Ha a futballhoz értő külföldi elemzőkkel beszélget az ember a magyar Aranycsapatról, többnyire hat világklasszist emlegetnek. Grosicsot, Bozsikot, Kocsist, Hidegkutit, Puskást és Czibort. Ha őt kérdeztük, mindig ötről beszélt. A névsora a saját nevével volt rövidebb. Ilyen ember volt: amilyen nagytudású, olyan szerény.

Forradalmasította a kapusjátékot, ő lett a negyedik hátvéd. Lábbal a mezőnyjátékosok szintjén bánt a labdával, remek kifutásaival iskolát teremtett. Petry Zsolt, az 1984-es, ifjúsági Európa-bajnok válogatott kapusa mondta egyszer, hogy a kapus sokkal inkább egyéni sportoló sok tekintetben, nem is csapatjátékos. Mélyen igaza van, meg egyébként is: szokás a kapusokat különcnek tartani. Vagy szerencsésebb alkalmasint úgy fogalmazni: kivételes egyéniségek.

Mint amilyen Grosics Gyula volt. Vitathatatlanul minden idők legjobb magyar kapusa. A Fekete Párduc. Különösen az utóbbi húsz év nagy kapusegyéniségeihez (Schmeichelhez, Buffonhoz, Cechhez, Neuerhez) képest, nem volt óriási termetű, mégis, ruganyossággal, gyorsasággal, s persze nem utolsó sorban az egyéb kapustechnikákban való jártasságával minden idők legjobbjai közé emelkedett.

Alighanem ő lenne minden idők legtöbbszörös válogatott magyar futballistája, ha a negyvenes évek végén, illetve 1954 végén nem törik meg a pályafutása (utóbbi esetben: ha a hatalom meg tudja neki bocsátani, hogy az Aranycsapat "csak" második lett Bernben) - így is ő az abszolút ranglista negyedik helyezettje, akinél csak Bozsik József, Fazekas László és Király Gábor szerepelt többször a nemzeti tizenegyben.

Grosics részese volt az Aranycsapat minden nagy sikerének, ő védett a Wembleyben, a római stadionavatón, s még további, felsorolhatatlanul sok nagy csatában. Egyetlen bánata, hogy a világbajnokságokon soha nem jött ki úgy a lépés, ahogyan szerette volna.

"Soha nem értettem egyet azokkal a véleményekkel, amelyek szerint a felforgatott összeállítás, vagy Puskás beállítása lett volna a hiba - mondta az 1954-es berni döntőről. - Szerintem a vereségnek kizárólag pszichés okai voltak. Mi megnyertük Londonban az Évszázad meccsét, mi megvertük Budapesten az angolokat 7:1-re, de a világbajnoki döntőt elveszítettük. Nem a németek nyerték meg, mi veszítettük el. Óriási különbség! Önmagunkat vertük meg. A döntőben már nem olyan volt a csapat koncentrációja, mint előtte. Az a tény, hogy a csoportmeccsek során 8:3-ra megvertük a németeket, túlzott önbizalmat szült. S a vezetők közül senki sem akadt, aki figyelmeztette volna az együttest, hogy kérem, a döntőt le kell játszani! Senki nem magyarázta el nekünk, ez nem az a német csapat. Nagy baj volt, hogy a nyolcadik percben már 2:0-ra vezettünk. Hiszen sokan azt hitték, már megnyertük a meccset. Ott ismerkedtünk meg először a német küzdőszellemmel, a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy képesek végighajtani a kilencven percet. Ha még tízszer lejátszottuk volna a döntőt, tízszer mi nyerünk. Ilyen csatárokkal?! Mindig azt mondom, a mezőnyben öt zseni futballozott: Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Czibor és Puskás. Ha közülük csak egy csúcsformában játszott, már nyerni tudtunk. Ha kettő, a világ legjobb válogatottjait is térdre kényszeríthettük. Ha három vagy négy: akkor megvertük az angolokat 6:3-ra, meg 7:1-re, vagy Rómában az olaszokat 3:0-ra.A másik fájdalma, hogy az államvédelem egy koholt ügy alapján elbánt vele. 1954 novemberében letartóztatták, s csak 1956-ban védhetett újra, akkor is "csak" Tatabányán. Ám még a mellőzést is a maga javára tudta fordítani. "A Magyarországon kialakult Grosics-mítoszban például óriási szerepe van azoknak a Tatabányán töltött éveknek, amikor a "Fekete párduc" a Bányász kapusa volt - olvasható Lakat T. Károly gondolatsora a Válogatott gyűjtemény című könyvben. - Amikor "csak" a bajnoki aranyakban tobzódó Bp. Honvéd kapujában állt, s meccsek múltak el úgy, hogy néhány hazaadáson kívül szinte nem is találkozott a labdával, vagy amikor éppen "azt az egyet" nem tudta hárítani...

Összehasonlíthatatlanul kevesebbet írtak, beszéltek róla, mint amikor Tatabányán meccsenként 20-30 lövés/fejes zúdult a kapujára, s ő szinte hétről hétre a mezőny legjobbja volt! Ahhoz, persze, hogy Magyarországon 100 emberből 99-nek, ha kapusról van szó Grosics Gyula neve jusson az eszébe (a fiatalabb korosztály ezt a reflexet a nagypapáktól, a papáktól örökölte) kellett egy olyan életút, egy olyan személyiség is, amilyen Grosicsé. A kapun túli életének történései (elég csak összevetni az évtizedeken át sportalapkönyvnek számító, 1964-ben megjelent "Így láttam a kapuból" című Grosics-könyv tartalmát, témaválasztékát és nyelvezetét - Maros László az Esti Hírlap munkatársa jegyezte le Grosics akkori gondolatait - az 1986-ban megjelent, Bocsák Miklós írta "A Grosics villa titka", vagy Kő András 2008-as "A Grosics" címkézetű munkájával ) legalább annyit tettek hozzá ahhoz, hogy kapus legendává váljon, mint azok a káprázatos védések, amelyet a Dorogon, a MATEOSZ-on, a Teherfuvaron, illetve a Bp. Honvédon, a Tatabányán,s persze a magyar válogatotton át a pályákon bemutatott."

Grosics - születési dokumentumai szerint Grosits- Gyula Dorogon született, 1926. február 4-én. Klubjai a Dorogi AC (1938-47), a MATEOSZ Munkás SE (1947-50), a Teherfuvar (1950. március-július), a Bp. Honvéd (1950-55), majd a Tatabánya (1956-63) voltak. Sikerei: háromszoros bajnok (1950, 1952, 1954), KK-győztes (1960), vb-ezüstérmes (1954), vb-résztvevő (1958, 1962), Európa Kupa-győztes (1953), olimpiai bajnok (1952), Balkán Kupa-győztes (1947). A válogatottban 1947. augusztus 20. és 1962. október 14. között 86 mérkőzésen védett. Az IFFHS, a futball történetével és statisztikáival foglalkozó világszervezet a XX. század 9. legjobb kapusának választotta. 1957-ben, 1959-ben és 1961-ben is kapott szavazatot a France Football Aranylabda-szavazásán.
Isten nyugosztalja!