Nem, én nagyon boldog vagyok, hiszen 42 éves koromban vonultam vissza, amikor a teljesítményt még le tudja adni az ember az extenzív terhelési sportokban, mint a maratoni futás vagy a triatlon, de akár fociban a kapust is mondhatjuk, Dino Zoff annak idején 40 éves volt. Még a munkát is el tudja végezni az ember, ám a regeneráció lassul, és nagy a kockázata a sérülésnek. Az biztos, hogy kőkemény dolog átállni a civil életbe, és az a legérdekesebb, hogy az ember egyetlenegy dologra koncentrál sportolóként, míg az életben minden területen hozni kell egy jó színvonalat.

Az ultratriatlon esetében nehéz arról beszélni, hogy mennyire élvezetes a sport.

Egy évvel a visszavonulásom előtt Világkupa-versenyt sikerült nyernem. Először fordult elő, hogy senior korúként, tehát negyven fölöttiként győz egy ultratriatlonista egy hasonló színvonaulú viadalon. Nagyon örültem a sikernek, hiszen az ember érzi azt, hogy öregszik, mégis képes arra, hogy bizonyos területeken tovább fejlessze magát, akár a pszichésen, akár a leggyengébb számban, nekem ilyen volt a kerékpár. Nem véletlen, hogy húszéves koromban nem tudtam olyan teljesítményt mutatni, mint a visszavonulásom évében. A verseny végén, az utolsó tíz kilométer például a futásnál, tényleg kegyetlen. Valójában ezeket a fájdalmakat nem érezzük. A legfontosabb, hogy kiélezett helyzetekben próbáljunk egyensúlyt tartani. És ez az egyensúlykeresés az, ami a legnagyobb örömet okozza, nem is a győzelem.

Tekintsünk vissza a versenyzői évekre. Mi az, ami mégis hiányzik az akkori versenyek, akár a legnagyobb Ironman-viadalok hangulatából?

Az edzés hiányzik a legjobban. Mindig szerettem tréningezni és imádtam uralni a szervezetemet, a környezetet, ahol edzettem. Most ha egy héten háromszor egy óra húszat össze tudok gyűjteni, akkor már ünneplek. 36 évig voltam élsportoló, és ez az utolsó 18 évben a megélhetést is jelentette. Ha hiszik, ha nem, a start előtt én ugyanúgy nem hiszem el azt, hogy meg tudom csinálni. Ez az emberi természethez tartozik, és egy sportolónál sokkal keményebbek a csúcsok meg a mélységek, mint a hétköznapi életben.Nem sok igazán kiemelkedő egyéniség, Ironman van a sportágban. Mekkora a rivalizálás?

Nem kicsi. Ha beugrunk a vízbe, mindenki győzni akar, de mégis van egy sorsközösség is, ami miatt a versenyzők azért nem harapják el egymás torkát. Néha előfordul egy kis kakaskodás, de a sportolók alapvetően kivetik maguk közül azt, aki a többi életére tör. Nálunk is van ehhez hasonló dolog, ez inkább a sorsközösségből fakad: ha látjuk a másikat az út szélén defekttel, akkor odadobjuk a saját guminkat, ha neki nincs.

Volt, amikor kibillent a pszichés egyensúlyából?

Sokszor előfordult. Hibázni mindenki szokott. Az ember tele van hibával. Az élsportoló ráadásul egy célszerszám, bizonyos területeken nagyon gyenge, és Magyarországon ráadásul a pszichés területen egyébként sem foglalkoznak rendesen a sportolókkal. "Te csak versenyezz, a többi a mi dolgunk" alapon megy, és emiatt sokat hibázik az ember. Egyébként is valamilyen szinten irányítanom kell magamat, kőkeményen, olyan feladatokat kell végrehajtanom, ami nem mindig esik jól. Ez egy kis agressziót kíván, de az ember hamar megtanulja ezt kezelni.

Mióta befejezte a pályafutását, javarészt motivációs tréningek tartásával foglalkozik egy tanácsadó irodánál...

Igen, miközben a szövetségnél az utánpótlás-nevelés újjászervezését kaptam feladatul, amire ugyancsak nagyon büszke vagyok. Valójában ugyanaz a feladatom a két helyen: átadni a tapasztalataimat. Én autodidaktaként 1988-ban lettem profi, és ez olyasmi, mint amikor kapsz egy ócska bobot, belöknek a pályára, és zúg lefele a gép, úgy kell megtanulni irányítani a dolgot, és nekem nincs is más feladatom, minthogy megmutatom a lila foltokat, és azt mondom, hogy így ne csináljátok, és ebből következik, hogy hogyan csináljátok.Mennyi energiát adnak önnek ezek a tréningek?

Alaposan elfárad az ember egy ilyen tréningen. A magyar emberek egyébként is hajlamosak a depresszióra, és sokszor a környezetre fogják, hogy miért nem tudnak eredményt elérni, és van, amikor az ember előhoz egy-két adatot, akár a magyar történelemből, akár a világtörténelemből, és akkor elgondolkodnak azon, hogy tényleg lehet a sivatagból paradicsomot csinálni. Egy kemény tréning után az ember nagyon lenullázza magát. Volt olyan, hogy alig tudtam hazavezetni, de ez örömmel tölt el, mert ez is valahol kreatív munka.

Milyen céljai, tervei vannak a következő évre?

Mindig az életstratégiámat követem. Ameddig hagynak küzdeni, addig én boldog vagyok, és úgy tűnik, hogy hagynak küzdeni, hagynak alkotni, és ez nagyszerű dolog. Remélem, sikerül boldognak lennem hatvan éves koromban is.