Zavarba ejt, vajon megérdemlem-e a díjat, hiszen nálam sokkal jobban megérdemlik nagyon sokan, akik többet szenvedtek, a kommunizmus áldozatai voltak. Másrészt viszont örülök annak, hogy valamiképpen képviselhetem ezeket az embereket, a barátaimat, akikkel együtt voltunk börtönben, papokat, akik akár a börtönben, akár azon kívül megszenvedték az egyházüldöző rendszer elnyomó rendelkezéseit.

Otthonról hozta a hitét?

Igen, édesapám katolikus kántortanító volt, és példaképe a tanítóknak.

Az Ön hányattatásai is 1956 késő őszén kezdődtek, amikor a forradalmat követően tevékenyen részt vállalt az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában. Az volt a fő bűne, hogy több társával összeállított egy tájékoztató füzetet a forradalom eseményeiről. Miért érezték fontosnak, hogy tájékoztassák az embereket?

Úgy éreztük, hogy arról, amit mi átéltünk, be kell számolnunk, és ébren kell tartani a tüzet meg a reményt.

A reményt arra, hogy talán mégiscsak történik valami?

Igen. Ebben szerepet játszott persze a félretájékoztatás is, hiszen kezdetben azt mondták, hogy ez forradalom volt, és folytatódnak majd a reformok. Persze akkor nem sejtettük, milyen megtorlás következik.

Mihez tudtak kezdeni az Állami Egyházügyi Hivatal irataival, amelyeket Mindszenty bíboros titkárával együtt foglalták le?

A bíboroshoz csak mintát vittek ezekből, és ő úgy rendelkezett, hogy egyelőre maradjanak a helyükön, majd az esztergomi levéltárban fogják véglegesen elhelyezni ezeket. Az akció november 3-án volt, majd hazamentünk a szemináriumba, meghallgattuk a bíboros rádiószózatát, és másnap reggel már a tankok dübörgésére ébredtünk.

Ön akkor még a szemináriumba járt? Még nem szentelték föl?

De, fölszentelt pap voltam már, csak még készültem a doktorátusra.

Ezekből az iratokból mi derült ki?

Megismerhettük az egyházüldözés rendszerét, ahogyan az Állami Egyházügyi Hivatal megyei és egyházmegyei képviselői jelentették, hogy kiket figyelnek meg, kiket kell letartóztatni vagy internálni, kiknek kell megvonni a működési, a hitoktatási engedélyét. Hatalmas apparátus volt.

Erről nem tudtak?

Tudtuk, persze, az eredményét tudtuk, láttuk a gyakorlatban, hogyan működik ez hivatali szinten. A hivatal munkatársai részben tisztviselők voltak, akik, mondjuk, bérszámfejtéssel foglalkoztak, államsegélyt kézbesítettek, a felük pedig az Államvédelmi Hatóságnak a tisztje volt.

Önt mikor tartóztatták le?

Úgy emlékszem, májusban.

Milyen vádakkal került végül bíróság elé?

Két vádpont lehetett egyáltalán: vagy a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vagy pedig izgatás.

A fővárosi Fő utcai börtönbe került.

Igen, ez volt az ÁVO központja. Majd, amikor lezárult a nyomozás, akkor átvittek minket a Markóba, és ott voltunk az első tárgyalás végéig, onnan pedig a Gyűjtőbe, és aztán '58-ban Márianosztrára, az osztályidegen börtönbe kerültünk.Gondolom, a per során próbálkoztak azzal, hogy elérjék, hogy megbánást tanúsítsanak.

Igen, a makacsságom miatt volt a magas ítélet, a tíz év. Az egész országot megfélemlítették, három nagy hulláma volt a megtorlásnak. Az első hullámban azokat a csoportokat számolták fel, amelyek fegyverrel harcoltak, és még aktívak voltak, vagy a külfölddel tartottak fenn kapcsolatot. A második hullámban azok jöttek, akik nem fogtak fegyvert, de tevékenységük jelentős volt - ilyenek voltak a munkástanácsok vagy forradalmi bizottságok vezetői. A harmadik hullám volt az egyetemes megtorlás; felállították a pufajkás részlegeket, és ezeket kiképezték arra, hogy az egész országot végigverjék. Minden egyes községben, faluban megjelentek éjszaka, kiválasztott embereket bevittek a Tanácsházára, és ott megverték gumibottal, hogy elrettentő példát statuáljanak, ne legyen senkinek kedve hőzöngeni. Jellemző az egyik görög smasszer mondása: "kelletett neked talpadra, magyar?".

Önt tíz évre ítélték, és ahogy korábban említette is, Márianosztrára került. Hogyan élte meg a börtönéveket?

Az első, kihallgatási időszakban megalázták, tárgyként kezelték az embert. Nyáron átkerültünk a Markóba, ott egy négyszer négy és feles, bitumenes zárkában 22-en voltunk. A berendezés tizenegynéhány szalmazsák meg a kübli. Ott volt a legrosszabb, mert rengeteg volt a poloska és éheztünk. Amikor a Gyűjtőbe vittek át, ott a magánzárkarészlegen kétszer négy méteres cellákban voltunk tizenegyen - itt az összezártság volt terhes. A tárgyalás után már nyugodtabb lett az ember, és érdekes módon, akik hosszabb ítéletet kaptak, sokkal nyugodtabbak voltak, mint a kisidősök, akik türelmetlenül várták a szabadulás idejét. Aztán fölállították a márianosztrai börtönt. Ott már nem voltunk ennyire sűrűn.

Ott más paptársakkal került össze?

Igen, mert aki származása, foglalkozása révén osztályidegennek minősült, azokat Márianosztrára vitték, így a papokat, földbirtokosokat, arisztokratákat, hivatásos katonatiszteket, kulákokat, csendőröket és a nagyimréseket. De minket, papokat még inkább elkülönítettek, nehogy lelki vigaszt adjunk a társainknak. Ezért a harmadik emeleti 12 zárkában 48 pap volt, minden felekezetből, még a jehovista püspök is.

Jelentett Önöknek valamiféle vigaszt, hogy együtt voltak?

Hogyne, nagyon nagy segítséget jelentett, pedig minket még azzal is kínoztak lelkileg, hogy több mint egy éven keresztül egyetlen nyomtatott betűt nem láthattunk, nem olvashattuk a börtönújságot, nem használhattuk a börtönkönyvtárat. Viszont így minden cella átalakult egy kis kolostorrá, ahol kitöltöttük az egész napot beszélgetéssel, imádsággal, és mindent, ami a fejünkben volt, igyekeztünk előhozni az emlékezetből, és megbeszélni, megosztani a cellatársainkkal. Velünk ült a második gimnazista hittanárom, Juhász Miklós piarista atya, aki egy hallatlan nagy műveltségű történész tanár volt. Úgyhogy ezek nagyon gazdag idők voltak. Később aztán összevegyítettek minket a többiekkel, mert műhelyeket indítottak be, kötélfonó, szőnyegszövő üzemet, cipészüzemet, és hát azokban már vegyesen voltak papok és világiak. Nagyon nagy, mély barátságok születtek itt, ebben az összezártságban, idegfeszítő megpróbáltatásban. Nagyon nagy teher volt ez, de ugyanakkor nagy egyéniségek bontakoztak ki. Bibó Istvánnal találkoztam, meg Obersovszky Gyulával, Gáli Jóskával. Paptársaim közül együtt ültem Pálos atyával, Pálos Antal jezsuita tartományfőnkkel. Õk nagyon nagy egyéniségek voltak.

1963-ban szabadult, általános amnesztiával, de nem térhetett vissza a papi tevékenységhez. Mivel foglalkozott?

Két évig még rendőri felügyelet alatt voltam. A szüleimnél laktam Sárospatakon, és egy évig a sátoraljaújhelyi lemezgyárban dolgoztam, mint galvanizáló segédmunkás, majd két évig a sárospataki cserépkályhagyárban, mint raktáros segédmunkás.

Nem is misézhetett?

Az első időben hétköznap nyilvánosan nem miséztem, de munka után, a zárt templomban, illetve vasárnap miséztem, de nem prédikálhattam. Aztán később már, mikor könyvtáros voltam a sárospataki plébánián, akkor már elnézték, hogy prédikáljak, de nem végeztem hitoktatást.

Pilinszky-tanulmánykötetet is kiadott, és nagyon sokat foglalkozott ezzel a témával. Miként találkozott először a verseivel?

Sárospatakon járt nekünk az Új Ember, nagyon szerettem azokat a kis rövid esszéket, amelyeket abba írt. Mikor eljött egy író-olvasó találkozóra, én kalauzoltam őt a városban. Együtt ebédeltünk, majd megkérdeztem, mit ír, mivel foglalkozik, és akkor igen talányos választ adott: "mostanában olyan területekre jutottam, ahova valószínűleg kevesen fognak tudni követni" - mondta.Rögtön kíváncsi is lett, gondolom.

Igen, de később csak föltárultak előttem ezek a rejtett kincsek.

Melyik kötetről van szó?

A Kráter-kötetről, a Kráter-ciklusról, ami első pillantásra prózaverseket tartalmaz. Pilinszky kutatta a nyelv titkait, a prózaversek rejtett zeneiségét, gondolatritmusait. Ezek nagyon ősi dolgok, a Bibliában, a keleti költészetben is megtalálhatóak, ugyanakkor nagyon modernek is. A nyelvi szegénység eljutott egy olyan szintre, ahol a költeményt, a költemény magját, a költői képet megfosztotta minden zenei dísztől, és lecsupaszította a matematikai vagy a fizikai képletek tömörségére, amiben egyetlenegy betű, szám vagy szimbólum sem lehet sem több, sem kevesebb. Az elegendő, a minimum a tökéletes.

Ez volt Pilinszky újítása?

Igen, és először a szakemberek sem tudták követni, a kritikák úgy értékelték, hogy elfáradt a költészete, hogy a költői vénája elapadt. Látszólag valóban így volt, hiszen ezek a száraz, prózai versek sokszor erőltetettnek is tűnnek szemben a korai, óriási feszültségű és azonnal érthető vagy érzékelhető versekkel. Valójában azonban egy következetes írói-költői pálya betetőzése volt, és utána abbahagyta ezt a költészetet. Azt mondta, hogy több verset már nem írok. Két évig élt még, és valóban nem folytatta már ezt a stílust, hanem mintegy prózai verseket írt, így fogható fel az a novellaciklus, amibe belekezdett. De ami miatt abbahagyta, az, hogy belátta: nem tudja megfejteni a nyelv titkát. És mintegy ezzel az alázattal tette le a tollat.

Ez tulajdonképpen az örök kudarcra ítéltség beismerése.

Alkotópályájának a csúcsán felfedezte, hogy amit a partra vont, az csak a nagy hal csontváza. Ebben az alázatban kibontakozik az emberi nagysága. "Mily temérdek munka várt még, mily kevés, amit beválték. Félbe-szerbe" - ez Arany János alázata, amiben benne van minden nagy alkotó sorsa.

Természetes volt, hogy előbb-utóbb elvégzi a könyvtáros szakot, a művészettörténet felé fordul?

Igen, és akkor jött az irodalom Pilinszkyvel. Tulajdonképpen benne azt láttam, amit tanultam, tanítottam, amivel foglalkozom, a keresztény világnézet, filozófia, teológia, esztétika kristályosodott ki a költészetében, és ebből véletlenül egy könyv született meg...

Véletlenül?

Úgy értem, hogy amikor írtam a jegyzeteket, nem gondoltam, hogy ebből egyszer könyv lesz.

Sőt, tananyag.

Sőt, tananyag. Érdekes, hogy egyik paptársam, későbbi teológiatanár a főiskolán, illetve az egyetemen, mikor elolvasta ezeket a jegyzeteket, azt mondta: régóta gondolkodom azon, hogy annak, amit tanítok, a katolikus dogmatikának lehet-e olyan művészi megfogalmazása, mint amilyen az Isteni Színjáték volt Dante idejében. És most látom, hogy ezt Pilinszky megvalósította. Most már a negyedik kiadása jelent meg a könyvnek, bővített kiadása, és most dolgozom az ötödiken, mert mindig vannak újabb és újabb felfedezések.

Közben 1973 óta a körömi község plébánosaként dolgozik. Ez azt jelenti, hogy több falu is tartozik Önhöz...

Igen, öt község tartozik hozzám.

Ez az öt község körülbelül hány hívet jelent?

Körülbelül öt-hatezer hívőt. Sárospatakon töltök hetente egy napot, az egyházmegyei gyűjteményben, amely könyvtár, levéltár múzeumi profillal. Itt kapott helyett a sárospataki Szent Erzsébet Történelmi Társaság és a Szent Erzsébet Út Alapítvány is. Szeretnénk kiépíteni a Sárospatak és Kassa közötti zarándokutat, a Szent Erzsébet utat, amely része lehet majd egy Európán átívelő, európai kulturális útnak.

De gondolom, más közösségi feladatok is vannak?

Hogyne, van két hitoktatónk, én már 77 évesen nem tudom elvégezni ezt a feladatot, át kell adni a fiataloknak. De foglalkozunk az itteni cigánygyerekekkel külön, a hitoktatáson kívül is, próbáljuk velük megismertetni a háztartási munkát. Az üresen álló plébániákon fogyatékos gyerekeket üdültetünk, ezt társadalmi munkában végzik a fiatalok.

Mi az, ami örömmel tölti el?

Nagyon sokszor hívnak előadásokra, főleg Pilinszkyről, de szoktam történelmi témákról is beszélni. Hallatlan nagy élmény, amikor lélegzetvisszafojtva figyelnek fiatalok, idősek, falusi nénik, általános iskolás vagy középiskolás gyerekek vagy egyetemisták. A színészek élik át azt, hogy így csüngnek a szavaikon.