Tegyük még hozzá, a Premier League első helyezettje játszott az utolsóval - s ezek után dörzsölgethetjük a szemünket: csak 1-0-ra nyert a Chelsea. Bizony. Amúgy az utóbbi idők egyik legfurább kupadöntőjében.

Mert hogy a Chelsea az első félidőben éppen úgy rúghatott volna egy ötöst a Pompeynak, mint ahogy tette az a bajnoki idényben a Stamford Bridge-en, de nem lőtt egyet sem, Didier Drogba kétszer, Frank Lampard, Salomon Kalou és John Terry egyszer-egyszer a kapufát vagy a lécet találta el. Sejteni lehetett, hogy nem kell bosszankodni a kimaradt lehetőségeken, előbb-utóbb megtörik a jég, a Kékek belövik a maguk gólját.

Ám a futball azért kiszámíthatatlan játék, mert a gyengébb erőkből álló félnek is lehetnek momentumai, s ha szerencséje van, akár nyerhet is. Az első félidőben Frédéric Piquionne helyzeténél Petr Cech védett egészen kivételes reflexszel, majd a második félidőben a cseh kapus lábbal kivédte a német-ghánai Kevin Prince Boateng tizenegyesét. A Chelsea összes helyzete ellenére a Portsmouth kétszer is előnybe kerülhetett volna. Nem tudott, s ezért a Chelsea megbüntette: Didier Drogba kíméletlenül bevarrta a második kapu közeli szabadrúgását.

(Az elsőnél James még a lécre segítette a labdát, az lepattant a gyepre, mint ugyancsak Wembleyben, az 1966-os vb-döntőben. Itt azért lehetett látni, hogy a labda nem jutott túl a gólvonalon.) S attól kezdve már az is belefért, hogy tőle meglehetősen szokatlan módon, Frank Lampard is elrontson egy tizenegyest, a Chelsea nyert és történetében először duplázott. Az elmúlt két év négy nagy titulusából (a két bajnoki címből és a két FA-kupa-elsőségből) három a Stamford Bridge-re vándorolt. Az utóbbi évekre, ha úgy tetszik, a kétezres évekre, az angol klubfutballban a korszakolás a jellemző, a Manchester United után következett az Arsenal uralkodása, aztán a José Mourinho vezette Chelsea évei, amelyeket követett a Sir Alex irányította Manchester United regnálása. Most megint kék korszak indult?

Lehet, de nehéz határozott igennel valószínűsíteni. S nem csak azért, mert nem tudhatjuk, hogy erősödik meg a nyáron a két manchesteri csapat.

A Chelsea, amelynek a mostani szezonban minden vetélytársánál gazdagabb volt a kerete, s egyedüliként bírta el kulcsjátékosai sérülését, a következő szezonban a legnagyobb ellenfele a saját játékosállománya lehet.

Ez a siker elsősorban Carlo Ancelottié, de a keret nem. A vázt még 2004 és 2007 között José Mourinho alakította ki, a kupadöntőben kezdett tizenegyből (Cech - Ivanovic, Terry, Alex, A. Cole - Kalou, Ballack, Lampard, Malouda - Anelka, Drogba) csak hárman, Ivanovic, Alex és Anelka nem Mourinho embere. Alexet a portugál időszakában vette a klub, de aztán a PSV-hez került, csak a Különleges távozása után tért vissza. A többiek mind már 2007 októbere előtt a Stamford Bridge-re kerültek, csakúgy, mint a keret további kulcsemberei közül Michael Essien, Joe Cole, Ricardo Carvalho és Mikel Obi. Ugyanakkor az is kiderült az elmúlt években, nem olyan könnyű még ezekkel a játékosokkal sem nyerni, a világbajnok Felipe Scolari nem is tudott. Ancelotti igen, Angliában az első szezonjában elérte azt, amit Olaszországban soha nem tudott, duplázott. A Kékekkel a mérkőzései közel hetven százalékát megnyerte.

De szombat este óta ez a múlt - a jelen pedig az, hogy előbb-utóbb kénytelen új csapatot építeni. A már emlegetett szombati kezdő csapatából csak Kalou volt 25 év alatti, s csak négyen nem voltak 30 felettiek.

Ancelotti magával vitte Londonba Bruno Demichelist, a Milan Lab egyik "agyát", akinél kevesen értenek jobban a világon ahhoz, hogyan lehet egy játékos pályafutását meghosszabbítani. De a végtelenségig ez nem megy. Drogba, akit Mourinho, ha tényleg megy a Real Madridhoz, elcsábítana új állomáshelyére, már 32 éves. Lesz még egy, csak megközelítően ilyen jó szezonja? S Frank Lampardnak? John Terrynek? Nélkülük pedig nem Chelsea a Chelsea.

Az Abramovics-érában a leggyakoribb vádaskodó titulus a Kékekkel kapcsolatban az "összevásárolt csapat" volt. Ameddig Sir Alex Ferguson rendszeresen épített a saját nevelésű játékosokra, ameddig az Arsenal legtöbb kulcsembere már a huszadik születésnapja előtt Londonba került, a Chelsea-nél John Terry a kivételt jelentette. Különösen a 2003 és 2007 közötti időszakban a Chelsea nem nevelt, hanem vásárolt.

Lehet, hogy ilyen tekintetben hoz új korszakot a mostani nyártól kezdődő időszak, hiszen - Frank Arnesen és társai elvitathatatlan érdeméből - már van utánpótlás. 1961 óta először, a Chelsea nyerte meg a Youth FA Cupot, s az ifjak legjobbjainak, Jeffrey Brumának, Fabio Borininak, Gaël Kakutának, Patrick van Aanholtnak és Nemanja Maticsnak már a következő szezonra az eddigieknél jóval több élvonalbeli lehetőséget ígért Ancelotti.

Két, a húszon alig túl lévő fiatal, Milan Rajkovics és Miroslav Stoch a mostani szezonban a Twente kölcsönjátékosa volt - mindketten több mint húsz mérkőzésen játszva segítették holland bajnoki címhez az enschedei klubot.
Eddig náluk, meg Drogbáéknál volt a labda, most Roman Abramovicsnál.

Vásárol - a legutóbbi pletykák szerint Kakát és Agüerót is szívesen látná a stáb a keretben -, vagy épít a fiatalokra. Az egyik olcsóbb, a másik inkább ígéri, hogy a Chelsea a csúcson marad. Carlo Ancelotti azt mondta, eddig könnyű dolga volt, egy nagyszerű klubban kellett remek játékosokat irányítania. A feladat nem volt azért ennyire egyszerű, de nem vitatkozzunk, kell neki az erő másra. Mert a neheze csak most kezdődik.