház, tárolókapacitás, feldolgozóipar. Nekünk most ezt kell pótolni, és az egész stratégiai tervet erre építettük föl. De minden szabályt tartunk, a zöld költéseink 40 százalék fölöttinek kell lenni, az állatjóléti intézkedéseket tartjuk. Az, hogy minden egyes egy forint elköltésével, 1 forint 51 fillérnyi gazdasági növekedési potenciált szeretnénk elérni, a tízmilliárd eurós exportot 15 milliárdra szeretnénk fölemelni, a gazdák jövedelmezőségét 1 hektárról szeretnénk megduplázni. Az európai gazdákéhoz képest a magyar gazda jövedelmezősége egy hektárról csak 53 százaléka volt az EU-27-ekhez képest, és most utol tudjuk érni őket a ciklus végére. Ez egy nagyon fontos célkitűzés, hiszen elöregedő gazdatársadalom van, a generációváltást segíteni kell, de a fiatalok, az új generáció azt látja, hogy nincs benne haszon, nem érdemes küzdeni, akkor nem fogja átvenni a szülei gazdaságát, akkor nem lesz, aki a földet megművelje, nem lesz, aki a helyi gazdaságot erősítse. A vidék megtartó ereje összeroppan, megtörik, ezt nem lehet hagyni, ezért is született az a stratégiai döntése a kormánynak a 80 százalékos nemzeti társfinanszírozásról.

Ráadásul 2027-ig szól a finanszírozási időszak. Ezeket a célokat szeretnék 2030-ra megvalósítani?

Így van. 2027 a vége a ciklusnak, de mindig van még a lezárásra kettő-három év, és ez pontosan a 2030. A pénz rendelkezésre áll, az agrárfinanszírozás nem is esik semmilyen szankció alá Brüsszelben, és ezek az agrártámogatások és források érkeznek is Magyarországra. Azt kell elérnünk csak, hogy a gazdák önrészét tudjuk előteremteni. Itt a nehézség abban van, hogy a banki alapkamat 18 százalék, ez nagyon ellehetetleníti a hitelt. Ki kell tudni dolgoznunk egy olyan kedvezményes hitelkonstrukciót a beruházási önrész előteremtéséhez a gazdáknak, hogy ezeket a fejlesztéseket minél nagyobb mértékben lehívják és megvalósítsák a lehető leghamarabb, mert minden egyes nappal nyerni tudunk.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra, ilyenkor tavasszal, pont húsvét táján vártuk az első zöldpaprikát, az első paradicsomot, aztán utána az első gyümölcsöket, most meg tulajdonképpen egész évben ott lehet az asztalunkon az a zöldpaprika, a paradicsom, a déligyümölcs, akár karácsonykor is ehetünk görögdinnyét, hogyha jól kinyitjuk a pénztárcánkat. Ehhez is igazodik az agrártermelés vagy az export-import?

Szerintem az egész világ éghajlatváltozási problémája, a klímaválság és minden egyéb, pont erre vezethető vissza. Mindent akarunk, mindenkor. Nincs meg a szezonalitás, nincs meg az, hogy fölkészüljünk valamire, hogy várjunk valamit, hanem valóban a sárgadinnyét a parmai sonkával ott akarjuk a karácsonyi asztalon tartani, ami teljesen irreális. Hogy már most ott vannak a kajszibarackok az üzletek polcain, mert Marokkóból, Észak-Afrikából érkezik. Miért van erre szükség? Nem tudunk várni még egy hónapot? Nem tudjuk kivárni, míg megérik és igazán finom lesz? Miért kell keresztül-kasul utaztatni az egész világo? És ez a mindent akarunk mindenkor elv szerintem a teremtett világunk ellen való dolog.

Szemléletváltásra is szükség lenne részünkről?

Bizony, bizony, kellene egy szemléletváltás. Magunkba kellene nézni és azt mondani, hogy biztos, hogy minden nap mindent akarok? Nem számít, hogy milyen évszak van, nem számít, hogy hány ezer, tízezer, százezer kilométerről hozunk be valamit? Mennyi kerozin elég, mennyi szén-dioxid-lábnyom van, ez nem számít? De megyek a klímatüntetésre majd és akkor én akarok? Ugye mennyire képmutató a világ? Magunkban kell keresni a változást, hogy meg tudom-e találni én azt, hogy önellátó leszek, teszek-e azért valamit, hogy ennek a világnak a fenntarthatósága megmaradjon vagy csak zászlót lobogtatok és harcolok.

Maradva az agrárpiacoknál, nagyon komoly piaci sokkhatással járt az immár több mint egy éve tartó háború. A két háborúzó fél, Oroszország és Ukrajna adta a világ gabonatermésének egyharmadát.

Majdnem negyven százalékot. Nincs olyan híradás, amelyben ne hallaná az ukrán gabona problémáját, mégpedig azért, mert Európáben belső piaci torzulást idézett elő. A gabonára szükség van, hiszen az életünk, a kenyerünk alapját képezi, és megvolt ennek a természetes útja, hiszen Ukrajnából és Oroszországból tengeri útvonalon eljutott szerte a világba azon országokhoz, ahol nem volt olyan termőhely, hogy megfelelő mennyiségben elő tudták volna állítani. Viszont a háborúnak ez is egy következménye, hogy nem tud a természetes úton haladni a gabona, ezért bent rekedt Ukrajnában több millió tonna, és úgy döntöttek az európai országok, hogy szolidaritási útvonalat nyitnak a szárazföldön az ukrán gabona felé, amely így majd szárazföldön jut el olyan biztonságos kikötőkbe, ahonnan majd elju azon országokba, ahol szükség van rá. Ez volt az alapállás. Ugyanakkor hozta azt a döntést is az Európai Unió, hogy eltörli a vámot, hogy minél gyorsabban, minél eredményesebben ki tudjon jutni ez a gabona. Ez azt eredményezte, hogy feje tetejére állt az európai gabonapiac, az addigi 130-140 ezer forintos tonnánkénti gabonaár ötven-hatvanezer forintra esett vissza. Ezért teljességgel lebénult Európa gabonapiaca, a saját termék nem kell senkinek, mert mindenki az olcsóból szeretne vásárolni és a lehető legnagyobb mennyiségben bespájzolni. Hozzá kell tennem, hogy nemcsak a gabona a gond, hanem ugyanez lesz a csirkehús, jön a méznek a kérdése, és a tojás is, és ez így nincs jól.

Nem is olyan régen a kelet-európai állam- és kormányfők közösen fordultak Brüsszelhez. Érkezett erre válasz, vagy egyáltalán milyen megoldás körvonalazható?

A hat agrárminiszter fordult először Brüsszelhez, ott levertek minket, majd egy teljesen logikátlan döntéssel Lengyelországnak, Bulgáriának és Romániának valami nagyon aprópénzt adtak, 56 millió eurót, hogy osszák szét a gazdák között és akkor majd megszűnik a háborgás, de ez olaj volt a tűzre, hiszen semmit nem oldott meg. Az meg végképp nem magyarázható, hogy a másik három ország miért maradt ki belőle. Ez teljes diszkrimináció és kettős hatás, amit persze nem lehetett szó nélkül hagyni. Ennek hatására írták meg a levelüket a miniszterelnökök, és kérték a megoldást, de nem született még döntés. Ráadásul újabb egy évvel meghosszabbítják a vámmentességet, Magyarország nem kívánja ezt annyiban hagyni, mi beadvánnyal fordulunk most a bizottsághoz és azt kérjük, hogy ideiglenesen vezessük vissza az ukrán gabonára a vámtételt, sőt tegyük lehetővé, hogy drágább legyen az ukrán gabona, mert ha ilyen olcsón megy, akkor az európai gabonatermesztésnek vége van. Ha nem vetnek ki vámot az ukrán gabonára és nem védjük meg a belső piacainkat, akkor gyakorlatilag az európai hagyományos mezőgazdaság nagyon komoly sérülést fog szenvedni.

A fúrt és ásott kutak üzemeltetésével kapcsolatosan némi zavar van. Továbbra is ingyenes ez, de van egy regisztrációs kötelezettség év végéig?

Kettős kérdéskörről van szó. Van egy belterületi, a lakossági fúrt kutak, ez a Belügyminisztérium hatásköre és van a mezőgazdasági célú vízfelhasználás, ez pedig az Agrárminisztérium hatásköre. A mezőgazdasági célú kutaknál már kiadtam a rendelkezést arról, hogy csak be kell jelenteni, de semmilyen következménye nincsen, semmilyen díjjal nem tartoznak a gazdák. Ha valaki aggódik azért, hogy hogyan kerül ellenőrzésre a vízkészlet, azt tudom érvként fölhozni, hogy azzal, hogy tudjuk, mennyi van most és lesz egy tiszta kép előttünk, tudjuk, hogy mennyi víz használódik el, ennek tükrében tudunk majd az új kutakra engedélyt kiadni, hiszen az új kutaknál nem tekinthetünk el attól a legszigorúbb engedélyeztetési eljárástól az ivóvízbázisunk védelmében. De a múltra visszamenőlegesen semmilyen szankciót vagy semmilyen tehertételt nem kívánunk a gazdákra alkalmazni, és én azt gondolom, hogy a belterületi, az otthoni fúrt kutakkal kapcsolatban is a következő elvet kell szem előtt tartanunk: az egyáltalán nem öntözési célra van. Ezek a 12-13 méter mélységű kutak egyáltalán semmilyen veszélyt nem jelentenek a vízbázisra. Mi azt a javaslatot szeretnénk a kormány asztalára tenni, hogy az egészet úgy kell hagyni, ahogy van. Ne kelljen semmilyen lakosságvegzáló történetet előadni. Sőt, én még azt is bátorkodnám kijelenteni, hogy egyáltalán a bejelentéstől is tekintsünk el, mert semmilyen veszélyt nem hordoz magában az, hogy az udvarán valakinek van egy 12-13 méter mélységben lévő kútja, ami az első talajvízréteg, gyakorlatilag az esővizet gyűjti össze és azzal a maga kis veteményesét vagy a virágágyását meglocsolja.

De aki mégis szeretné bejelenteni, az engedélyeztetési eljárás egyszerű folyamat lesz? Mert olyan dolgokat kell kitölteni, amihez akár szakember igénybevétele is szükséges.

Így van, pontosan ezért kezdeményezem ezt az egyeztetést a kormányzattal, mert erre ráépült egy olyan ipar, amitől az ember megretten. Attól, hogy valaki bekamerázza kutat, hogy megnézze, azt mondja, 400 ezer forint. Hogy a kútfúró adjon egy igazolást arról, hogy az szabályosan lett fúrva, 75 és 100 ezer forint. Ez lehetetlen állapot. Nem hozhatjuk ilyen helyzetbe az embereket. Ezt azonnal be kell fejezni. Olyan nem lehetséges, hogy előírunk egy regisztrációs lehetőséget, majd ennek az oldalvizén valakik ráébredjenek arra, hogy mekkora biznisz ez, és egyszerűen kihasználva az egyszerű ember helyzetét, nyerészkedjenek. Ezt a leghatározottabban vissza kell utasítani. Remélem, sikerül is elérni, hogy semmilyen kötelezettséggel ne járjon, mert semmilyen veszélyt nem hordoz magában.