Március 18-án a Bundestag kétharmados többséggel rábólintott egy olyan alkotmánymódosításra, ami megváltoztatja az úgynevezett adósságfékszabályt. De sokkal bonyolultabb ennél a helyzet, nézzük meg, hogy mi az adósságfék szabály, ami annyira fontos, hogy egy lejáró mandátumú parlamentnek kellett megcsinálnia.

Vissza kell mennünk a történelembe egy picikével. A 2008-as világgazdasági, pénzügyi válságot követően az államok eladósodásának kérdése napirendre került, és erre Németországban, 2011-ben alkotmányjogi értelemben is reagáltak. Akkor a Merkel-kormány volt hatalmon, és lényegében egy alkotmányos szabályt hozott, amely a konjunkturális változásoktól függetlenül megtiltja az eladósodást a tartományoknak, az állam esetében pedig a GDP, tehát a bruttó belföldi termék 0,35 százalékára korlátozza. Ettől eltérés akkor van, ha természeti katasztrófa történik, a közrend felbomlik, szükséghelyzet alakul. Az elkövetkezendő években nemcsak Németországban, hanem egész Európában is a válságok sora követte egymást, szuverén adósságválság, aztán említhetjük a Covidot, az orosz–ukrán háborút, és folytathatnám a sort. A multiválságok sorozatakor kicsiny volt az illetékes felelős kormányok pénzügyi játéktere. Németországban próbáltak ügyeskedni, mint másutt, és erre az a lehetőség volt, hogy hogyan lehet a költségvetésen kívül, ahol nincs semmi megkötés, valamifajta pénzügyi alapot létrehozni. Ez először 2022-ben vetődött föl. A Covid-válságból maradt vissza pénz, és az akkori Scholz-kormány lényegében átcímkézte ezt a megmaradt összeget a klíma-, illetve transzformációs alapra, amiből tulajdonképpen a klímapolitikai átalakítást kell fizetni. Ebben az időben a CDU, az akkori ellenzéki párt és személyesen Friedrich Merz, aki jelenleg a kancellári szék várományosa, azonnal beadvánnyal élt a karlsruhei alkotmánybíróságon, hogy jogellenességről van szó, egy más funkcióra félretett pénzt átcímkéznek. Az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy ez alkotmányellenes, ezzel a lehetőséggel nem bővítheti a kormány a pénzügyi játékterét. Emiatt ez a pénz nem állhatott rendelkezésre. De az ötlet az, hogy létrehoznak a költségvetésen kívül, ahol nem érvényes az adósságfék szabály, egy alapot, ezt a német hivatali nyelv lényegében különvagyonnak nevezi, de ha ezt magyarra lefordítom, nettó adósságról van szó, talán úgy fordítanám le, hogy különadósság. Egy második példa a problémára nem olyan régi, 2024 novemberében a jelzőlámpa-koalíció felbomlásának egyik nagyon lényeges oka az, hogy az akkori pénzügyminisztert, a szabaddemokrata, FDP-s Christian Lindnert arra próbálta megnyerni a kancellár, hogy a szükséghelyzetre hivatkozva vegyen fel nettó hiteleket, és ezt egy külön alapba helyezze. Tulajdonképpen ismételje meg a korábbi gyakorlatot. Erre Lindner nem volt hajlandó, annál kevésbé sem, mert az FDP nagyon következetesen azt képviseli, hogy a fiskális, a költségvetési fegyelemnek fenn kell maradnia. Emiatt lényegében konfliktusa támadt Lindnernek a kancellárral, a kancellár menesztette. Közben a választások lezajlottak, az SPD történelmének legrosszabb eredményével, a CDU pedig a második legrosszabb eredményével is alakíthat kormányt. A tárgyalásokon kiderült, hogy az a politika, ami lehetővé válna, a koalíciós terveknek nem kedvez. Itt is a pénzről van szó, de a beruházásokra azok az összegek nem állnak rendelkezésre, ami a koalíció sikerét is biztosítja. Az egyik lehetőség az, hogy valahonnan a költségvetésből, az egyik tételből átcsoportosítanak a másikba. Ez azt jelenti, hogy valamelyik ujjamba bele kell harapni, nem optimális megoldás. A másik az lenne, hogy a szociális juttatások közül, amelyek nagyon szélesre terebélyesedtek, valamit megnyesünk. Nagyon sok olyan vívmány van, ami diszfunkcionális. Például van egy olyan, amit úgy neveznek, hogy polgári juttatás. Ezt németül Bürgergeldnek hívják, ami lényegében egy előfeltétel nélküli alapjövedelem, aminek az lenne a célja, hogy bizonyos egzisztenciális minimumot biztosítson az embereknek, akik lehetnek menekültek, munkanélküliek. Olyan jelentős pénzt kapnak, hogy az állam kifizeti a lakásukat, a fűtési díjat, és azon kívül is 4-500 eurót személyenként, amiből meg lehet élni, pláne a menekülteknek. Ezért ez az igazi funkcióját nem tölti be. Át lehetne alakítani alapjövedelemmé, ami lényegében a CDU-nak volt az elképzelése. De a szociális vívmányok leépítése nagyon kockázatos, hiszen a két párt érzi azt, hogy a politikai status quo megőrzésénél nincsen fontosabb. Magyarul, hogy a két párt hatalmon maradjon egy olyan világban, amikor a legerősebb ellenzéki párt, az Alternatíva Németországért a korábbi parlamenti választásokhoz képest megduplázta magát, 20,8 százalékot szerzett, és amikor a két párt érzi, hogy a hagyományos nagy néppártok erodálnak. A nagy néppárti struktúrák, amelyek 40-45 százalék körüli eredményeket értek el, középpárttá este vissza, sőt a szociáldemokraták esetében, akik körülbelül 16 százalékot értek el, ma már inkább a kispárti kategória áll közelebb. Szóval a szociális vívmányok visszavétele kockázatos, a politikai status quo érdekében ezeket fenn kell tartani, ez sem opció. Még egy elméleti opció van, az pedig az, hogy emeljük az adókat, és akkor lesz bevétel. Mikor tud beruházni az állam? Ha van konjunktúra. De konjunktúra nincs, harmadik éve recesszió van Németországban, lényegében az adóemelés politikailag nem vihető végbe, mert a választók teljes elpártolását jelentené. Normál időkben, ha van konjunktúra és van adóbevétel, ez nem probléma. Most az adóbevételek sem úgy mennek, rengeteg munkajogi vita van a szakszervezetek és a munkaadók között. Most éppen a közszolgálati szakszervezet, a Verdi tárgyal a munkaadókkal, hogy a sztrájkot elkerüljék, nyolcszázalékos béremelést, több szabadnapot követelnek.

Ha annak idején Friedrich Merz nem megy el az alkotmánybíróságra, és ez másnak sem jut eszébe, akkor ma is rendelkezésre állna a költségvetésen kívüli különadósság képzése, és akkor nem kellett volna csinálni ezt a szavazást?

Többről van már szó. Kipróbálták, hogy a költségvetésen kívül hozzanak létre ilyen külön alapokat. Most arra törekednek, hogy gyakorlatilag az egész adósságféket reformálják. Hozzá kell tenni, hogy az adósságfék fő őrzőangyala az FDP-n kívül maga a CDU volt. Friedrich Merz még a választási kampányban is azt mondta, hogy az adósságfék a CDU-nak a DNS-e, a génállományának a része, ezt nem lehet eltörölni. Egy hétre rá már ennek az ellenkezőjét mondta. Hozzáteszem azt, hogy olyan pártok, mint a baloldali párt, tulajdonképpen az NDK-s szocialista egységpárt utódja, az egész adósságféket szeretné eltörölni, de a CDU gyakorlatilag az FDP-vel együtt, ennek a legelkötelezettebb hívei, mondhatni, hogy a német fiskális fegyelemortodoxiának az őrei voltak. Ellenben mostanra teljesen megváltoztak. Mivel indokolják? Azzal, hogy a világ megváltozott.

Ez kétségtelenül igaz.

De mondják azt is, hogy fegyverkezni kell, hiszen nem tudjuk, hogy biztosak lehetünk-e az amerikai biztonsági garanciákban, a NATO jövője is bizonytalan, orosz kihívás van és itt a kormányalakítás lehetősége. A szociáldemokraták és a CDU közötti szondázás, a tapogatózó tárgyalás sikerrel járt, de tudják azt is, hogy a koalíciónak nincs pénzügyi játéktere. Valahonnan pénzt kell szerezni. Emiatt született az a gondolat, hogy az adósságféket kell megreformálni, ami lehetővé tesz hitelfelvételt a beruházásokra, elsősorban az infrastruktúrába, és tulajdonképpen egy példa nélküli fegyverkezési programot indíthat el. Az infrastrukturális beruházásokra 500 milliárdot kellene hitelként fölvenni, ez kell tulajdonképpen jóváhagyatni, illetve ennek a lehetőségét kell megteremteni egy módosított adósságfékkel. Ebben még, mivel kétharmados többséggel szavazták meg, és most is kétharmados többség kell, a támogató szavazatokat össze kellett gyűjteni. A leendő kormánynak, ami egy szociáldemokrata és kereszténydemokrata kormány lesz, nincs meg a kétharmados többsége, ezért a zöldeknek a támogatására is rá vannak utalva. A zöldek azt mondták, hogy ebből az 500 milliárdból 100 milliárd menjen a klímavédelemre, illetve a gazdaságnak a klímabarát átépítésére, s akkor támogatják.

Nem furcsállják a németek azt, hogy egy kifutó mandátumú parlament egy következő kormány érdekében szavaz meg egy olyan döntést, amire a következő kormánynak nem volna esélye kétharmados parlamenti többséget csinálni?

Ez így van, az alkotmánybíróságnál éltek ilyen keresettel is. Azt mondom, nem elegáns dolog, hogy egy lejárt szavatosságú parlament szavaz arról, hogy Németország az elkövetkező 12 évben 500 milliárdot vegyen fel a tőkepiacokon német államkötvényekért. De alkotmányjogilag nem támadható, és ebben az alkotmánybíróságnak igaza van, mert a német alkotmány, a Grundgesetz azt írja elő, hogy az új kormányhoz kell egy új parlamentnek megalakulni, a kancellár mögött többségnek kell lenni, a leendő kancellár mögött is majd többségnek kell lenni. De addig még a régi kormány, a Scholz-kormány ügyvezetői minőségben jelen van. Március 25-én fog megalakulni az új Bundestag. Az már a megváltozott erőviszonyokat mutatja, ami azt jelenti, hogy az Alternatíva Németországértnek és a Die Linkének, a baloldali pártnak több mint 30 százalékos súlya lesz a parlamentben, ami blokkoló kisebbséget jelent. Ha az új parlament elé terjesztenék ezt az alkotmánymódosítást, akkor egyértelműen nem lenne esélye arra, hogy megszavazzák. Ez a szavazás csak az első foka a jóváhagyásnak, a német alsóházé. Pénteken a felsőház fog szavazni, ahol a tartományok képviseltetik magukat. Nagyon sok tartományban hármas koalíció van. Ha a koalícióban nincs konszenzus, nincs egyetértés, akkor tartózkodnak. Mivel sok ilyen tartományi parlament van, nem beszélve a keletnémet területekről, ahol az öt tartományi kormányban benne van az AfD, a Die Linke, benne van Sahra Wagenknecht pártja, benne van a szociáldemokrata párt és a CDU is, és ha ők nem értenek egyet, akkor a Bundesratban a kormánynak tartózkodni kell a szavazástól.

A tartózkodás a német szabályok szerint egy gyenge nem, és akkor nincs meg?

Ebben az esetben egyértelműen. Még ez az akadály is van. Fölvetődik a kérdés, hogy ebből mi következik. Az, hogy az új kormány számára óriási pénzügyi játéktér nyílik. Az 500 milliárdból, mondtam, a zöldek elkérték a jussukat, 100 milliárdot, másik 100 milliárdot pedig a tartományok kérnek. Hiszen az adósságfékben az is benne van, hogy a tartományok egyáltalában nem adósodhatnak el. Hozzá kell tenni azt, hogy az egész menekültprobléma a tartományokban csapódik le, egész egyszerűen azért, mert Németországban azt csinálják, amit tulajdonképpen az Európai Unió is akar, óhatatlanul a német példának az átvételéről van szó, hogy a 16 tartomány között elosztják a menekülteket. Van egy úgynevezett königsteini kulcs, ami azt jelenti, hogy megnézik, hogy egy tartományban mennyi a munkanélküli, mennyi a GDP, eddig mennyi menekült ment oda, ennek alapján osztják szét őket. Ez a 16 tartomány csordultig van. Egyszerűen nem vehetnek föl az adósságfék eddigi szabályzása szerint hiteleket, de most kapnának az 500-ból 100 milliárdot. Nyilvánvalóan ez egy nagyon nagy lelkesítő dolog, a pénzügyi játékterük hirtelen megnyílik. Eddig mindig az államot kellett kérni, hogy adjon erre meg arra. Közben a menekültkérdés nagyon akut, súlyos problémává vált. Tulajdonképpen arról van szó, hogy 100-100 milliárd lejön az ötszázból, de a többi, a 300 milliárd is hihetetlenül nagy összeg, akár egy konjunktúrainjekciónak is tekinthetjük. Közben van egy nagy, az újrafegyverkezésre irányuló beruházás, ami példa nélkül áll a Németország háború utáni történetében. Itt is milliárdokról van szó, annak érdekében, hogy a rendkívül működésképtelen Bundeswehrt, a hadsereget valamilyen szintre hozzák. Tulajdonképpen, a fegyverkezésen keresztül, ez is egy konjunktúraprogramnak tekinthető. Persze, vannak újabb problémák, például, hogy ki profitál ebből a rengeteg pénzből. Bizonyára ilyen Németország határain kívül is lesz, az biztos, hogy ha már valaki fegyvereket vesz, akkor a legmodernebbet, legújabbat veszi. Németország hagyományosan az Egyesült Államoktól vásárol. Ha ebből az amerikai fegyvergyárak profitálnak, egy jelentős rész, vagy akár csak egy kisebb rész erejéig is, az azt jelenti, hogy nem az európai és nem a német konjunktúrához járul hozzá.

Ha felvesznek hitelt, nem fog Németország a maastrichti kritériumokból kicsúszni és olyan helyzetbe kerülni, hogy ha most akarna pályázni, föl se vennék?

A költségvetés továbbra is érvényes. A költségvetésben 1 százalékról van szó, körülbelül 43 milliárd euróról van szó, amit lényegében emelni kell a meglévő költségvetéshez, azon kívül, hogy van a NATO-nak a kétszázalékos követelménye. A költségvetésen belül a maastrichti kritériumok változatlanul érvényesek. Arról van szó, hogy költségvetésen kívül tulajdonképpen ilyen különadósság létesíthető. A német állam államkötvényeket dob a nemzetközi tőkepiacra, azt megvásárolják, ebből az említett nagyberuházásokat próbálják finanszírozni. Hozzáteszem azt, hogy az infrastruktúra nagyon lényeges, amiben a digitalizáció, iskolák és utak, sínhálózat, minden benne van, a fegyverkezésben pedig nyilván vannak olyan kérdések is, mint a kiberbiztonság, de egyszerűen annak a szintnek az elérése, ami alkalmas arra, ahogy a német hadügyminiszter, Pistorius mondta, hogy Kriegstüchtig legyünk, háborúra képesek. Furcsa ilyen szavakat hallani Németország felől, ahol a pacifizmus tulajdonképpen az új Németország megteremtésével a nemzedékek sorába szocializálódott. De van egy jelentős változás a gondolkodásban, ami mögött az orosz–ukrán háborút említik, illetve azt, hogy nemcsak egy kelet-nyugati konfliktus alakult ki, hanem a nyugati szövetségen belül, egy nyugat–nyugati konfliktus. Nevezetesen az, hogy az a politika, amit Trump folytat, teljes ellentéte annak, amit Németország képvisel. A németek, de a franciák és az angolok is abból indulnak ki, hogy lényegében az amerikai biztonsági garanciák nem feltétlenül érvényesek, arra kell készülniük. Idáig Németország, és itt már a következményeknél tartok, Biden időszaka alatt lényegében a Pax Americana készséges kiszolgálója volt. Most Németország lényegében a saját, illetve Európa hangját próbálja megfogalmazni, nemcsak Oroszországgal, hanem lényegében az Egyesült Államokkal, a jelenlegi kurzussal szemben.

Az új kormány milyen német–amerikai viszonyra törekszik? Ez látszik-e már?

Nem tart a konfrontációtól sem. Ha megnézzük a német politikai osztály és Amerika viszonyát, csak egy rövid történelmi visszatekintésben, az 1920-as években nagy pénzügyi és gazdasági válság volt Németországban, és akkor a Dawes-tervvel tulajdonképpen az amerikai tőke megjelent az országban. A második világháború után pedig a német politikai osztályban az a tanulság, hogy Amerikával együtt kell működni. Talán emlékszünk arra, hogy a francia–német barátsági szerződésbe egy preambulumot még utólag beletettek, ami azt jelenti, hogy a francia–német együttműködés az szép, De Gaulle és Adenauer idején, a hősi időkben, de a németeknek az atlanti kapcsolat is szükséges Németország biztonsága miatt. Most érzik magukat olyan helyzetben, hogy a német kormány vállalja a konfrontációt az Egyesült Államokkal. Nagyon megzavarodott a mainstream politikai elit, hogy az amerikai alelnök a müncheni biztonságpolitikai konferencián bírálta.

Ez finom kifejezés, hogy bírálta, azt mondta, hogy alapértékekben úgy látszik, nem értünk egyet.

És ha nem értünk az alapértékekben egyet, akkor az amerikai adófizetők nem fognak fizetni Németország biztonságáért. Hozzáteszem, a NATO-ért sem, mert a NATO költségvetésének 80 százaléka az Egyesült Államokból származik.

De ahhoz, hogy Németország beleálljon az Egyesült Államokkal egy konfliktusba, valami erőt kellene maga mögött tudnia. De mi adja a német kormánynak a bátorságot ahhoz, hogy beleálljon egy konfliktusba az Egyesült Államokkal, s személyesen Donald Trumppal?

A jelenlegi Trump-vezetés a mai német politikai osztály legnagyobb ellenfelével, sőt ellenségével, az AfD-vel került kapcsolatba, olyannyira, hogy Vance alelnök Münchenben, egy külön szállodában, találkozott az AfD egyik vezetőjével.

Elon Musk konkrétan kampányolt neki egy műsorban.

Így van, Elon Musk gyakorlatilag az X platformot a rendelkezésére bocsátotta, és ezzel olyan folyamatot indított el, amivel az AfD nemzetközi ismertsége megnövekedett. A német belpolitikának alapvető tétele, amit Friedrich Merz képvisel, a tűzfal. Sőt, már azt is mondta Merz, hogy továbbra se számítson az Alternatíva Németországért az őt megillető parlamenti alelnöki posztra. A német politikai osztálynak az a része, amely most éppen koalíciót akar kötni, tart attól, hogy egyrészről a Néppárt erodál tovább, és ehhez eredményeket kellene mutatni, a jóléti intézkedéseket nem megszüntetni, hanem meghagyni. Ehhez kell a pénz a költségvetésen kívül, ehhez kell módosítani az adósságféket, és el kell szigetelni az AfD-t továbbra is, mert a mi bőrünkre megy a vásár, adóbevétel nincs, recesszió van harmadik éve, és 20 százalék fölött van az Alternatíva Németországnak. Van egy ilyenfajta megfontolás, ami a politikai status quo fenntartását jelenti.

Jó, de meddig? Az AfD hány százalékot elérő népszerűségéig lehet fenntartani? Egy idő után nem fog úgy kinézni, hogy a nála gyengébbek próbálják kiszorítani a hatalomból?

A mostani tendencia, hogy a hajdani nagy néppártok 40 százalék körüli súlycsoportba visszaszorulnak. Hiszen a mostani választásokon a CDU sem a kívánt módon szerepelt, amikor megkérdezték Merzet, hogy mivel lenne elégedett, azt mondta, hogy 30 százalék fölött. A második legrosszabbat produkálta a CDU, az SPD pedig történelmi mélységekbe került negatív rekordot állított fel. Németország számára ebből a nehéz helyzetből kijutni az Európai Unió köpenyébe bújva lehet. Nem mondok újat azzal, hogy az Európai Unió alapvetően Németország meghosszabbítása, azonos és különböző eszközökkel. Említettük a menekültek elosztásának a kulcsát, a königsteini formulát, aminek a pandantja megvan az Európai Unió új menekültkompromisszumában. Németországnak jelentős intézményi hatalma van az Európai Unióban. Hozzáteszem azt, hogy nemcsak azért, mert von der Leyen német politikus, de a tanácsadói száz százaléka német. A Néppárt vezetője, Manfred Weber szintén német. Az Európai Parlament szakbizottságaiban, ha nem is vezető, de helyettesi pozícióban rendkívül sok német van. Az Európai Unión keresztül Németországnak van egy intézményi hatalma, és tudja, hogy ezen a területen is sokkal inkább kivont kardokkal kellene járnia, egy nagyon kevéssé markáns, kevéssé profi Európa-politika helyett, különösen Macron mellett, Németországnak kell fellépni. Az óriási fegyverkezési és infrastrukturális beruházási összegek megadják a löketet a német belpolitika stabilizálására, ez pedig történelmi esélyt ad arra, hogy Németország vezető legyen az Európai Unióban, végre vállalja, hiszen európai érdekeket kell megfogalmazni az Egyesült Államokkal és Oroszországgal szemben.

Mire akarja használni Németország az Európai Uniót?

Történelmileg először az volt az elv, hogy az Európai Unión át legyen szuverén, minél nagyobb az integráció, Németország annál több mozgásteret nyer vissza. Ez volt a kiindulópont. A másik az, hogy Németország rendkívül exportérzékeny ország, minden negyedik-ötödik munkahely exporttól függ. Az Európai Unió egy 450 milliós biztos piacot ad, ahol a német exportipar, a neomerkantilista, mindig kereskedelmi többletre törekvő német politika gyakorlatilag nagyon biztos keretek között van, még akkor is, ha az elmúlt időszakban globálisan is próbált a német export jelen lenni, például Kínában, de a világ más részein is. Az Európai Unió eszköz a német hatalom és a német exportpiacok elrejtésére. Ha megnézzük Németország történetét, mindig az exportpiacokon volt a hangsúly, azon, hogyan tud Németország kitörni a geopolitikai középhelyzetből, hogyan tudja gazdasági eszközökkel meghaladni azt az Európai Unió keretében.

Az exporttörekvésbe hogyan fér bele a kínai iparral szembeni büntetővámok megszavazása?

A német nagyvállalatok ezzel nem értettek egyet.

Ott lobbiztak, ahol csak tudtak.

Nem rejtették véka alá a véleményüket, és Németországnak is ez egy nagyon érzékeny dolog volt. Úgy volt, hogy végül nem szavazzák meg, Ma már ez nem kérdés, mert a kínai konkurencia sok tekintetben, árban mindenképpen, versenyképesebb. Technikába mindazt beépítették, professzionális módon csinálják ma már, a kínai piacon sem tudnak a német autógyárak lényegében aratni. A Volkswagen eladásainak 40 százalékát a kínai piacon már Kína maga állítja elő, a német autógyárak elaludtak az elektromos átállással. Most is van, többek között a CDU-ban, olyan törekvés, hogy a belső égésű motorok a 2035-ös határidőn túl is maradjanak. Ugyanis ez az a terület, ahol a német technológia nemzetközi áttörést ért el, és ezzel gyakorlatilag a német autóipart az egekbe repítette.

Elmehet a német autóipar érdekérvényesítő képessége, meg az új német kormány törekvése addig, hogy kihúzzák a green dealből az elektromos átállásra való szikár határidőt, azért, mert a német belső égésű autókat el kell adni?

Lényegében a különböző pártprogramokban elterjedt az a kifejezés, amit a szabad demokraták alkottak, hogy technológiailag nyitottnak kell lennünk.

Amibe belefér ez is?

A technológiai nyitottság azt jelenti, hogy lehet olyan új üzemanyag, ez az e-fuel vagy szintetikus, amivel gyakorlatilag a régi belső égésű motorok környezetbarát módon tudnak tovább létezni. Ez a programokban is benne van, a CDU-ban is volt ennek rezonanciája. Az érvényesítését majd meglátjuk. Egyelőre az autóipar, ami ilyen értelemben megroppant, a kínai piacon sem versenyképes. A kínai konkurencia már itt van a spájzban, a németeknek.

Hogyan tekint az új német kormány az érdekérvényesítési tervei közepette a perifériákra, például Magyarországra, amely például az autóiparon keresztül szorosan össze van kötve vele?

Ez a kérdés alkalmat ad nekem, hogy megerősítsem azt, hogy mi érdekeltek vagyunk abban, hogy a német gazdaság lábra álljon, és újra a szokott ütemben működjön, a recessziót maga mögött hagyja. Az OECD legfrissebb statisztikái idénre 0,4 százalékos növekedést várnak. Ez még mindig majdnem a statisztikai hibahatáron belül van.

De legalább az inflációjuk nagyon pici.

De nem csökken, mert olyan is előfordult. A beruházási boommal, ami várható a hitelfelvételekkel, lényegében a német ipar újra életre kelhet. Ebből a Magyarországon lévő német érdekeltségek, mind a három zászlóshajó német autógyár is profitál. Nagyon érdekeltek vagyunk benne. A másik dolog pedig nyilvánvalóan az, hogy Németországban nemcsak konjunkturális válság van, ennyi geopolitikai konfliktus van a világban, meg egy klímapolitikai átépítés is folyik a gazdaságban, de még strukturális válság is van. A strukturális válság azt jelenti, hogy Németországnak az exportipara három iparágon alapult, az autóiparon, a vegyiparon és a gépiparon. Ezek a legenergiaintenzívebbek, a legnagyobb energiaigényűek, és pontosan itt emelkedtek az energiaköltségek, ami a német ipar versenyképességét megroppantotta.

Ott lesz az olcsó orosz áram, ha lesz béke. Állítólag.

Hozzájön még ez is, a szimbiózis a magas hozzáadott értékű német technológia és az olcsó vezetékes orosz gáz között megszűnt. A német csodában szerepet játszottak az alacsony védelmi költségek, a második világháború után lényegében Németország az amerikai védelemnek volt a nettó importőre, hogy finoman fejezzem ki magam, a márka, de később már az euró alulértékelt. Az euró alulértékeltsége egyfajta exporttámogatást jelent. A német gazdaság exportcsodájának ezek az említett tényezők az okai. Visszatérve a strukturális válságra, éppen az említett iparágak sérülnek a legjobban és probléma, hogy az új területek, például a tech-konszernek alig vannak jelen Németországban. Az ipar még mindig viszonylag erős, bár a környezeti átépítés rengeteg pénzt vitt el, és ezt a német ipar versenyképessége megsínyli, de 20-25 százalék körül volt korábban a német ipar aránya a GDP-ben. A franciák, olaszok és angolok esetében, de különösen az angolok és az olaszok esetében a szolgáltató szektor növekszik. Németország még a hagyományos exportban erős. Ha ott nem sikerül magához térnie, akkor nem lehet tudni, hogy hol tudja megtermelni azt a többletet, amit korábban az exporttal megteremtett. Ebből volt Németország nettó fizető az Európai Unióban. Vagy pedig azzal kell szembenézni, ami talán most még reálisabb, hogy ahogyan az Európai Unió is hitelekből él, adósságközösséggé válik. Lényegében Németország számára a fiskális fegyelem, ami az 1950-es évektől az 1990-es évekig jellemezte, a múlté. Németország is adósságokból fog fejlődni, ez óriási kockázatokkal jár, nem beszélve arról, hogy ennek a társadalmi elfogadása nagyon érzékeny, hiszen valakinek vissza kell fizetni a pénzt, először a kamatokat kell fizetni, ha most a tőkepiacokon fölveszik a pénzt, de hosszú távon vissza kell fizetni a pénzt, és kik fogják kifizetni: az unokáink.

Mármint a németek unokái.

Igen. Visszatérek a német stabilitásra, arra, hogy a Die Linke és az AfD szavazói között rengeteg fiatal volt. Nem akarom az előbb mondottakkal ezt közvetlen oksági kapcsolatba hozni, de kétségkívül ilyen összefüggés is van. A hagyományos pártok, amelyek a Német Szövetségi Köztársaság megalakulásával jöttek létre, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták, a keresztényszociálisok, főként a nyugdíjas, idősebb rétegnél népszerűek.

Ausztriában hivatalba lépett az új kancellár. Megismerték az osztrákok, megszerették már? Ő nem indult a választáson, egy másik úton lett kancellár, a sikertelen koalíciós tárgyalás után.

Majdnem 150 napba, öt hónapba telt, amíg egy koalíciót létrehoztak, ez negatív rekord. Az első hárompárti kormány Ausztriában. Tulajdonképpen ez a koalíciós szerkezet már felsejlett az első választási tárgyalásokkor, de a liberális párt képviselője fölállt a tárgyalóasztaltól, a szociáldemokraták és a néppártiak egyedül maradtak, és akkor befejeződtek a tárgyalások. A mostani tulajdonképpen a második típusú találkozó volt, nagyon hamar megállapodtak, úgyhogy még olyan találgatás is született a lapokban és az elemzők között, hogy miközben még a Szabadságpárttal tárgyalt a Néppárt, már párhuzamosan tárgyalt a szociáldemokratákkal. Ezt a kancellárt, Christian Stockert senki sem választotta, ahogy elődjét, Karl Nehammert sem. Ennek a koalíciónak a sajátossága az, hogy ha leszámítjuk a liberálisokat, akkor lényegében két nagy vesztes párt állt össze, hogy koalíciót vezessen.

Mi a tervük arra, hogy a választást lényegében megnyerő Szabadságpártot valahogy, amely nyilvánvalóan támadni fogja őket, távol tartsák a hatalomtól?

Ezt a koalíciót nem a tartalmi azonosságok hozták egy fedél alá, hanem az, hogy a Szabadságpártot távol tartsák a hatalomtól.

De ez nem egy program. Ezzel valószínűleg nem lehet egy országot vezetni.

Program is van, összeeszkábálták. Az első, leglényegesebb dolog a költségvetés szanálása. Ennek következtében idén 6,4 milliárd eurót kell megtakarítaniuk és kétmilliárdot jövőre. Rengeteg adósság halmozódott fel, amiben a néppárti, konzervatív kormányok is ludasak, programokat indítottak el anélkül, hogy a finanszírozás meg lett volna oldva. Halaszthatatlan a szanálás, mert ha nincs, akkor deficiteljárás jöhet, bár most Brüsszel elnézőbbnek látszik ebben a helyzetben. Ez az első kérdés. A másik a terhek megosztása. Nagyon bölcs politika a koalíciótól, hogy a keserű pirulákat minél hamarabb le kell nyelni. Csökkentik a minisztériumoknak a költségvetését, a bankokat megadóztatják, az energiakonszerneket, az ingatlanvállalatokat megadóztatják. Próbálják a terheket szétteríteni.

Azt a módszert választják, hogy onnan vesznek el pénzt, ahol sejtésük szerint van?

Ahol van, és a választók tömegét nem sérti. Ez a program lényegében már a néppárti–szabadságpárti tárgyalásokon is felvetődött. A koalíciót minél hamarabb össze kellett hozni, mert nagy volt a külső nyomás. Maga Scholz kancellár azt mondta, hogy csak nem várják tőlünk, hogy tétlenül nézzük, hogy egy kis szomszéd országban, ahol rokonok élnek, egy szélsőjobboldali kormány kerül hatalomra. De az Európai Néppárt is mindent megtett, a CSU, Markus Söder vezetésével. Óriási nyomás terhelődött a három pártra, hogy jöjjön össze. Ők hárman, a Szociáldemokrata Párt, a Néppárt, meg a liberálisok is kompromisszumkészen tárgyaltak. Van der Bellen elnök mondta, hogy van egy osztrák erény, ez pedig a kompromisszum. Mindenki kicsit visszafogta magát, a szociáldemokraták vezetője, Andreas Babler, aki meglehetősen doktriner marxistának számít, és vagyonadót, örökösödési adót, és tőkenyereségadót akart, ezektől visszalépett. Persze ebben az is szerepet játszott, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Párton belül a pozíciója meggyengült. A nagy kihívója, akivel szemben ő lett a párt elnöke, Hans Peter Doskozil burgenlandi miniszterelnök. Most januárban nyert, ugyan nem abszolút többséggel, mint korábban, de a Zöldekkel együtt kormányoz. Ő már kormányzott a Szabadságpárttal is 2015 táján, amikor még a Szabadságpárt kiejtése a kormányon önmagában bűnnek számított. Nagyon felvilágosult dinamikus ember, és Babler pozíciói meggyengültek, az egész Osztrák Szociáldemokrata Párt gyengélkedik. Áprilisban lesz a választás Bécsben. Bécs mindig a fellegvára a szociáldemokratának. Babler számára az alkancellári kinevezés a menekülés útja, elérte élete csúcsát, Még egy szó a kormány programjáról, azért a Néppárt ujjlenyomata rajta van a migrációs politikán, van egy hároméves kötelező integrációs program, abban minden menekültnek részt kell venni, addig csökkentett szociális támogatást kapnak.

Hogy ne legyen olyan vonzó?

Igen.A kiskorúakat védik az iskolákban, ahol sok a bevándorló, a fejkendő tilalmat bevezetik, óvodákban van egy plusz év, ami a német nyelv tanulására szolgál az integrációt elősegítendő, sok az integrációra szoruló menekült családtag, gyerek az iskolában. Nagyon is hangsúlyozza ez a program az osztrák kultúra és a német nyelv elfogadását, előfeltétel a Leitkulturnak, az uralkodó kultúrának az elfogadása és az ehhez való alkalmazkodás.