Az MSC mára már Európa és egyben a világ legnagyobb biztonságpolitikával foglalkozó konferenciájává lépett elő, emiatt már önmagában az is elvitathatatlanul óriási érdemre jogosít fel bárkit, akit a szakmai- vagy a kutatói körből meghívnak arra – fogalmazott Mártonffy Balázs az InfoRádiónak. A díjat pedig, amit John McCain egykori szenátor nevével fémjeleztek, és két éve hozták létre, a politikatudományi és a transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó disszertációk legjobbjáért ítélik oda, amely mellé publikációs lehetőségek, valamint pénzjutalom is párosul. Miután elég komoly verseny van erre a díjra, annak elnyerése gazán nagy elismerésnek minősül – tette hozzá az NKE tanársegédje.

Mártonffy Balázs győztes disszertációja nagyon leegyszerűsítve és röviden fogalmazva arról szól, hogy

az eddigi tudományos kutatásokkal ellentétben az erős fenyegetettség nemhogy erősíti, hanem gyengítheti egy szövetség kohézióját,

elsősorban az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (NATO).

A következtetés alapvetésének alátámasztásához a fenyegetettség percepcióját két részre kell bontani, ami két különböző, egymástól eltérő hatást vált ki – magyarázta a szakember. A specifikus fenyegetettség, amely során egy szövetség azt látja, hogy a fenyegetettség ellene irányul, az igenis növeli a kohéziót, az országok összetartását, azonban, amikor a fenyegetettség csak általános módon van szemlélve egy koalíció által, akkor az pont, hogy csökken és az országok széthúznak, ahogy egy analízis paralízis lép fel, mert nem értenek egyet arról, hogy mit is kellene csinálni és pontosan mit is jelent az adott fenyegetés a számukra. És ez, a fenyegetettség kettébontása jelent újdonságot a tudományos világban, miközben a disszertáció az általános gondolkodásmódba is próbálja ezt integrálni – tette hozzá.

Mártonffy Balázs a disszertációban sorra veszi 1960-tól 1980-ig valamennyi Észak-atlatni Tanács, vagyis a NATO legfelsőbb szintű kormányközi szervezetének döntéseit. A 300-nál is több tanács, 20 ezer dokumentumát több változó statisztikai modell alapján vizsgálta, hogy milyen esetekben jutott kohézióra és milyenekben nem a szövetség, és ennek fényében tudta azt mondani,

az analízis paralízis hipotézise támogatott.

Az egyetemi tanársegéd disszertációja végén egy jelenkori példával is szemlélteti a fent említett kérdéskört, miszerint 2010-2014 között az oroszok komoly fegyverkezési versenybe kezdtek önmagukkal, amire a NATO egy széthúzással reagált, miután, bár növekedett a fenyegetettség, nem volt a szövetség számára specifikus. Amikor viszont a krími válság beütött, és Oroszország annektálta Krímeát, rögtön specifikussá vált, és 2014 után számtalan olyan kezdeményezés jelent meg a NATO-ban, ami komoly kohéziót mutató jeleket produkál, így VJTF (Very High Readiness Joint Task Force), a nagyon magas készenlétű NATO-erők megújítása, és látható, hogy az általános fenyegetettségre való tekintettel összezártak. Hogy mikor szűnt meg, vagy szűnik meg az általános fenyegetettségi percepció, ez a jövő kérdése – tette hozzá Mártonffy Balázs.