Amikor Massimo Moratti 1995. február 25-én megvásárolta az Intert, és beült az elnöki székbe, arról álmodozott, hogy édesapja örökébe léphet. Nem csak a titulust, hanem a sikereket tekintve is. Angelo Moratti a hatvanas években a világ legeredményesebb futballcsapatává emelte egy rövid periódusra a milánói fekete-kékeket: a Mágus, Helenio Herrera keze alatt a csapat 1964-ben és 1965-ben megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját és a Világkupát is.

Helenio Herrerát, az Inter edzőjét akkoriban éppen úgy a világ legjobbjának tartották a maga területén, mint klasszikussá vált, Sarti - Picchi - Burgnich, Guarneri, Bedin, Facchetti - Mazzola, Suárez, Corso - Jair, Peiro összetételű csapatát. A Mágus ehhez méltó anyagi javadalmazást kért Moratti elnöktől. 1960-as szerződtetésekor négyszer akkora fizetést sajtolt ki az elnökből, mint amekkorát a kor legjobban fizetett légiósa, a brazil Altafini kapott a Milantól - aztán az eredmények hatására az első, hároméves kontraktus lejártakor még emeltetett. Ugyanakkor ne vegyük el tőle, hogy a világ legjobb csapatává emelte az Intert. Bár az általa még tovább fejlesztett catenacciónak sok ellenzője volt, a csapatot mindenki sokra tartotta. Még a kritikusok is elismerték, hogy amit az Inter csinál, azt egyszerűen nem lehet magasabb szinten művelni.

Herrera módosította a catenaccio eredeti felállási rendjét, nála sokkal kevésbé volt kötött a feladata a négy védőnek, s nagyobb teret adott a kontratámadásoknak Az eredetileg Karl Rappan által kitalált svájci reteszhez képest, különösen az eredetileg balszélső Facchetti felfedezésével, új távlatok nyíltak. Ugyancsak újdonságnak számított, hogy a négy védő mögé egy középső védőt állított. Herrera első három olaszországi szezonjában harmadik, második, majd ismét harmadik lett a csapat a Serie A-ban - de ő és Moratti is kitartottak. 1963-tól aztán jöttek a sikerek, és megszületett a Grande Inter.

1964-ben egy másik korszakos együttest, a Puskást, Gentót és Di Stefanót pályára küldő Real Madridot győzte le a kék-fekete csapat a bécsi döntőben. Sandro Mazzola duplázott, mellette Milani volt eredményes, ezzel története első nemzetközi serlegét nyerte el az Inter.

Egy évvel később meg tudta védeni címét a milánói együttes: az elődöntőben a Liverpool kiejtése után a hazai rendezésű fináléban a Benfica volt az ellenfél, és Jair góljával diadalmaskodott a Herrera-csapat.

A kék-feketék 1967-ben és 1972-ben is bekerültek a BEK-döntőbe, de győzni egyik alkalommal sem tudtak. Szombat este 38 év után próbálkozhatnak ismét a milánóiak.A Bayernnek is akadt legendás korszaka: a Sepp Maier, Franz Beckenbauer és Gerd Müller alkotta tengelyre épített csapat 1973 és 1976 között élte a fénykorát. Először az Atlético Madrid ellen, megismételt mérkőzésen nyerte meg a BEK-et, előtte az elődöntőben Közép-Kelet-Európa akkori legerősebb klubcsapatát, az Újpesti Dózsát búcsúztatva. A csapat megnyerte az év legfontosabb két klubsorozatát, a német bajnokságot és a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A játékosok ezért fejenként 50 ezer márkás prémiummal gazdagodtak, amúgy sem szerény jövedelmüket megfejelve.

A sikerek ellenére nem volt béke a csapat berkein belül. Különösen Paul Breitner viselte nehezen, hogy a vezetőség és Beckenbauer szigorú hierarchiát akart tartani a játékosok között. Maga a "Császár" többször is ráncba szedte a két fiatal csillagot, Uli Hoenesst és a "Vörös Pault". Breitner politikai nézetei különösen nem tetszettek a klub hatalmasságainak, a korábban ilyen szempontból semlegesnek mondható egyesület vezetői, Beckenbauert is ideértve, nyíltan szimpatizáltak az akkori kormánypárttal, a CSU-val, azaz a Keresztényszocialista Unióval. Amikor a Mao Ce-tungot gyakorta dicsőítő Breitner bejelentette, hogy a Real Madridhoz szerződik, kevesen hullattak könnyeket utána, holott a csapat egyik legjobbja távozott. De hát Wilhelm Neudecker elnök három dolgot utált igazából az életben: a kommunizmust, az önfejűséget és a hosszú hajat. Breitnerre mindhárom jellemző volt.

A következő szezonban a Bayern Bundesliga-története addigi legmélyebb válságát élte meg. Miután a csapat az első fordulóban 6-0-ra kikapott a Kickers Offenbachtól, sokan azt gondolták, egyszeri kisiklásról van szó, az 1974-es világbajnokság megnyerése után a sztárok még nem lendültek játékba. Ez is igaz volt, meg az is, hogy a világklasszisok erejét kevéssé kezdte ki a hosszú menetelés, sokkal inkább morális gondok támadtak. Bármennyire furcsa is, szinte mindannyian megsebzettként élték meg életük legnagyobb sikerét, a világbajnoki cím elnyerését. A tornát megelőző, a piaci kofák alkudozásához hasonló prémiumvita, majd a DFB vezetőinek durva modortalansága (a döntő résztvevőinek tartott bankettről kitiltották a német játékosok feleségeit, illetve menyasszonyait, miközben a vezetők feleségei egytől egyig ott páváskodtak az asztaloknál) ahhoz vezetett, hogy Gerd Müller például lemondta a válogatottságot, s Beckenbauer is csak Helmut Schön szövetségi kapitány későbbi hosszú könyörgésére változtatta meg hasonló szándékát.

Megromlott Udo Lattek vezetőedző és a játékosok viszonya is, az addig elsősorban kiváló motivációs készségéről, nagyszerű emberismeretéről híres tréner nem volt már képes hatni a sztárokra, nem tudta kirángatni a kátyúból a csapat szekerét. Mindezt látta Wilhelm Neudecker is, aki háborút indított az edző ellen. Lattek sem maradt adós, de végül veszített: 1975. január 2-án megkapta a felmondólevelét, majd az elnök két héttel később már ki is nevezte az utódot, Dettmar Cramer személyében. Az NSZK-ban egyetlen futballrajongó előtt sem volt titok, az új tréner Franz Beckenbauer "találmánya". A Császár nagyon tisztelte az ifjúsági válogatott egykori edzőjét, akit annak idején még esküvői tanújának is felkért.

Cramer elsősorban a Bajnokcsapatok Európa-kupájára koncentrált csapatával, miután a bajnokság megnyerésére már a legcsekélyebb esélye sem volt - és azt meg is nyerte! Kétgólos győzelmet aratott az angol bajnok Leeds United ellen.

Egy évvel később, 1976-ban nyert harmadszor is, akkor a francia Saint-Etienne ellen 1-0-ra. A Bayern München a Real Madrid és az Ajax után harmadikként nyert sorozatban (legalább) háromszor a Bajnokcsapatok Európa-kupájában.

A bajor együttes azóta játszott döntőt 1982-ben, 1987-ben és 1999-ben is, de nyerni nem tudott. A siker aztán összejött 2001-ben, a mostani ellenfél, az Inter stadionjában, egy spanyol csapat, a Valencia ellen. A tizenegyesek meccse - Mendieta és Effenberg is büntetőből talált be - végül büntetőpárbajban dőlt el: a hetedik párban Pellegrino hibázott, Linke ugyanakkor nem, így negyedszer is megnyerte a legrangosabb kupát a Bayern.