Csak jó szerepek vannak ebben a darabban. Mindig csodálkozom azon, hogy mennyire sok mindent tudott ez a fiatalember a világról. Csehov ugyanis csak 17 és fél éves volt, amikor a darabot írta. Ráadásul hat hét alatt állt össze a dráma, úgy hogy szinte matematikai pontossággal mutatja be tucatnyi ember sorsát. Aztán sokáig nem is foglalkozott vele, mert a bátyja azt mondta, hogy nem jó, később persze javítgatta, de nem adott címet például. Oroszországban ma is sok helyen Cím nélküli darab címen megy.

Miért kedveli annyira ezt a figurát, a darabot?

Mert tökéletesen emberi, tehát semmiféle, a szó rossz értelmében vett teatralitás nincs a Csehov darabokban. Azt érzem, hogy a mindennapok mondataiból állnak össze a szövegek, miközben a mélyben irgalmatlan feszültség, harc, szenvedély van. Az nagyon szórakoztató egy színésznek, hogy úgy kell játszania, élnie a színpadon, hogy nem kell semmilyen különleges dolgot bemutatni.

Nem lesz unalmas ettől a produkció?

Ez a csapdája, igen. Ezért nehéz Csehovot játszani, mert az a veszélye, hogy dögunalommá válhat az egész történet.

Nem vágyik arra, hogy egyszer Platonovot játsza?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De Magyarországon valahogy mindig idősebbek játsszák Platonovot, pedig Csehov 36 évesnek képzelte.

Vannak más szerepálmai is?

Nem, nincsenek. Egyszer Mácsai Pál az igazgatónk kérdezte, hogy mit szeretnék eljátszani, s akkor nem jutott hirtelen eszembe olyan szerep, amire, és csak arra nagyon vágynék. Azt hiszem, most mindent szeretnék, ide nekem az oroszlánt is, de nem vagyok egy kijárós fajta, tehát megpróbálom a lehető legjobban eljátszani a rám osztott szerepeket.Nem passzivitás ez? Mert, ha akkor megmondja Mácsai Pálnak, hogy mit szeretne, lehet, hogy ma már színpadon lenne a darab.

Nem hiszem, ez sokkal inkább a szakma iránti alázat. Darab egyébként több is van a fejemben, amit szívesen színpadra vinnék, rendeznék.

De jól tudom, hogy még soha nem rendezett?

Még életemben nem rendeztem. De ez például egy ilyen dédelgetett álmom, vágyam, hogy egyszer majd rendezni szeretnék.

Azt mondta, mindent el akar játszani, amit csak lehet. Ma már érett színésznek érzi magát?

Azt hiszem, az ember folyamatosan fejlődik, bár Márai azt írta, hogy egy férfinak negyven éves koráig mindent meg kell élnie, azután már csak a levezetés következik, az élmények feldolgozása. De én későn érő típus vagyok, gyerekkorom óta tudom ezt. Persze ma már észreveszem, hogy a kollégáim se azt a kölyköt látják bennem, akit tíz éve, és mostanra bennem is kezd összeállni egy kép arról, hogy mit szeretnék, de hogy az jó vagy sem, azt majd az idő eldönti.

Zsámbéki Gábor osztályában végzett, majd tíz évig dolgozott a Katona József Színházban, miért ment el a nagy fővárosi színházból vidékre?

Ez egy nagyon furcsa történet volt. Muszáj volt eljönni, mert vétek lett volna nem kihasználni, hogy egy nagyon fiatal csapat hívott. Akkor a Katonában még mindenki ott volt, Benedek Miklóstól Stoll Andráson át Lengyel Ferencig, vagy húsz-huszonkét férfi színész, nem várhattam azt, hogy jelentős szerepeket kapok mellettük. Kecskeméten viszont azokkal dolgozhattam együtt, akikkel egy időben jártunk a főiskolára, és azonnal főszerepekkel kezdtem. Persze Zsámbéki Gábor meg is haragudott, nem szépen váltunk el.

Nem volt ez érthető?

Nem, mert egy pedagógusnak, egy tanárnak, egy mesternek kutya kötelessége az, hogy a saját növendékének a legjobbat akarja. Zsámbéki Gábor tudta, hogy nem adhat nekem főszerepet, betesz egy-két jó szerepbe, de azt a fejlődést, amit Kecskeméten két év alatt megtapasztaltam, nem tudta volna biztosítani, s ezzel tisztában kellett lennie. Ezt a szakmát ugyanis csak úgy lehet megtanulni, ha az ember játszik, s Kecskeméten erre volt lehetőségem. Játszottam, játszottam, és játszottam.Az sem számított, hogy "a" Katonában lehet, tanulhat a többiektől?

Ez akkor már nem volt az a műhely, ami korábban. Kecskeméten semmi más nem volt csak a színház, reggel tíztől másnap reggel tízig csináltuk. A Katona persze az ország egyik legjobb színháza, de oda az ember bemegy reggel próbálni, aztán délben elrohan a szinkronba, délután bemegy az előadásra és kész. Kecskeméten ezzel szemben összejött egy nagyon erős, fiatal csapat, amelynek tagjai semmi mással nem foglalkoztak csak a színházzal.

Ennek dacára ma már csak vendégszínész vidéken.

Igen, mert két év után megkeresett Bálint András, hogy menjek a Radnótiba, amit szintén nagyon jó színháznak tartok, s 26 évesen nem mond az ember nemet az egyik legjobb társulat invitálására.

És ez az időszak is ugyanolyan emlékezetes, mint a kecskeméti?

Nem.

Mi hiányzott onnan?

Sok minden. Eljátszottam egy nagy szerepet, de aztán két évig csak nyolc-tíz-tizenöt-húsz mondatos epizódokat kaptam, s ez nem találkozott a vágyaimmal. Próbálkoztak fiatalokkal, de valahogy nem gondolták végig, ki is kell nekik?

Ezt személyes sértésnek tekintette?

Azt éreztem, hogy kihúzzák a lábam alól a talajt, mert hívtak, de aztán mégsem kellettem. És akkor úgy döntöttem, megyek tovább. Eleinte minden bizonytalan volt, de aztán lassan kialakultak a dolgok.

Most jól érzi magát az Örkény Színházban?

Igen, szeretem ezt a színházat, mert ez a 16 fős társulat ideális számomra emberileg, szakmailag egyaránt. Ennek a társulatnak az a varázsa és ereje, hogy nagyon jó színészek és nagyszerű emberek vannak együtt.

Nem hiányzik az éneklés?

De igen, nagyon szeretek énekelni, az operett az egyik kedvenc műfajom. A magyar darabok ugyanis nagyon jók, nívósak, s ebből ma Magyarországon azt gondolom, hogy nagyon jó népszínházat lehetne csinálni.