Amikor Mohamed Buazizi diplomás munkanélküli 2010 decemberében felgyújtotta magát Tunéziában, mert a hatóságok elkobozták tőle a járművét, amelyen gyümölcsöt és zöldséget árult, kevesen gondolták, hogy ez az esemény lesz az arab tavasznak hívott, demokráciakövetelő jelenség gyújtószikrája.

A tüntetések gyorsan terjedtek országszerte, Zin el-Abidin ben Ali tunéziai elnök négy héten belül Szaúd-Arábiába menekült, mert sem nyomásgyakorlással, sem a reformok ígéretével nem tudta elfojtani a tiltakozásokat.

Nem sokkal ezután - hasonló okok miatt - lemondott hatalmáról Hoszni Mubarak egyiptomi elnök is. De megmozdulások kezdődtek Líbiában, Szíriában, Jemenben, és más afrikai és közel-keleti országokban. A több helyen Facebook-forradalomnak nevezett megmozdulások közös eleme az volt, hogy az uralkodó leváltását követelők nem elégedtek meg a reformok kilátásba helyezésével, igaz, azt sem mindenhol sikerült elérniük.

Tunéziában október végén választásokat tartottak. A győztes a mérsékelt iszlamista en-Nahda (Újjászületés) párt lett. Csicsmann László Közel-Kelet szakértő akkor úgy nyilatkozott az InfoRádiónak: kérdéses, hogy az új rendszer demokratikus lesz-e, a térségben ugyanis többször felfüggesztették már a nyugati típusú alkotmányokat. Azt is hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a térség országai közül Tunéziának van a legnagyobb esélye arra, hogy a demokratikus átalakulás végbemenjen.

December közepén kormányfővé választották és kormányalakítással bízták meg az en-Nahda második emberét, Hamadi Dzsebalit, s letette a hivatali esküt Monszef Marzúki új államfő.