Azt eddig is lehetett gyanítani, hogy az orosz légierő rendelkezhet ilyen fegyverekkel, hiszen ezekből az első szériákat még 2018-ban tervezték rendszerbe állítani. Akkoriban számos újságcikk is beszámolt a fegyverről, amit több kiállításon be is mutatták. Az első példányokat azonban csak ez év március végén vetették be Ukrajnában.

A kísérletek ugyanis annyira elhúzódtak, hogy a sorozatgyártás csak ez év elején indulhatott meg. Pedig az orosz légierőnek nagy szüksége van ezekre a viszonylag olcsó és elég egyszerűen gyártható fegyverekre, mivel a drága és bonyolult rakétái jóformán már mind elfogytak. Az újabbak gyártása pedig csak nagyon vontatottan halad, mert az irányítórendszereikhez nyugati eredetű elektronika is kell. Az viszont a háború miatt elrendelt szankciók következtében már nem adható el Oroszországnak.

Persze minden intézkedés kijátszható valamilyen szinten. Az orosz titkosszolgálat, az FSZB például kiterjedt csempészhálózatot hozott létre a tiltólistás mikrochipek beszerzésére. Bizonyos, Moszkvával baráti, közép-ázsiai államok pedig hajlandók arra, hogy nagy mennyiségben importáljanak Nyugatról háztartási elektronikai eszközöket, amelyekből aztán kiszerelik a fegyverekhez is használható mikrochipket és eladják az oroszoknak. Ezzel együtt a precíziós vezérlésű rakétákból krónikussá vált a hiány az orosz légierőben.

Ezen enyhíthet valamelyest a PBK-500U Drel (magyarul fúró) típusú siklóbomba. Amerikai megfelelőjéhez hasonlóan ez is képes arra, hogy a leoldást követően még több tíz kilométert megtegyen siklórepülésben. Ehhez azonban nem kinyíló szárnyai vannak, hanem csupán a bomba testére erősített, viszonylag nagy méretű aerodinamikai felületei. Ezeken azonban jóval kevesebb felhajtóerő termelődik, mint az amerikai GBU-39 SDB kinyíló szárnyain Ennek megfelelően az orosz fegyver legfeljebb 50 kilométerre tud elrepülni a leoldás helyétől, bár a valóságban inkább csak 30 kilométerről indítják. Csak összehasonlításul: az amerikai siklóbomba 110 kilométeres hatótávolsággal rendelkezik.

A PBK-500U irányítását inerciális navigációs rendszer és a GLONASS orosz műholdhálózat jelei végzik. Ezt egy idegen–barát felismerő rendszer egészíti ki azért, hogy elkerülhessék a saját erők véletlen bombázását. A fegyver egyébként egy kazettás bomba, vagyis sok, kisebb robbantótestet tartalmaz, amelyet a levegőben szétszór a becsapódás előtt. Főleg páncélozott járművek és emberek pusztítására tervezték.

Bár az orosz siklóbomba hatótávolsága, illetve valószínűleg pontossága meg sem közelíti az amerikai fegyverét, de ha egyszer útjára bocsátották, akkor már jóformán megállíthatatlan. A kicsi és nagyon gyorsan repülő fegyvert rendkívül nehéz időben felderíteni, lelőni pedig még nagyobb kihívás. A rendkívül fejlett nyugati légvédelmi rendszerek elvben alkalmasak lennének erre, csak kérdés, hogy megéri-e több millió dolláros rakétákat pazarolni egy pár ezer dolláros bombára.

Jurij Ihnat, az ukrán légierő szóvivője ezért mondta azt, hogy sokkal hatásosabb azokat az orosz bombázógépeket lelőni, amelyek ilyen siklóbombákat hordoznak. Azt is hozzá tette, hogy nagyon komolyan veszik a PKB-500U megjelenését, mert az új szintre emelheti a légi háborút. Mint mondta, a légerejüknek most talán még nagyobb szüksége lenne olyan korszerű vadászgépekre, mint például amerikai F-16-os.