Milyen feladatai vannak egy sportpszichiáternek egy egyéni sportoló, illetve egy csapat mellett?

Ez egy folyamatos munka a sportolókkal. A leggyakoribb tünetpanasz, amivel a sportpszichológushoz szoktak fordulni, az a teljesítményszorongás, ami azt jelenti, hogy a sportoló téthelyzetben nem tudja azt a teljesítményt leadni, amit az edzéseken hoz. Egyébként lehetnek motivációs problémák, lehetnek kapcsolati problémák akár az edzővel, akár sporton kívül. A sportoló a sportpályára fölviszi az egész életét, vannak olyan élethelyzetek, amit egy sportpszichológussal meg kell beszélni, Ez akár lehet egyéni és csapatsportoló esetében is. Csapatsportok esetében a működő csapattá válás az egy nagyon fontos munka, hiszen lehetnek nagyon jó egyéni játékosok, nagyon jó minőségű egyéni sportolók, akik nem tudnak csapattá kovácsolódni, nem tudnak egymással kommunikálni, akár verbális, akár nonverbális módon a küzdőtéren, és annak komoly következményei lesznek a csapatjátékban.

Mekkora a különbség a sportpszichiáter oldaláról, ha egy egyéni sportolóról van szó, illetve ha egy csapatról?

Egészen más a munka. A csapattal csoportban dolgozunk, és a csoportban történik az egymáshoz közelítése a csapattagoknak. Arra kell őket megtanítani, hogy tudjanak egymással adekvátan kommunikálni, meglegyen az a harmónia közöttük, ami szükséges a közös munkához. Egyéni sportoló esetében pedig a fókusz a teljesítményen van, hogy egy tornász abban az 50 másodpercben, amíg a gyakorlatát végrehajtja, hibátlan legyen, egy küzdősportoló el tudja magát képzelni a győztes szituációban, meglegyen az a motivációs bázisa, ami szükséges ahhoz, hogy jó eredményt érjen el.

Mi minden motiválhat egy sportolót?

A legtöbb sportolót a győzni akarás motiválja, az önmagam megmutatása győztesként szerep, de természetesen vannak más motivációs bázisok. Például egy sportolónak konfliktusa van mondjuk azzal a sportszervezettel, amelyikben ő működik, akkor az a motivációs bázisa, hogy megmutatja annak a sportszervezetnek, hogy unortodox módon készül fel egy versenyre, és mégis sikert fog elérni. Ilyen is van.

Ebben az esetben egyébként mennyire kell figyelni a sportolónak arra, hogy a negatív érzései ne uralják el a hétköznapjait?

Nyilván ahhoz, hogy valaki ne ortodox módon készüljön egy megmérettetésre, hanem a saját maga által megszabott szabályok keretei között, kell egy alapszemélyiség, amely eltér a hétköznapi sportolók személyiségétől, és az nagyon fontos, hogy az adott sportban, amit űz, "zseninek" kell lennie. Nem véletlenül vannak azért kialakult edzéstervek, edzésrendek, szabályrendszerek bizonyos sportok felkészülési menetrendjében, és aki ettől nagyon el akar térni, és egészen más utat választ, annak tényleg azt a sportot nagyon magas szinten kell tudnia űzni.

Mennyire mutathat példát?

Nem feltétlenül példaértékű, és nem is szabad nagyon belemerítkezni egy speciálisan készülő sportoló szerepébe, hiszen személyiségét tekintve, illetve sportolói kapacitást tekintve a sportolók többsége átlagos. Egy átlagos sportoló borzasztó mennyiségű munkát kell, hogy beletegyen abba, hogy akár olimpikonná váljon, hogy kijusson az olimpiára. Ha egy átlagos sportoló, aki nagyon szorgalmas, nagyon motivált, annak nagy esélye van arra, hogy olimpikonná váljon, de ha feszegeti a határait, és nem tartja be azokat az utasításokat, szabályokat, amiket az edzője rábíz, és nincsenek meg azok a képességei, amik egy zseninek megvannak, akkor el fog bukni.

Hogyan néz ki egy ideális versenyző-edző kapcsolat? Mennyire kell az edzőnek belelátnia a versenyzőbe, mennyire lehet vele megengedő, és mennyire játszhat széles palettán?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Pár évvel ezelőtt csinált a UNICEF egy kutatást, amiben nagyjából megmérték, hogy egy családban mennyit beszélgetnek a gyerekkel egy nap, és ez körülbelül nyolc percre jött ki. Tehát egy átlag család napi nyolc percet képes a gyerekkel beszélgetni, szemben egy edzővel, aki órákat tud kommunikálni egy sportolóval. Az ideális edző-tanítvány kapcsolat teljesen kiegyensúlyozott nem lehet, mert a sportolónak az edző utasításait és elképzeléseit végre kell hajtani, illetve az edző elképzelései szerint kell működnie, hiszen mindig az edzőt rúgják ki. Nem egyértelműen demokratikus a rendszer, sőt azt lehet mondani, hogy vannak diktatórikus elemei, de a diktatórikus elemeknek a minősége, a mélysége, az, hogy egy edző mit engedhet meg magának, már az edző kulturáltságának, alapszemélyiségének a függvénye. Csapatsportolókkal is dolgozom, és azt látom, hogy egészen más a hangulata egy öltözőnek akkor, ha olyan edző kerül be a rendszerbe, aki partnerként kezeli a játékosokat, nem nézi le őket, nem alázza őket, de természetesen dolgoztam olyan edzővel is, aki úgy próbált játékosokkal vicceskedni, hogy ez sértő volt, és ezzel az edzővel nem is tudtak úgy együttműködni.

Egy új edzőnek mennyi ideje van arra, hogy egy csapattal elfogadtassa magát?

Ez attól függ, hogy éppen milyen helyzetbe veszi át a csapatot, mert ha a felkészülés elején kezdődik a közös munka, az nyilván megenged egy hosszabb ismerkedési fázist, de ha idény közben történik, és a következő hétvégén már teljesíteni kell, akkor nincs olyan sok idő arra, hogy összecsiszolódjanak. Nyilván nem fog menni egyik hétről a másikra, de ott sokkal nagyobb fordulatszámon működő együttműködésre van szükség.

Egyéni sportolóknál hogyan működik ez? Láthatunk olyan példákat, hogy valaki akár 10-15 évig is ugyanazzal az edzővel dolgozik, és vannak olyan egyéni sportolók, akik két-három-négy évente szinte törvényszerűen megváltoztatják a felkészítőiknek a névsorát.

Fontos az, hogy utánpótláskorú vagy felnőtt sportolóról beszélünk. Gyakran látok olyat, hogy egy edző-tanítvány viszony az utánpótlás korban, 20 éves korig működik, és amikor elkezd felnőtté válni a sportoló, akkor már nem fog olyan jól működni, hiszen azok a módszerek, amiket mondjuk 16 évesen az edző vele szemben alkalmazott, már 20-21 évesen nem működnek. Nyilván már felnőtt korban, húszéves kor fölött a személyiség nem fog annyit változni, mint mondjuk kamaszkorban, tehát ott az edző-tanítvány viszonyt nem feltétlenül kell megváltoztatni, de a felnőtté váláskor az edzőváltás esélye sokkal nagyobb, mint felnőttkorban.

Egy olimpián szinte mindenki rivaldafényben van, különösen a címvédők, azok, akik az elmúlt években sikeresek voltak. Ha mégis leblokkol a sportoló, korán búcsúzik, milyen tényezők állhatnak a háttérben?

Mindenkivel előfordulhat, hogy rossz napja van, hogy egy olyan ellenfelet kap, akinek a stílusa számára nem fekszik. Nagyon nehéz erre a kérdésre konkrét választ adni. Lehetnek olyan helyzetek, amikor bármit megpróbál, egyszerűen nem működik a rendszer. Előfordul az ilyen, nem szabad a sportolót ezért bármilyen szinten elítélni. Felhíborító, amiket a közösségi oldalakon szoktam olvasni ilyen sportolókkal kapcsolatban, olyan emberek írnak róluk, akik az életükben nem voltak versenysportolók, otthon ülnek egy pizzaszelettel és nézik az olimpiát, és azt sem tudják, hogy egy olimpiára kijutni nehezebb, mint megnyerni. Vannak olyan sportágak, ahol az ember négy küzdelmet megvív, és olimpiai bajnok lehet, előtte viszont egy éven keresztül 20-25 versenyen kell megküzdeni a maguk pozíciójáért. A sportban mindig benne van a vereség lehetősége. Az olimpia egy egészen speciális műfaj, ott olyan show-elemek vannak, annyi néző van, amihez nincs mindenki hozzászokva, egyszerűen a nézőszám, a hangzavar meg tudja rémiszteni a sportolót.

Mit érdemes tenni, ha van javítási lehetőség? Ha mondjuk az egyéni után néhány nappal van az olimpián a csapatverseny, az a néhány nap mire használható ki?

Nagyon sok mindenre. Jó ilyenkor végiggondolni, hogy mi történt. Szimbolikusan azt az egészet becsomagolni egy dobozba, és azt a dobozt kidobni. És onnantól kezdve kezdődik egy új időszámítás, már csak előre lehet nézni, és azzal foglalkozni, hogy kik lesznek az aktuális ellenfelek. Aztán kitisztult fejjel az új célt látva, az egész csapat arra koncentrál, akár közösen leülhetnek beszélni, átbeszélni az egészet,és nagy sikert együtt elérni, ahogy ez meg is történt férfi kardban.

Ha egy korábbi példára gondolunk, 2008-ban, a pekingi olimpián kajakban Kovács Katalin 500 méteren egyesben negyedik lett, az akkor neki egy óriási csalódás volt, de nem nagyon volt ideje ebbe beleállni, hiszen jött a páros Janics Natasával, amelyet aztán meg tudott nyerni. Ott arról beszélt Kovács Katalin, hogy úgy hatott rá a párostársa, hogy felül tudott emelkedni az egyéni kevésbé sikeres szereplésen. És ott kevesebb volt az idő.

Ez a kutyaharapás szőrével effektus. Még fel sincs dolgozva a kudarc, és ott az új megmérettetés, az is egy nagyon jó módszer arra, hogy túllegyünk a kudarcon.

Mennyit számít, hogy kudarcról vagy sikerről van szó, amikor a feldolgozás időszaka következik? Sok sportoló arról beszélt, hogy a sikert is fel kell majd dolgozni.

Egyértelmű. Sőt, bizonyos tekintetben a siker feldolgozása nem könnyebb, mint a kudarcé. Pláne, ha egy váratlan siker, egy meglepetés történik, akkor a sportoló egy egészen új élethelyzetbe kerül. Egy új élet kezdődik egy olimpiai bajnoknak. A kudarc vagy a siker feldolgozásában túl nagy különbség nincsen, mind a kettő munkát igényel.

Mondjuk egy lottónyereményhez hasonlítható? Még hogyha a pénzösszeg nem is akkora.

Szerintem azért nehéz az összehasonlítás, mert a lottónyeremény mögött nincsen valós teljesítmény, ott csak a szerencse dönt. Azért katarzis szempontjából az, hogy én készülök valamire, hogy meg fogok mérettetni a világ előtt és sikert hozok, az nem összehasonlítható katarzis egy lottónyereménnyel.

A következő versenyre a kudarcból vagy a sikerből lehet többet tanulni?

Azt mondják, hogy a kudarc, ami leginkább építi a sportolónak a személyiségét.

De a jól feldolgozott kudarc.

A jól feldolgozott kudarc, ha a sportoló a kudarcban keresi a saját szerepét, és nem a környezet szerepét, meg a bírók szerepét. Nem külső körülményeket keres, hanem a saját szerepét nézi az egészben: nekem mit kellett volna máshogy csinálnom, én hol hibáztam. Ezek az aspektusok azok, amibe ha beleáll, és az edzőjével ezen elkezdenek dolgozni, akkor ezt nagyon jól föl lehet dolgozni. Nyilván a siker meg ad egy olyan adrenalinlöketet, ami könnyebben elindítja a következő felkészülést, de a jól feldolgozott kudarc nagyon komoly motiváció a jövőre nézve.

Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Gondolom, hogy a legjobb az, ha valaki már gyerekkorában beszélget sportpszichológussal, vagy akár az edzője olyan típusú személyiség, hogy van pszichológiai, pedagógiai érzéke és tud segíteni az ilyen kérdésekben.

Egy bizonyos életkor alatt én nem foglalkozom sportolóval, merthogy az alapvetően a szülőnek a feladata. Tizenkét éves kor az, amikor szerintem már érdemes lehet speciális eszközökkel, inkább a játék oldaláról megközelítve az egész terápiás folyamatot dolgozni, de alapjában egy sportolónak kell megérnie arra, hogy azt mondja, hogy most nekem van egy elakadásom a sporttevékenységemben. Ha a sportolóban megérik az az igény, hogy esetleg leüljön egy szakemberrel erről beszélni, az nagyon sok sikert hordozhat magában.

Milyen eszköztára van így 2024-ben a sportpszichológiának, a sportpszichiátriának a legális mentális teljesítményfokozásban?

Rengetegféle módszer van, és a módszerek számának gyakorlatilag csak a terapeuta kreativitása szabhat határt a különböző normál szorongásoldó technikáktól kezdve, vannak sportra specializált technikák:például prehipnotikus állapotban hibás mozdulatsorokat ki lehet javítani, illetve ugyanilyen állapotban például elképzeltethetjük a sportolóval magát a győzelmet, ami szintén egy nagyon komoly belső motivációs faktor. Vannak olyan technikák, hogy különböző pozitív üzeneteket íratunk meg a sportolókkal, amiket elvisz magával a versenyre. Amikor Szilágyi Áronnal dolgoztam még a riói olimpia előtt, és ő vitte a zászlót, akkor a verseny reggelére én azt javasoltam neki, hogy a bevonulást, amikor viszi a magyar zászlót, nézze meg, még egyszer nézze meg magát a nemzeti szimbólummal.

Mentális erőt ad?

Mentális erőt ad, adrenalint szabadít fel. A pszichológia olyan szakma, amelynek az eszköztára naponta nő, és tényleg a terapeuta kreativitása szab csak határt annak, hogy hogyan dolgozik.

Nagyon sok gépi eszköz már hosszú évtizedek óta segíti a teljesítményfokozást. Melyek a leggyakoribbak, a leghatékonyabb módszerek?

Vannak olyan agyihullám-detektáló készülékek, amelyek inkább a diagnosztikában, mint a fejlesztésben használatosak.

EEG-módszer?

Nagyon hasonlít az EEG-módszerhez. Az agyi hullámokból lehet következtetni arra, hogy a sportoló mennyire éber, illetve vannak már olyan diagnosztikai tesztcsomagok, amelyek a sportoló mentális felkészültségét próbálják mérni, hogy mennyire stressztűrő, téthelyzetben mennyire képes koncentrálni, például labdarúgóknál ki alkalmas 11-es rugónak. Ez egy viszonylag hosszú számítógépes tesztcsomag, amit mindenféle sportolóval el lehet végeztetni, és utána a pszichológusok elmagyarázzák mind a sportolónak, mind az edzőnek, hogy miben kell fejlődni. Ezek a módszerek olyanokat is tudnak, hogy például labdajátékokban mennyire képes a repülő labdának a mozgását érzékelni a sportoló, hogy jól számolja-e ki, hogy hova fog érkezni,. Ezek azért nagyon komoly eszközök, ez még nem teljesen elterjedt a hazai sportéletben, de már vannak olyan sportklubok, amelyek ezeket a módszereket alkalmazzák, leginkább diagnosztikára, és onnan pedig a sportpszichológus elkezdheti a fejlesztést.

Mit kell tennie a szakmai stábnak, hogy mindig az adott téthez megfelelő élességet állítson be a játékosoknál?

Az a feladata a szakmai stábnak, hogy minél kisebb legyen a bizonytalansági faktor, amivel az ellenfél előjöhet, hogy minden mozgást ismerjenek, és még ekkor is megvan az a bizonytalansági tényező, hogy baromi jól ismerjük az ellenfelet, viszont kihagyjuk a kihagyhatatlant, ami viszont már a mi kompetenciánk.

A média szerepe meghatározó a modern sportéletben, mennyire tanítják, hogy egy-egy sportoló hogyan nyilatkozzon, mikor nyilatkozzon, és van-e akár az olimpiai felkészülésben ennek plusz szerepe?

Ez nagyon egyéni, hogy ki hogy nyilatkozik. Én azt látom, hogy a magyar sportolók vagy nagyon jól fel vannak készítve ezekre a nyilatkozatokra, vagy önmagukban annyira tehetségesek, hogy jól kezelik ezeket az egyébként nehéz szituációkat, hiszen a megmérettetés után öt percen belül a mikrofon előtt vannak. Én azt látom, hogy akár kézilabdázók, akár vízilabdázók, akár az úszók többsége nagyon jó színvonalon válaszol a kérdésekre, amelyek között vannak azért nagyon nehezek, és szerintem releváns információkat adnak a nézőknek.

Provokatív kérdéseknél mit érdemes tennie egy sportolónak?

Nem szabad fölvenni a kesztyűt. Volt olyan sportoló, aki engem erről kérdezett, hogy mi lesz, ha az újságírók bekérdeznek, és én akkor arra nem egészen sportszerű javaslatot adtam, hogy úgyis teljesen mindegy, hogy mit válaszol, a kesztyűt ne vegye föl, beszéljen teljesen általános dolgokról, és semmiképpen ne álljon bele, mert nem fog belőle jól kijönni.

Van-e olyan szint, amikor azt javasolja, hogy ne nyilatkozzon egy sportoló?

Vannak sportolók, akiknek azt javasolnám, hogy bizonyos szorult helyzetben ne válaszoljanak. Nem a szituáció, hanem inkább az egyén itt a döntő faktor, mert nem minden sportoló alkalmas arra, hogy mondjuk egy vereség után érdemi választ tudjon adni, illetve olyan választ tudjon adni, amivel a saját nimbuszát nem rombolja le. Érdemes várni egy fél órát, hogy ő is átgondolhassa, hogy mit reagál, és akkor a médiának kell annyira rugalmasnak lennie.

Az egészséges, kontrollált önbizalom nagyon fontos a sportolóknak a jó eredmények eléréséhez, ugyanakkor a környezetnek mit kell ahhoz tennie, hogy ez ne csapjon át nagyképűségbe, fellengzősségbe?

Ez nem a környezettől függ, ez az alapszemélyiségtől függ. Ismerünk olyan sportolót, akinek soha semmilyen eredménye nem volt, mégis igazi nagy arc, és vannak kifejezetten sikeres, komoly eredményeket elérő sportolók, akik higgadtak, szimpatikusan nyilatkoznak, jól kezelik a médiát, tisztelik a kérdezőt, tisztelik a közönséget. Ez inkább neveltetés kérdése.

Tehát egy felnőtt sportolónál már kicsi a mozgástér akkor a változtatásra?

Nagyon.

Mit tapasztalt, összességében egy-egy olimpia után az idegi regenerálódás mennyi időt vesz igénybe, mennyit érdemes pihenni egy csúcstorna, mondjuk egy labdarúgó-világbajnokság vagy egy olimpia után?

A labdarúgó Európa-bajnokság azért érdekes, mert gyakorlatilag vége van az Eb-nek, és a magyar labdarúgók számára egy héttel később már a Bajnokok Ligája-felkészülés van. Sokkal több idő kellene a mentális regenerációra, mint egy hét. A topkluboknál azért van három-négy hetük regenerálódni. Az már elég lehet.

Három hetet javasol?

Ez függ a pihenés minőségétől is. Aki a három hetet különböző éjszakai szórakozóhelyeken, bulikban, bárokban tölti, merthogy kiengedi a gőzt, az nyilván más színvonalú pihenés, mint aki a családdal elmegy és a tengerparton relaxál.

Mennyire érdemes egyébként ebbe beleszólni?

Semennyire. A, hogy mennyire kipihenten, érkezik az új felkészülésre egy játékos, az első edzéseken kiderül, mert ezeket az élsportolókat mérik, és teljesen egyértelműen látszik az, hogy milyen állapotban vannak. A sportolónak is óvatosnak kell lennie, hiszen óriási versenyhelyzet van egy profi klubnál, aki "lelakva" jön vissza, az biztos, hogy ki fog kerülni, és a helyére a következő játékosok jönnek.

Egy mentálhigiénés szakembernek, sportpszichológusnak, akár sportpszichiáternek mennyire kell odafigyelni az adott sportoló intelligenciahányadosára? Érdemes-e akár mondjuk egy IQ-tesztet kitöltetni az első alkalommal, hogy aztán ahhoz igazíthassa a szakember a magyarázatait, a javaslatait, tanácsait?

Szerintem nem kell. Ezt nagyjából fel tudjuk mérni az első beszélgetés kapcsán, hogy milyen színvonalú sportolóval dolgozunk, de nekünk az a feladatunk, hogy akár a komplexebb, akár a kevésbé komplex sportolóhoz is meglegyen az eszköztárunk. Ez rajtunk múlik. Egy sportolónak joga van alacsony intellektussal is zseninek lennie.

Az olimpia alatt egy sportpszichiáter mit figyel egy sportolón, akár a tévéközvetítésen keresztül?

Mindent. Egyrészt szurkolok a magyaroknak, de kitekintek. Nézem a külföldi sportolókat is, nézem a reakcióikat, nézem a non-verbális kommunikációt, próbálom a sport szépségét megtalálni az egész történetben. Amikor a magyar kardcsapat megkapta a 45. találatot, és az Oh nevű, egyébként az aktuális olimpiai bajnok koreai kardozó levette a sisakját, és Szilágyi Áron előtt meghajolt, az egy olyan pillanata volt ennek az egész olimpiának, ami miatt az egészet érdemes nézni: tisztelegtem a legyőzött előtt, akiről tudom, hogy egy korszakos zseni.

Egy ilyen gesztus, a kudarc vagy éppen a siker kezelése egy olimpia alatt mennyiben formálhatja a társadalmi viselkedésmintákat?

Nagyon kellene, hogy formálja, de a közösségimédia-felületeken azt látom, hogy az átlagembernek fogalma nincs arról, hogy mit jelent egy sportolónál az olimpiai felkészülés. Egy fotelszurkoló, aki soha nem mozgott, nem tudja, nem érti, hogy aki kijut egy olimpiára mondjuk úszásban, az naponta 15 kilométereket úszik, hogy egy atléta mennyit tesz, egy vízilabdázó, egy vívó, hogy itt éveken keresztül napi 6-7 órás edzésekről beszélünk. Nyilván erre szokták mondani, hogy én nyolc órát dolgozom a munkahelyemen, és mennyi pénz. Senki előtt nem tiltott, hogy megpróbáljon élsportolóvá válni. Van, aki alkalmas rá, van, aki nem alkalmas rá.

Aki csak hobbisportoló lenne, és az olimpia alatt kap kedvet, hogy elkezdjen mozogni, az mivel számolhat?

Csak pozitív hatásokkal, önmagában a mozgás az antidepresszáns, szorongásoldó hatású, ha úszni, futni kezd, annak csak a testére pozitív hatása van. Nyilván eleinte nem ördögtől való egy erőnléti edző véleményét kikérni. Ha valaki labdajátékot kezd el űzni, tenisz, squash, akkor nyilván érdemes edzővel kezdeni. Ha csapatjátékba száll be, azok közösségépítők, de nem szabad teljes svunggal beleállni az egészbe, mert annak sérülés lesz a következménye. A sport egy közösségforma, a normál amatőr sport az közösségformáló, egészségjavító, és nagyon komoly mentális erőt képes plántálni az azt kipróbálóba.