Ahogy decemberbe fordul az idei év, úgy válik egyre kevésbé halogathatóvá, hogy eldőljön: ki(k) lehet(nek) a jelölt(ek) a januárban leköszönő köztársasági elnök utódlására, és persze főként és mindenekelőtt: hogy a parlamenti választáson indul el maga Draghi is, vagy sem?
Sergio Mattarella jelenlegi elnök már többször egyértelművé tette, hogy még egy mandátumot nem vállal el, amit tekintettel előrehaladott korára (80 éves) többnyire mindenki megértéssel fogadott. Ettől azonban nem válik kisebbé az a gond, amit a jelen időszakban egy köztársasági elnökváltás okozhat olasz földön.
Nagyobb a tét, mint Európa többi országában
Olaszország ugyan nem elnöki köztársaság, mint a francia, de az elnöki pozícióhoz így is az európai átlagot messze meghaladó jogkörök tartoznak. Az egyik legfontosabb, hogy komoly befolyása van arra, kit jelöljenek miniszterelnöknek, mit több,
még miniszterek kinevezését is megtagadhatja. Az utóbbira legutóbb éppen Mattarella mandátuma idején került sor,
mikor az első 5 Csillag-Liga koalíció 2018-ban olyan politikust jelölt pénzügyminiszternek, aki nyíltan ellene volt Olaszország euró-tagságának, és az elnök megtagadta a kormány elfogadását ilyen összetétel mellett.
A politikai bizonytalanságra mindig is hajlamos olasz földön tehát nagyon is nem mindegy, hogy elnökként ki jelenti a politikai életben a stabilitást és folyamatosságot, és ennyiből mindenkori megválasztásának is sokkal nagyobb a tétje, mint az EU-országok nagy többségében.
Berezonált az amúgy meglepő összhang
A kormányzást idén februárban egy nemzeti egységkormány élén 2023-ig Mario Draghi (az Európai Központi Bank előző elnöke) vette át, akinek együttműködése Mattarellával az elmúlt tíz hónapban láthatóan harmonikus volt. Egyfelől a járvány okozta különleges helyzet, másflelől a több mint 200 milliárd eurónyi EU-támogatás mindenkinek jó elköltése – valamint az, hogy formálisan a következő parlamenti választás kezdetben még másfél-két évnyire volt/van – többnyire békét hozott a belpolitikában, és az egymással amúgy évek-évtizedek óta parázs politikai vitában álló pártok meglepő módon meg tudtak maradni egyazon (Draghi-vezette) koalíció keretei között.
Az elnökváltási kérdés azonban hirtelen mindenkit kombinálásra késztetett.
Nagyon sokan gondolják úgy, hogy Draghi integratív személyisége, morális tekintélye és jelentős népszerűsége – most már hónapok óta a közvéleménykutatásokban ő vezeti a népszerűségi listát – ideális jelöltté teszi az elnöki tisztségre. Nem mellesleg, a parlamenti pártok többsége is kész lenne őt támogatni.
Külön mellette szól, hogy így elnökként bizonyos határok között még akkor is módját ejtheti az éppen általa is most megkezdett reformok folytatásának, ha 2023-ban radikális kormányváltásra kerülne sor.
Végül, de nem utolsó sorban, bennfentesek úgy tudják, hogy valahol már EKB-elnökként is ő maga is erre „az utolsó feladatra” készült, mintegy sok évtizedes közéleti pályafutása lezárásaként (ő sem fiatal már, idén 74 éves).
A probléma az, hogy pillanatnyilag az olasz belpolitikában Draghiból csak egy van, és rá a jelen helyzetben mások szerint most nagyobb szükség van a kormány élén.
Más kérdés, hogy az utóbbi szempont mögött álló megfontolások már többfélék is lehetnek.
Súlyos belső és uniós szempontok
Egyfelől vannak azok, akik a Draghi-kormány által teremtett átmeneti stabilitás és reformfolyamat fennmaradását féltik, úgy vélve, hogy egy új választás mellett mindez hamar szétporladna, miközben az uniós helyreállítási pénzek helyes elköltése és nyomában a maradandó strukturális változások végrehajtása még messze nem tart ott, hogy annak hatása tartós lehessen.
Elsősorban a baloldalon, valamint az inkább balra tartó politikai középmezőnyben sokan tartanak attól is, hogy egy mai választás a jelenlegi előrejelzések szerint a Salvini-Meloni (Liga-Olasz fivérek) szélsőjobboldali kettős győzelmét hozná, ami egyébként EU-szempontból sem lenne következmények nélküli fejlemény. Nyilván nem véletlen, hogy Enrico Latte korábbi (baloldali) olasz miniszterelnök maga is a miniszterelnökség folytatására biztatta Draghit.
Egész más megfontolásból, de
a jobboldal, jobbközép sem siettetné a választást
(talán az Meloni-párt kivételével, amelyik a nagyobb pártok közül egyedüliként nem tagja Draghi egységkormányának). Mindenki fejében ott van ugyanis, hogy a 2020-as olasz alkotmánymódosítás és választási reform nyomán a következő parlament létszáma egyharmadával kisebb lesz, azaz mindenképpen jóval kevesebben tudnak majd visszatérni (ha egyáltalán) 2023 után, mint eddig.
A politikai támogatottságukból amúgy is sokat vesztett 5 Csillag képviselőinek a száma például mai kalkulációk szerint akár háromnegyedével is csökkenhet, és mindenképpen visszaesésre kell hogy számítson a Liga is, még ha relatíve jobban is szerepel majd, mint mondjuk a baloldal. (Meloni pártja az egyetlen, amelyik mai mérések szerint több parlamenti helyre számíthatna még egy kisebb törvényhozásban is.)
Ilyen körülmények között viszont sok képviselő abban érdekelt, hogy a már biztos és meglévő mandátumot lehetőleg az utolsó napig kitölthessék.
Márpedig, ha Draghi az elnöki palota mellett dönt, és lemond az év végén (jövő év elején), akkor – tekintettel, hogy az említett módon a jelen politikusi arzenál nem tud „még egy Draghit” felmutatni –
utóda szükségszerűen gyengébb helyzetből tudná csak folytatni a megkezdett munkát.
Ráadásul a jövő év már a 23-as választások előtti időszaknak számít majd, amiben az eddig viszonylag csendben lévő koalíciós pártok mind növekvő késztetést éreznek majd, hogy mind markánsabban „láthatóvá” tegyék magukat.
Hogyan tovább?
Óhatatlan tehát, hogy legkésőbb tavasztól megkezdődjön a kormányon belüli széthúzás, szakadást sem kizárva.
Sokak szerint egyébként Draghi érdeke már csak emiatt is az lenne, hogy még miniszterelnöksége zenitjén váltson pozíciót, és szavatoljon további 5 évet magának, immár egy, a kormány munkáját más pozícióból felügyelő tisztségben.
Mujtaba Rahman, az Eurázsiai Csoport európai részlegének igazgatója a brüsszeli Politicoban napokban megjelent írásában azt írta, arra számít, hogy ha Draghi végül lemond, akkor legvalószínűbb utóda eddigi gazdasági minisztere, Daniele Franco lehet, aki már akkor közeli munkatársa volt, amikor Draghi – még az EKB előtt – az olasz jegybank elnöke volt. Azóta is állandó partnerek, legutóbb a helyreállítási alap olasz terveinek kidolgozásában volt a kormányfő legközvetlenebb segítője.
Szakértéssel, tapasztalattal Franco esetében tehát nem is volna baj, az eddigi vonal folytatásának szándéka is szavatolt lenne. Hiányozna viszont főnökének ismertsége és a tágabb közvéleményben létező tetemes támogatottsága, ami mérhetetlenül sebezhetővé is tenné.
Erre írta azt Rahman, hogy tekintettel a Draghi előtt álló, közeli lépéskényszerre, néhány hónap relatív csend és „unalom” után
az olasz belpolitika minden jel szerint „újra érdekes lesz”.