Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

A címvédő brazilok voltak a franciaországi világbajnokság első számú esélyesei, s az elődöntőig magabiztosan meneteltek. Függetlenül attól, hogy a norvégoktól kikaptak egy nagyon is vitatható tizenegyesből kapott góllal, vagy hogy a dánok ellen nagyon nehéz dolguk volt, miután mindkét Laudrup fivér, Michael és Brian is kiválóan játszott.

Az arany-zöld mezeseknek a hollandok elleni elődöntőben volt a legnehezebb dolguk, pedig első számú csillaguk, Ronaldo, akit akkorra már, noha csak 21 éves volt, a világ legjobb játékosának is megválasztották, megszerezte a vezetést. Ám Patrick Kluivert egyenlítése után tizenegyesek döntöttek, ott pedig a brazil csapat (vagy inkább a kapusa, Taffarel) diadalmaskodott.

A másik ágon a házigazda válogatottja szenvedte el magát a döntőig. A „kékekért” eleinte a saját közönségük sem lelkesedett, szemtanúként ezt bátran állíthatom. Aimé Jacquet gárdája nem került nehéz csoportba, de vitathatatlanul magabiztosan kezdett, a szaúdiak elleni 4-0 és a dél-afrikaiak elleni 3-0 biztosította a csoportból való továbbjutást. A harmadik találkozójukon tulajdonképpen a tartaléksor játszott – Zinédine Zidane eltiltása miatt pihent –, így is megverték a dánokat.

A neheze az egyenes kieséses szakaszban kezdődött. A franciák Laurent Blanc a 114. percben lőtt góljával jutottak túl a paraguayiakon, tizenegyesekkel ejtették ki a sorozatban a harmadik világbajnokságon így elbukó Squadra Azzurrát (akkor tért vissza Zidane), majd Lilian Thuram pályafutásának legnagyobb napján, hátrányból fordítva győztek az elődöntőben a horvátok ellen. A jobbhátvéd 142 válogatott mérkőzésén csupán két gólt szerzett – ezt a kettőt. A franciák úgy jutottak el a döntőbe, hogy bár a csoportmérkőzések alatt minden csapat közül a legtöbb gólt szerezték, az egyenes kieséses szakaszban csupán három gólig jutottak, s azokat a jobbhátvéd és a középhátvéd lőtte.

Nem meglepő, hogy a nemzetközi sajtó a brazilokat tartotta a döntő esélyesének, nem tudva arról, hogy a finálé előtti napokban – de valójában a torna teljes hónapjában – mi minden történt a brazilok kastélyában.

1998. július 12-én a Stade de France-ban vártuk a világbajnoki döntőt. Körülbelül egy órával a tervezett kezdés előtt hozták az összeállításokat, s nem akartunk hinni a szemünknek. A torna addigi legjobb játékosának, Ronaldónak hiányzott a neve a brazilok összeállításából.

A sajtótribünön a külföldi kollégákkal egymást kérdezgettük, mi történhetett a Fenoménnal.

A finálét megelőző néhány napban emlegették ugyan a rejtélyes térdsérülését, de szinte mindenki egyetértett abban, attól Ronaldo pályára lépne. Azóta sem derült ki igazán, mi is történt, bár ma már az egyértelműnek tűnik, hogy az akkor mindössze 21 éves csatárnak a találkozó délutánján görcsös rángásai voltak. Az első verziók szerint epilepsziás rohama volt – ám ezt azóta is mindenki tagadja. 2002 elején nyilvánosságra került egy új változat, amely szerint a térdproblémák miatti kezelés során a szervezetébe injekciózott szerek túladagolása vezetett a kis híján végzetes tragédiához, ezt pedig a brazil válogatott akkori főorvosa, doktor Lídio Toledo cáfolta meg. Alighanem bizonyosságot már sohasem szerezhetünk a történtekről.

Ám, ha lassanként elkezdjük felgombolyítani a szálakat, sok minden kiderül. Ronaldo érzelmileg mindig is labilisnak számított, s különösen az volt még a kilencvenes évek második felében. Az 1996-os atlantai olimpián annyira nem bírta az idegi feszültséget, hogy előfordult, hogy mérkőzés alatt leguggolt a fűbe, s úgy pisilt.

Az elkövetkező két évben a világ legjobb játékosává emelkedett. A FIFA 1996-ban és 1997-ben, a France Football „csak” 1997-ben választotta meg a numero unónak, közben még a világ legdrágább játékosa is lett sok vitát generáló klubváltásával, amivel a Barcelonából az Internazionaléhoz lépett át. Elképesztően sok gólt szerzett, de neki sem volt mindegy, kivel játszhat együtt, például a válogatottban. Nagyon szeretett volna a franciaországi világbajnokságon Romárióval kettőst alkotni, elképesztő mérleget tudtak felmutatni. A Mondial előtt 17 mérkőzésen játszottak együtt, s 30 gólt szereztek, ami lenyűgöző, 1,76-os átlag. Nem volt rossz egyébként Bebetóval sem a mutatója (1,6), az 1994-es torna másik brazil csatárhősével is szívesebben játszott, mint mondjuk Edmundóval, akitől egyszerűen félt. Nehezen viselte, hogy az Állat becenévre hallgató csatár hol az ellenféllel megy majdnem ölre, hol a sajátjaival kap majdnem hajba.

Ronaldót szinte fizikai rosszullét kerülgette, amikor meghallotta, hogy Zagallo szövetségi kapitány, illetve a Zagallo, Zico kettős kihagyta Romáriót a vb-keretből és hazaküldte Brazíliába. Edmundo ellenben maradt.

A címvédő dél-amerikai válogatott a Párizstól körülbelül harminc kilométernyire lévő Lesignyben ütött tanyát a világbajnokság idejére, mégpedig a La Romaine nevű kastélyban. A torna alatt mi is jártunk kint. Ha az volt a választás oka, hogy nehéz megtalálni, s e körülmény hátha elriasztja az újságírók egy részét, ez sikerült is. Még a francia taxisok is nehezen találták meg, beleértve azt is, aki Ronaldót a repülőtérről először kivitte oda, mivel egy félreértés miatt senki sem várta a Fenomént. Az eset csak azért érdemel külön is említést, mert Lídio Toledo már akkor feljegyezte, hogy Ronaldo idegileg továbbra is labilis, a stressztűrő képessége semennyit sem javult.

A Fenomén a tornán, egészen az utolsó mérkőzéséig jól játszott, mi több, kitűnően. Nem ok nélkül választották meg az első hat meccse alapján a Mondial legjobbjának. De közben folyamatosan őrlődött, nehezen viselte a bezártságot, s főleg azt, hogy hiába bérelt a közelben szállást az édesanyjának és akkori menyasszonyának, Suzana Wernernek (aki egyébként később a kapus, Júlio César felesége lett), csak ritkán – és akkor is Zagallo kapitány külön engedélyével – láthatja őket.

Főleg, hogy történt egy felkavaró eset. A brazil csapat néhány sztárjátékosát még a vb kezdete előtt kivitték a Roland Garrosra, a párizsi nyílt teniszbajnokságra. Ment a műsor, Ronaldót az újságírók kérésére együtt fotózgatták az orosz Anna Kurnyikovával, sőt, a fiú a fotósok kedvéért még puszikat is nyomott a szép szőke lány arcára. Az O Dia című riói lap ezeknek a képeknek az alapján egy „negyede sem igaz” történetet rittyentett a futballcsillag és a tenisz világranglista tizenharmadik helyén álló sztár kibontakozó románcáról. A lap eljutott Suzana Wernerhez is, aki óriási balhét csinált, Ronaldo szobatársa, Roberto Carlos szerint „viharosnak volt mondható” a beszélgetésük.

Ronaldo az ilyesmitől rettegett, meg attól, amit Júnior Baiano, a csapat egyik védője mondott a társainak: a nagynénje, aki mélyen hisz a fekete mágiában, azt olvasta ki otthon, hogy rosszul mennek bizonyos dolgok a csapattal kapcsolatban. Ehhez jött még Zagallo elfuserált lélektani hadviselése: a kapitány fel akarta szítani a harci tüzet Ronaldóban, azt mondva, hogy a világ legjobb védői fenik rá a fogukat, s mutassa meg nekik, hogy jobb náluk, próbálják meg bármi áron, akár a legbrutálisabb eszközökkel is megállítani. A Fenomén ettől megijedt.

Zagallo is láthatta, hogy túllőtt a célon, mert kivételezett Ronaldóval a skótok elleni győzelem után, megengedte neki, hogy egy órára találkozzon Suzanával. Ez meg a többieknek nem tetszett – mármint az, hogy akkor ők miért nem találkozhatnak a családtagokkal?

A marokkóiak ellen kapott egy rúgást a térdére, arra helyre, amelyet 1996-ban Eindhovenben megműtöttek. Egy hét volt a skótok elleni meccsig, azt hitte, addig minden rendben lesz. Ám a fájdalom nem múlt, nehezen aludt, amikor meg bevett egy altatót, átaludta a „kimenőt”. Suzana, nem feledve a Kurnyikova-ügyet, ezen megsértődött, s inkább elrepült Milánóba, egy reklámfilmet forgatni. S egyáltalán nem értékelte Ronaldo poénját, a Fenomén ugyanis a következő napokban egy „Vigyázat, a barátnőm nagyon féltékeny” feliratú pólóban mászkált. Közben a brazil sajtó kombinált, még az is megjelent, hogy Suzana visszaadta vőlegényének az eljegyzési gyűrűt, s közben a TV Globo egyik munkatársával flörtöl. Egyik sem volt igaz, de Ronaldót mindkettő felbosszantotta.

A következő, a norvégok elleni (egyébként valójában tét nélküli) mérkőzése volt a legrosszabb a döntőig vezető úton. Mire a brazil bulvársajtó még tovább feszítette a húrt: Ronaldo formahanyatlását Suzana új szerelmi kapcsolatával magyarázta. Zagallo meg akarta nyugtatni a játékosát – erre a Fenomén, aki kora alapján az unokája lehetett volna, vele is ordítani kezdett.

Kis gyógyír volt a bajaira, hogy a chileiek ellen megint ment neki a játék. Ám a dánok elleni negyeddöntő előtt már a nyilvánosság előtt is emlegette, hogy fáj a térde. Ricardo Teixeira, a brazil szövetség akkori elnöke, egyszersmind a FIFA-elnök João Havelange veje, megpendítette a válogatottat irdatlan összeggel támogató Nike cég egyik vezetőjének, hogy lehet, hogy Ronaldo nem is tud játszani a dánok ellen. Világos választ kapott az amerikaiaktól: „Játszania kell!” Játszott, nem is rosszul. Adott két gólpasszt, beletette a magáét a közösbe, érdemei voltak a továbbjutásban.

Aki egy kicsit is ismeri a brazil sajtó és a válogatott viszonyát, meg úgy általában a szurkolóhad egy részének túlságosan is kritikus szemléletét, nem csodálkozik azon, hogy a címvédő már az elődöntőnél tartott, de otthonról szinte csak bírálatot kapott. Meg gúnyt. Zagallót például azzal próbálták nevetségessé tenni, hogy a dánok elleni győzelem után sírva telefonált haza, mivel az idegei felmondták a szolgálatot.

Nem változott a helyzet a hollandok ellen tizenegyesekkel megnyert elődöntő után sem, ám a brazilok már csak egyetlen lépésnyire voltak a címvédéstől.

Azonban gyülekeztek a felhők: három nappal a döntő előtt Ronaldónak idő előtt abba kellett hagynia az edzést, térdpanaszai miatt. Zagallo igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, miközben ő is aggódva figyelte a Fenomén állapotát. Nem csupán a fizikait, hanem a lelkit is.

Ronaldónak a szavát is alig lehetett hallani. Még Roberto Carlosszal is feszültté vált a viszonya, idegesítette, hogy a balhátvéd állandóan a fekete varázslók zenéit hallgatta, s fölöslegesen fecsegett az újságíróknak belső dolgokról. A szobatársat viszont a Fenomén letargiája és álmatlansága aggasztotta, úgy vélte, ez rossz hatással van rá is.

Ronaldo imádott futballozni, gólokat lőni, élvezte az így szerzett gazdagságot, de most szívesebben visszament volna másfél vagy egy évtizedet, a szegénységbe. Agyonnyomta a felelősség. Rettegett attól, hogy úgy jár majd, mint az akkoriban a válogatott technikai koordinátoraként Zagallo mellett dolgozó Zico, aki Rio de Janeiróban a világ valaha volt egyik legjobb futballistájaként imádtak, ellenben soha nem tudták neki megbocsátani, hogy nem vezette világbajnoki címere a válogatottat.

A brazil küldöttség bezárkózott, igyekezett teljesen kikapcsolni a külvilágot. A sajtóval a vb-kódexben előírtakat betartva, de a legminimálisabban érintkezett. A berkeken belül elterjedt, hogy Ronaldónak ki kell hagynia az utolsó mérkőzést, sőt, a torna után műteni fogják. Ricardo Teixeira erre sajtótájékoztatót trombitáltatott össze, amely elsősorban nem a nagyvilágnak, hanem a Nike cégnek szólt: „Ronaldo meggyógyul, játszani fog” – erősködött.

Közben az orvosi stáb lidokain és xylokain tartalmú koktélokat fecskendezett a csatár térdébe, precízen ügyelve arra, nehogy megsértse a doppingszabályokat. A július 12-i döntő előtti napon a Fenomén kiszökött a táborból a menyasszonyához, akinek zokogva dadogta el, hogy nagyon szereti, s hogy nagy szüksége van rá.

A mérkőzés napján, a szokásos könnyű ebéd után, a játékosok felmentek a szobájukba, Ronaldo és Roberto Carlos a 209-esbe. A csatár aludni próbált, a hátvéd zenét hallgatni. Aztán Roberto Carlos egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a barátja hörög és görcsben rángatózik. „Attól féltem, meg fog halni” – mondta később. Kiabálni kezdett, Edmundo és Bebeto rohant be azonnal, ám az orvosok nélkül ők sem tudtak segíteni. Lídio Toledo és segítője, Joaquim da Matta viszont igen, Ronaldo jobban lett, még aludt is néhány percet, miközben a társai közül néhányan, mint Rivaldo és Roberto Carlos zokogtak. Akadt, aki azt kiabálta: „Meghalt, Istenem, meghalt!”

Roberto Carlos később azt mondta: „Délután kettőkor veszítettük el a világbajnoki döntőt. Addig egyikünk sem gondolt arra, hogy esetleg ki is kaphatunk a franciáktól. Ám attól kezdve egyikünk sem tudott koncentrálni, mindenki Ronaldóra gondolt.”

Délután négy órakor taktikai értekezletet tartott a brazil válogatott, ezen Zagallo arról beszélt, hogy akárcsak 1962-ben Chilében, a brazil válogatottnak Párizsban is a legjobb játékosa nélkül kell megnyernie a világbajnoki döntőt. Akkor Pelé hiányzott, most Ronaldo fog. Bejelentette, hogy Edmundo kerül a kezdő csapatba. A gárda lassan elindult a stadionba, miközben Ronaldót elvitték egy kórházba, a Clinic des Lilas-ba, részletesebb kivizsgálásra. Lídio Toledo a maga szakállára cselekedett, Zagallo a szobájában aludt. A Fenomén kifejezetten jól volt, persze a körülményekhez képest, még aláírásokat is osztogatott. Olyan erőre kapott, hogy kijelentette, játszani akar.

A vezetők kivitték a stadionba, a többiek után. S bár addigra már leadták az összeállítást, aztán változtattak. A 19 óra 48 perckor kiadott meccslapon nem szerepelt a neve a kezdő csapatban, aztán 20.18-kor új papírt hoztak, abban már benne volt. Kellett hozzá a FIFA jóindulata is, hiszen akkor már elvileg nem lehetett volna cserélni.

A brazil öltözőben feszült és ideges volt a hangulat. Dunga, a csapatkapitány még a közös imádkozásra sem tudta összeszedni a csapatot. Teixiera elnök közben azt hangoztatta, hogy a Nike nagyon szeretné, hogy Ronaldo játsszon. A két csapat tagjai az öltözőfolyosón találkoztak egymással. A franciák játékosa, Youri Djorkaeff, aki az Interben a Fenomén klubtársa volt, egyből kiszúrta, hogy valami nem stimmel.

A mérkőzés minden pillanata igazolta, hogy tényleg nem „stimmelt” semmi brazil szempontból. A franciák 3-0-ra nyertek egy elemeire szétesett, rettegő futballistákból álló csapat ellen.

A meccs képe nagy francia fölényt mutatott, Zinédine Zidane előbb a 27. percben, majd az első félidő szinte utolsó akciójából is gólt szerzett. „Zizou” lett a nyolcadik futballista a vb-döntők történetében, aki egynél több gólt ért el. Silvio Piola és Gino Colaussi kezdték a sort 1938-ban (éppen a magyarok ellen), a német Helmut Rahn (újra a magyarok ellen) volt a következő 1954-ben, majd a két brazil, Pelé és Vavá is duplázott 1958-ban. Mario Kempes 1978-ban Argentínában segítette két góllal a csapatát a fináléban. Mindmáig egy futballista szerzett három találatot aranymeccsen: Geoff Hurst, 1966-ban.

A találkozó a második góllal eldőlt, de Emmanuel Petit még növelte az előnyt a 90. percben. Ez utóbbi a francia válogatott történetének ezredik találata volt.

Brazília nehezen nyugodott bele a vereségbe. A vizsgálatok a kongresszusig is eljutottak – de igazi válaszok soha nem születtek.