Tavaly december 15-én választották a Nemzet Színészévé. Ez azt az érzést adta-e, mint amikor kezdő színészként elképzelte, hogy milyen lesz majd, ha egy ilyen komoly elismerést megkap? Milyen volt ezt megtudni?

Megtudni nagyon bonyolult és összetett érzés, mert maga ez a cím, ez a megtiszteltetés – mert nem mondanám díjnak – úgy születik, hogy a 12 választott tag egyike meg kell hogy haljon ahhoz, hogy egy következő embert beválasszanak, vagyis keserű is az öröm. De az, hogy Csomós Mari halt meg, nekem nagy veszteség és fájdalom volt. Amikor megtudtam, hogy a Mari meghalt, két napig nem nagyon voltam eszemnél. Egyszerűen annyira fájt, hogy nem tudtam a bőgést valahogy lecsitítani, gyakorlatilag két napig nem tudtam magamon uralkodni. Nagyon mély és nagy barátság volt. Annak ellenére, hogy nem naponta beszéltünk telefonon, de több mint 11 éven át itt a színházban együtt játszottuk Örkény Macskajátékát, Molnár Piroska, Csomós Mari meg én, így a három öregasszony. De Marit filmen láttam először, aztán utána játszottunk, voltunk egy produkcióban a Nemzeti Színházban azalatt a két év alatt, amíg a minisztérium Szolnokról is és Kaposvárról is felszerződtetett oda néhány embert. De az igazi mély barátság az számomra – azzal együtt, hogy előtte pont úgy szerettem, ugyanúgy tiszteltem és csodáltam a Marit – aztán az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezése, a Macskajáték miatt jött létre. Tehát

az, hogy őt kellett elveszteni ahhoz, hogy én megkapjam ezt az elismerést, végtelen nagy fájdalom volt.

Mindenre gyógyír az idő, ezt szokták mondani. Még nem gyógyult be ez a veszteség, ez a fájdalomérzet, de mindenképpen csitult pár hét alatt, és akkor az ember örül annak, hogy a maradék 11 kolléga, aki a Mari után megmaradt 11-nek, azok elfogadtak, valamit belém láttak, elismernek azzal, hogy megválasztottak. Ez feltétlenül óriási öröm és megtiszteltetés.

Sokan gratuláltak?

Nagyon sokan, nemcsak élőben, hanem e-mailen, telefonon és más üzenetek formájában. Még nem is tudtam mindenkinek megköszönni, mert közben megy tovább az élet, és az életünk itt a színházban is. Nemcsak hogy nyolc produkcióban vagyok, de azok között volt idén egy beugrás is, illetve nagyon nagy szövegmennyiségű feladatok. A Pedig jó anya voltam című darabban 40 oldalt beszélek végig egyedül, A sötétben látó tündérben 30 oldalt. A Szabó Magda által írt Az ajtóban Emerenc óriási szerep, de a többi is, csak nem ekkora volumenű, de állandóan készülni kell a másnapi előadásra, az aznapi előadásra, úgy, hogy közben elindult a kilencedik darab próbája. Tehát olyan ritmusban élünk, hogy nagyon nehéz szabadidőt találni, nem lehet például elmélkedni, nem lehet szomorkodni. Megy tovább mindig örökké minden.

Mégis, akkor honnan van energia, motiváció, hogy egy színész a nagyon fárasztó munka során is mindig tovább menjen és csinálja a feladatait, amivel megbízzák, vagy amit vállal?

Szerintem fiatalabb korban az ember az a bizonyos »Ide nekem az oroszlánt is!« típus. Még ha van is esetleg fizikai vagy akár néha tán szellemi fáradtság is, de azt nem lehet érezni, lényegében nem mérhető, hanem állandóan újra és újra, még többet játszani akar, mindent eljátszani. De eltelik az élet – én azt hiszem, hogy 68 éves koromban kezdtem először érezni azt, hogy fáradt vagyok. Tehát, amikor már nyomokat éreztem magamon, fizikailag főleg, hogy azért nagyon el tudok fáradni. És akkor 72-75 év környékén már beállt az, hogy bizony nagyon fáradt vagyok, Aztán 78-79 évesen kezdtem érezni, hogy reggel is fáradt vagyok, akár felkelés után is, vagyis véglegesre már elfáradtam. Ilyenkor beáll az a szint szerintem az idegrendszerben, hogy viszi az embert a kötelesség. Az, hogy fel kell kelni és menni kell, csinálni kell, mert ha benne vagyok bizonyos produkciókban, akkor nem hozhatom olyan helyzetbe a kollégáimat, hogy helyettem beugrás legyen örökké, vagy hogy le kelljen venni egy produkciót, amit nemcsak én önzésből, hanem a kollégáim is tudom, hogy szeretnek. Azt ne kelljen levenni azért, mert a Pogány elfáradt. Tehát menni kell, csinálni kell, és nem könnyű elhatározni a készülődést és az elindulást otthon. De mire ide beérek (az Örkény Színházba – a szerk.), bár még érzem, hogy »Jaj, ma este mi lesz? Jaj, hogy szedem össze magam?«, az ember leül a tükörrel szemben – az még borzasztó, az még kilátástalan –, de aztán valahogy, mikor kipakolok, elkezdek mégis készülni, mert már muszáj, szorít az idő. Tehát ezzel az érzéssel elkezdek valóban rákészülni az aznapi figurára, az aznapi szerepre, és akkor

egyszer csak már jönnek a mozdulatok, és az ember csinálja. És játék közben elmúlnak ezek a dolgok.

Játék közben már az van, amit aznap a figura miatt éreznem kell. És hát vigyázni a kontrollra, hogy annyira sose öregedjek meg, hogy elveszítsem a kontrollt, az nagyon fontos! Sőt, nekem van egy-két megbízott kollégám, akiknek nagyon adok a véleményére. Ilyen például Ascher Tamás, vagy itt a helyszínen Zsámbéki Gábor, de Gáspár Ildikó is, akik szólhatnak, ha én már túl modoros leszek, tehát ha elvesztem az önkontrollt, akkor rám kell majd szólni. Mert láttam én már idősebb kollégákat úgy, hogy már nem működött jól az önkontroll, azt hitték, hogy nagyon jó, amit csinálnak, és már egyáltalán nem volt jó, és csak óriási tisztelettel néztük, mint időst, mint öreget, mert az egész pályája mögötte volt, de láttam, hogy már nem elég jó, pedig ő azt hiszi. Na, ezt nem szeretném megérni. Fiatalokat is megbízok néha. Vannak egészen fiatal kollégáim. Például itt van egy nagyon édes kollégám, Ficza István, akit nagyon szeretek, vagy például Borsi-Balogh Máté, Polgár Csaba. Tőlük mindig várom, hogy majd csak rám szólnak, ha valami nem stimmel, mert nem szeretném szégyellni magam.

Sokáig az sem volt talán biztos, hogy egyáltalán erre a pályára lép. Mi volt az a motiváció, dicséret, akár pozitív kritika vagy úgymond kézen fogás, ami mégis arra inspirálta, hogy színész legyen?

Maga az az izgalom, hogy színésznek lenni, az egészen kicsi gyerekkoromban már felütötte a fejét, amikor a nevelőanyám elvitt először 3 évesen, aztán 5 évesen színházba.

Hogy milyen ösztönből kifolyólag, erre nincs igazi magyarázat, ez egyszer csak jelentkezik, és szinte torokszorító módon tudja hajtani az embert.

Nem is szerettem semmit se játszani, nem babáztam például különösebben sokat, talán csak néha egy-egy osztálytársnő miatt vagy valami miatt, én állandóan színházasdit akartam játszani már ötéves korom óta. De ez másokkal is előfordul, csak ők kinövik, én meg nem nőttem ki, ez mélyen rejtve végig bennem volt. De valahogy ránézésre nem voltam szerencsés alkati adottságokkal megáldva. Akkor is már tárgyilagosan tudtam megítélni magamat, és tudtam, hogy nem vagyok színésznek való alkat, vagy színésznek való anyag. Ilyenkor az ember rejtőzködő marad, csak belül tartja a vágyait vagy az álmait. Aztán elsősorban a tanáraim voltak azok, akik mindig kiszúrtak, akik egy-egy kis megpiszkálás után érezték, hogy ott mozog valami. Különösen a középiskolás tanáraim között a MÁV Nevelőintézetben Kovács Gyuszi bácsi, aki azonnal kiszúrta, egész komoly dolgokat képzelt rólam, tehát állandóan küldött szavalóversenyre, megengedte, hogy zeneiskolába járjak, énektanulás, szolfézs, satöbbi, meg az iskolai irodalmi színpadon már háromfelvonásos darabot adtunk elő. Ő már nagyon engedte működni ezt az érzést vagy ezt az igyekezetet. És aztán a nevelőszüleim úgy döntöttek, hogy a fiúk továbbtanulhatnak, mehetnek egyetemre, a lányok nem, nekik inkább legyen kenyérkereset a kezükben. Nagyon erősen kispolgári gondolkodású család volt a szüleim családja. Nem gondolták, hogy én tovább fogok tanulni, holott egyrészt nagyon jó tanuló voltam, másrészt rettenetesen szerettem például a matematikát – országos Arany Dániel Matematikai Tanulóversenyekre jártam, vannak is okleveleim –, tehát voltak tárgyi bizonyítékok arra, hogy jó tanuló vagyok, és kellene továbbtanulnom. De mivel erre nem volt esély, ezért elkezdtem dolgozni, viszont nagyon vágyakoztam továbbra is a színház után. És akkor Kaposváron volt egy olyan irodalmi színpad, akinek a vezetője Takács László volt, a kaposvári Csiky Gergely Színháznak az egyik segédrendezője. Az ő munkái révén bekerültünk 1965-ben a Ki Mit Tud?-ba, és ott Karinthynak Az Emberke tragédiájával, amiben Évikét játszottam természetesen, nagyon komoly sikerünk lett, döntőbe jutottunk. A műsorba akkor a Kaposvári Színház vezetése is bele-belenézett, hogy lássa a kollégáinak egy munkáját. Úgyhogy, amikor én jelentkeztem meghallgatásra – felvétel volt úgynevezett segédszínész vagy csoportos szereplő munkakörre –, akkor be is hívtak. Így kerültem végül a színházhoz. Tehát egy csomó véletlennek is kell történnie ahhoz, hogy az ember lehetőséghez jusson, hogy léphessen, hogy megmutathassa magát. De ha véletlenül, akkor pár év múlva az engem felvevő »gonosz« Horváth Jenőtől – ez volt a beceneve, mert nagyon keményen tudott véleményt nyilvánítani, ha valaki nem tetszett neki – jött az első olyan dicséret, ami nyomot hagyott már bennem, és azt éreztem, hogy nekem jogom van itt erőlködni. Mert egyszer a Dorottya című musicalt rendezte Horváth Jenő, és dobogórendszer volt a díszlet. És én a leghátsó dobogó tetején álltam, amikor azt mondta, hogy »az a kis fekete jöjjön ide előre!« Talpig fekete ruhába öltöztem, ráadásul akkor még a hajamat is lenyiszikoltam zsilettpengével, olyan egérrágta formára és feketére festettem. Tehát

én nagyon sok bűnt elkövettem azért, hogy hátha valamivel érdekesebb leszek, vagy hogy valamilyen típus leszek, ha már semmilyen se vagyok.

És akkor egy következő rendezésben, a Csókos asszonyban már amikor beszaladt az udvar népe egy házba, engem tettek előre, hogy én szaladjak előre, és kiabáljak, hogy »jön a Katóka, jön a Katóka!« Vagyis egy-két ilyen pillanat volt már a pályám legeslegelején, amiről azt érezhettem, hogy elégedettek azzal, amit csinálok. Aztán odaszerződött Zsámbéki Gábor, és tőle kaptam az első komolyabb szerepem. A Várj, amíg sötét lesz című krimiben volt egy 10-14 éves forma, tüskés lelkű, szemüveges, rossz természetű kis házmesterlány. Arra a szerepre nem vágyott senki a vezetőség, az igazgató barátnői vagy az élenjáró fiatalok közül, és akkor azt megkaphattam. Az már a fizetésemelést és a következő szerepeket hozta.

A színművészetis felvételi ugyanakkor nem sikerült. Az nem volt visszatartó erő?

De, visszatartó erő volt, mert meggyőződtem arról, hogy én jól, tárgyilagosan láttam magam kívülről, hogy nem vagyok színész. Tehát rám néznek és nem egy színészt látnak. De közben ha az ember vágyik valamire, azt nem lehet csak így tárgyilagosan visszanyomni. A vágy tehát továbbra is működött, és ezért kerültem az amatőr színjátszókörbe Kaposváron, de a felvételi kudarc miatt először csak adminisztrátornak, bérszámfejtőnek, majd a megyei bíróságra azzal a tervvel, hogy majd levelezőn jogot fogok tanulni, hogy legalább egy ügyvéd legyen belőlem, vagy valami, ha már nem lehetek se mérnök, se orvos, se csillagász, meg hát színész se, akkor legalább ügyvéd legyek esetleg például. De aztán elodázódott ez a terv, mert miután bár segédszínésznek, de bekerülhettem a színházba, inkább a várakozás, és a vágyakozás növögetett tovább.

Mikor érezte először azt, hogy megérkezett, a helyén van, olyan szerepeket kap, amit szeretne és tud is csinálni? Azt, hogy az élete sínen van, jó a pályáján és szereti csinálni?

Szerintem arra, hogy »Na, most jó helyen vagyok«, nincsen papírforma szerinti dátum vagy válasz. Az ember elkezdi kapni a jobb szerepet, boldog, igyekszik, próbál, és ha megint sikere van, akkor ez így megy tovább. Gyakorlatilag amikor Zsámbéki Gábortól az első szerepet megkaptam, szinte elájultam egy folyamattól, és ha úgy vesszük, akár a mai napig nem tértem magamhoz. Azt gondolom, hogy az ember az élete végéig, tehát a pályája utolsó napjáig nem érzi azt, hogy most jó helyen vagyok, és de elégedett vagyok, boldog vagyok, jókat játszom és tudom is játszani. Az egész életünk egy várakozás, egy igyekvés, teljesíteni vágyás, megfelelni vágyás. Közben jönnek a sikerek, jönnek az örömök, ami nagyon jó érzés, de amikor a következő szerepet megkapom, akkor nem nulláról, hanem mínuszból indulok újra.

Hiába raktam le bármit addig az asztalra, a következő szerep megint ugyanolyan kiszolgáltatott helyzet, megint ugyanúgy meg kell felelni, megint bizonyítani kell.

Amikor valaki Kossuth-díjas, akkor sem mondhatja azt, hogy na, beérkeztem, de jó, most már azért jó vagyok. Nincs ez a megállapodás. Szerintem ha valaki abbahagyja a pályát, akkor kell azt érezni, hogy ő úgy látszik, eleget játszott ahhoz, hogy joga legyen abbahagyni. De ehhez még az enyémnél is komolyabb fizikai bajok, fájdalmak, fáradtságok kellenek valószínűleg. Bár ez sem működik egyformán. Kaposváron volt egy kolleganőm, akkor szubrett szerepkörben – később ahogy múlik az idő, komika lesz az illetőből –, aki például emlékeim szerint ötvenvalahány éves korában azt mondta, hogy befejezte a pályát, és attól kezdve bárki, akár filmrendezők, könyörgött neki, hogy csak egy kétnapos szerepet játsszon, mindig azt válaszolta, hogy nem, köszöni, ő befejezte. Tehát van, aki hamarabb érzi ugyanezt és nem akar játszani. Vagy ha a világhírű nevek közül megemlíthetjük Karády Katalint, aki nagyon korán úgy döntött, hogy nem akarja elrontani a nézőkben az őróla alkotott képet, és nem hajlandó megmutatni magát, amikor elindul az öregedés folyamata. Csakhogy én kezdő színészként sem azért lettem színésznő, mert szép vagyok vagy jó rám nézni, hanem egy belső hajtás miatt, egy olyan akaratos idegrendszer miatt, ami szerette volna megmutatni magát és játszani. Ha nem a szépségével kerül az ember a pályára, akkor ugyanez a korai abbahagyás nem kerül szóba, mert a szerepek között azért igenis vannak idős szerepek. Persze egyre kevesebb, egy bizonyos kor után már az ember nem ugrál a szerepek között jobbra-balra, és nagy szerencséje van és nagyon nagy ajándéknak tekinthető, ha egy olyan szerepet kap, mint én most Gáspár Ildikótól kaptam, a Szabó Magda regényéből készült adaptációban, ami nem azonos sem a filmmel, sem az eddig játszott szövegkönyvekkel, hanem Ildikónak egy teljesen sajátos látomása. És csodálatos benne Emerenc szerepe. Ha egy ekkora ajándék ér 77-78 éves koromban, és most, mikor idén 80 leszek, még mindig játszhatom, ez külön szerencse! Ilyesmit az ember aztán szerintem haláláig nem tud meghálálni.

A filmszerepek is ilyenek voltak, a szinkronszerepek, rádiós hangjátékok? Azok is lehettek ilyenek korábban, amelyek továbblökték a pályán? Tehát ezek mind megerősítést és motivációt is adtak mindig a pályáján?

A hangom különösen megosztó dolog volt a pályám során, mert valahogy gyerekkoromban – attól, hogy gyámszülőkhöz kerültem – túlságosan rászoktam egy felhanggal csengő, felső lágéban szóló boldogságjelzésre. Ezt így felnőtt fejjel, utólag annak tudom ítélni, hogy akit a saját szülei nevelnek, annak minden természetes, ha valamit kap, az természetes. De akit nem a saját szülei nevelnek, annak mindig biztosítani kell a környezetét arról, hogy nagyon szépen köszöni. Én nem tudtam, hogy egy alapvetően is adott magas hangra én még fölé csicseregtem. És ha az ember a saját hangját megszokja, akkor nem érzi, hogy milyen terhes, milyen nehéz hallgatni. Aztán kellett a pályán egy-két olyan rendező is, aki nem a butuska, csicsergő naivát akarta már használni bennem. Péládul Ács János, amikor a Mara halálát próbáltuk, és Charlotte Corday-t osztotta rám, akkor egyik próbán azt mondta, hogy minden tetszik neki abban, ahogy játszom, de valahogy sötétebb tónusú figurát szeretne látni. És mondom, na jó, de úgy a végére sötétedik a figura, mikor megalázták már, meg amikor már teljesen kilátástalan. Azt mondja, igen, ez az ív legyen meg, de hogy az első perctől kezdve szeretne sötétebb karaktert. És akkor másnap egy picit mélyebb hangon kezdtem próbálni. Még kérdezték is a kollégáim, hogy mi történt a hangommal. Mondom, semmi, Jani kérte, hogy sötétebb tónusú figura legyen. Tehát tulajdonképpen a rendezők, egy-egy szerep vezetett rá arra, hogy nem lehet mindig a saját hangomon beszélni, mert ha nem egy lírai vagy egy butuska kis naivát játszom, vagy egy gyereklányt, akkor igenis kell már aláképzelni tónusokat, és nem csicseregni. Ebből aztán nagyon sok jött a pályám során. Garas Dezső rendezte a Fejes Endre Vonó Ignác című darabját, abban Máknét már nem csicseregve játszottam, úgy emlékszem legalábbis. De amikor Ascher Tamás rendezte Beckettől az Ó, azok a szép napok!-at, az sem arról szólt, hogy egy fiatal naiva csicsereg a dombba beásva, az egy kemény darab. Hasonlóan aztán volt a Werner Schwab-féle Elnöknők, amit 23 éven át játszottunk, abban se az volt jellemző, hogy pöntyögök vagy világos hangon csicsergek a színpadon. És akkor jött még itt a Macskajáték, meg még több szerep, ami már mást igényelt, és akkor

elkezdtem megtanulni hallgatni magam, meghallani magam.

Most is előjön a csicsergés, a legkisebb lehetőség pillanatában azonnal. Ugyanúgy képes vagyok, és ugyanazt a boldogságot megint biztosítom, hogy jaj, de vidám vagyok, jaj, de jól vagyok. De az már nekem is terhemre van, nem szeretem hallgatni, és ha csak tehetem, már kicsit rakom lejjebb a hangomat. Meg kell tanulni használni. Szerintem mindig azon a hangon és olyan beszédstílusban kell beszélni, amilyen figurát az ember játszik. Tehát amit az a személyiség előhív.

Bizonyos adottságokkal születik az ember, de van olyan, hogy valaki sokfélének születik, és tudja is, hogy mire képes? Vagy pedig a környezete, menet közben ő magában fedezi fel, hogy még mit tud, mire lehet képes?

Szerintem sokféle színt érez az ember magában belül, hiszen a gyerekkori képzelgések alatt nem csak kislány figurákat játszik az ember, de az még nem azonos a tudatos színészettel. Viszont amikor elindul a pályája, akkor ugye az első bizonyítékokat úgy lehet letenni, ha különféle szerepeket kap. És hát attól, hogy mi Kaposváron az ország legcsodálatosabb rendezőivel dolgozhattunk. Zsámbéki Gábor után rögtön odajött Babarczy László, akkor Babarczy Lászlóhoz Ascher Tamás, Ascher Tamás után még a Szőke Pista, mert ők együtt végeztek. Ő nem futott olyan magasra, mint rendező, mondjuk, mint a többiek, de őrületes dolgokat kért egy színésztől, és rendkívül sokat lehetett nála is tanulni. Ja, és aztán végül jött az Ács János természetesen, az egyik csúcsmunkatárs. Később aztán dolgozott nálunk Gothár Péter, Jeles András, Gazdag Gyula. Végül aztán olyan filmrendezőkkel is dolgozhattunk, akik bár nem színházi rendezők voltak, de azért jöttek Kaposvárra rendezni, mert vágytak oda dolgozni. És aztán így indultak el a filmes felkérések, először Szász Péterrel, aki egészen elbűvölő, csodálatos rendező, mellette Bornyi Gyula mint operatőr. Olyan emberekkel dolgozhattam kezdetben, hogy még ma is összeszorul a szívem, ha csak rájuk gondolok. És aztán utána jöttek a többiek, köztük Makk Károly. Kaposváron játszottam gyerekszerepeket is, például Ascher Tamás diplomarendezése után, ami a Szép Ernő Patikája volt, és már abban is dolgoztam nála, azután rögtön az első igazi kaposvári nagyszínpadi rendezése a Pinokkió volt 1973-ban. És ezt felújította 1978-ban is, majd, és utoljára, negyvenvalahány éves koromban még mindig rám osztotta a Pinokkiót. Ha valaki látta a rajzfilmesek közül, annak már beugorhattam, hogy ajánljon engem, mondjuk Dargay Attilának, mikor a Vukra keresett hangot. Aztán jöttek hangoskönyvek. Csukás Istvánnak például a Pom Pom meséit Rudolf Peti olvasta fel hangoskönyvre, de a Pom Pom újabb meséit már én. Egyszer egy lyukas délutánon szórakozásból megszámoltam, hogy összesen 103 figurát kellett beidézni hangban. Ez lubickolás volt, hogy mire képes az ember. Egészen mély, recsegős hangoktól kezdve a legvékonyabb hangokig. Egy idő után aztán jött a Bogyó és Babóca, annyiféle dolgot kellett kitalálni! Ez játék, és én azt élveztem, hogy ne csináljam rosszul. Ha szeretik, nagy öröm, de azért ez a pályámnak két százaléka. Picit furcsa érzés is így 80 évesen, hogy a széles nagyközönség jobban ismer a gyerekszerepek után, mint az, hogy tudná, hogy én mondjuk milyen voltam Mariannként Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdőjében.

Ezt kicsit sajnálja is?

Persze! Ez nem esik jól, hogy ennyivel szűkebb az a réteg, amely színházba jár, és az igazán nyomot hagyó alakításaimat esetleg láthatta. De hát mit csináljunk? Ha rágondolok, csodálatos színészünket, Csákányi Laci bácsit is jobban ismerték a szinkronhangjai után, mint a komolyabb alakításai után. Ez a pályánknak a sajátossága.

Igen, például gondoljunk a Frédi és Bénire.

Abban is csináltam egy ideig Irmát, mert a régi nagyok, mikor meghaltak, akkor új szereposztással megcsinálták újra a szinkront. De ma, ha valamelyik tévécsatorna újra játssza, akkor a régi nagyokkal ismétlik, ami természetesen így jó.

Nagyon sokat dolgozott régebben is és most is. A két munka közötti időben mivel töltődik? Van-e hobbija, aminek hódol manapság?

Én inkább csak az állatokkal vagyok nagyon közvetlen és jó viszonyban. Beleszülettem egy olyan családba, ahol már volt egy öreg pumink. Azt az értékrendet kaptam a szüleimtől, hogy az állatok ugyanolyan élőlények, mint mi vagyunk, és teljes értékű társak.

Kaposvárról nagy szeretettel beszélt, de amikor Budapestre jött, akkor megtalálta a számításait? Vagy azért kellett egy kis idő, míg elfogadták itt is?

Kaposvárról aránylag hirtelen döntés alapján jöttem el, mert már aláírt szerződésem volt a következő évadra, de kialakult egy feszültség. Már elég sokan már elszerződtek akkor, a maradók még próbáltunk egy ideig kitartani, ez már a '90-es évek első fele, de egy idő után már azt éreztem, hogy nem biztos, hogy ez már ugyanúgy megy, mint régen. Eljöttem, akkor már 50 éves voltam, hogy Pesten elindítsak egy újabb szálat a pályámon. Tudtam, hogy minden társulat igazgatóját terheli az a tudat, hogy a társulatánál lévő, kiöregedőben lévő színésznőt hogyan elégítse ki munkával. Csak aztán történt egy olyan véletlen, hogy Gaál Erzsi rendezni akart egy Werner Schwab-darabot, a Népirtást, ami akkor ősbemutató volt Magyarországon. Abban volt egy olyan idősebb anyaszerep, amire meghívott, pedig akkor még nem is tudta, hogy eljöttem Kaposvárról. Rögtön elvállaltam. Utána megtudta Balázsovits Lajos, aki a Játékszín igazgatója volt, hogy én eljöttem Kaposvárról, abban a pillanatban hívott, nem is egy produkcióba, egymás után kétszer. Alig telt el pár hónap, és Ascher Tamás hívott hívott szintén egy Schwab-darabba, az Elnöknőkbe, a Katona József Színház Kamrájába. Szirtes Ági, Csákányi Eszter, meg én, így hárman. Akkora feladat volt, és olyan hihetetlen lehetőség, olyan minőségi munka, amitől az ember elájul, és ilyet álmomban nem gondoltam volna, hogy öregkoromban ilyen fantasztikus szerepek érnek majd. Egyszerűen kitörlődött az a terv, hogy majd én kikopok a pályáról. Nem sokkal később még hívtak a József Attila Színházba, ott először csak beugrással kerültem bele a Csupa balláb című produkcióba. De utána már Garas Dezső rendezte Fejes Endre Vonó Ignácát, az megint egy ajándék volt, egy lubickolás, csoda. És jöttek tovább a filmszerepek is, többek között a Legényanya című film. Ugyanúgy ment tovább a pályám, mintha meg se álltam volna közben.

Vannak-e praktikái színpadra lépés előtt? Valamilyen rituálé? Vagy arra nézvést valamilyen megoldóképlet, hogyha valami nem sikerül vagy úgymond valami kudarc éri, akkor azt hogyan dolgozza fel?

Nekem nincsenek ilyen rituálé jellegű mozdulataim vagy szokásaim. Mindig az adott pillanat dönti el, hogy az a hiba mekkora volt, csak önmagamnak ártottam, és csak helyre kell tenni mondjuk két-három mondat cseréjét a fejemben, vagy valami rosszat tettem a partnernek, mert nem jó végszót adtam neki. Mindegyik hiba más helyzetet hoz létre, és mindig az adott pillanat dönti el, hogy ez most mekkora baj volt, és hogy mi a feladat, hogy lehet továbblépni. Mondanám azt, hogy az ember öregszik, akkor a memóriája romlik. De még olyan nagy panasszal nem élhetek a memóriám tekintetében, mert ugyanezeket a tévesztéseket azért látom előfordulni egészen fiatal kollégáim körében is. Ennek ellenére én órákig, akár két napig is tönkremegyek emiatt lelkileg, de ki lehet heverni és lehet tovább élni miatta. Már azért is, mert nem vagyunk gépek, és bármikor, bárkivel előfordulhat egy-egy baki. Annyiféle véletlen jöhet a pályám során, de ez inkább csak a verseknél feltűnő, mert amikor párbeszédes vagy prózai jelenet megy, akkor hol a partner segít, hol az ember saját maga mégiscsak tovább megy, és az esetek 99,9 százalékában a közönség ebből semmit nem vesz észre.

Utólag akár jót is derülhet rajta a színész, hogy elrontotta, de megoldotta. Anekdoták születnek belőle.

Régen születtek anekdoták, ma nem kedveljük a rontásokat. Ma jobban szeretünk becsületesen és aránylag jól vagy hibátlanul játszani. Na, teljes hibátlanság szinte nem létezik, ezért van az, hogy egy életen át tanulunk. Nem kell elkényelmesedni abban az érzésben, hogy minden jól ment. Nem baj, ha vannak hibák, vele jár, az emberhez tartozik hozzá a hibalehetőség.

Foglalkoztatja az, hogy mi marad ön után? Amit az utókor majd önből látni fog?

Túl sokat nem gondolkodtam ezen még, de az biztos, hogy amikor én fiatal színész voltam, akkor iszonyú nagy tisztelettel gondoltunk az elődökre, és amikor a játékstílust idejétmúltnak találtuk, akkor is tudtuk tisztelni a nagyokat, a valóban nagyokat. De ez a mentalitás azért egy picit kihalóban van. És a legnagyobb döbbenettel vettem tudomásul, például amikor a mi társulatunkhoz szerződtek több évvel ezelőtt fiatalok, hogy szóba került az a név, hogy Mensáros László, és nem tudták, hogy ki az. Én nem fűzök túl nagy reményeket ahhoz, hogy halálom után öt vagy tíz évvel még beszélnek rólam. Legfeljebb bizonyos felvételeket, akár egy-egy rajzfilmet, vagy pedig a Bogyó és Babócát. Ezt legkisebb koruktól kezdve óvodás korukig még nézhetik a gyerekek. De az, hogy ki volt az a néni, akinek a hangját hallották, az már nem került szóba. Csakhogy hátha még akkor meghallgatják az ember hangját egy-egy felvételről. De már addigra szerintem a videók is megszűnnek. Például, amikor mi elkezdtük azt, hogy DVD-n megjelentek animációs filmek vagy rajzfilmek, már annak is vége, a hordozók, mint a pendrive, fogják átvenni a hatalmat. A fejünkben is a hordozók veszik majd át a hatalmat, és én nem bánom, hogy azt a korszakot már nem kell esetleg végigcsinálnom. Nem szeretnék átállni, és az én értékrendem az, most már megőrzöm erre a kis időre, ami még hátra van, hogy aszerint szeretnék élni, ahogy én megtanultam az értéket az életben, a világban.

Ha odalépne most önhöz egy fiatal lány vagy fiú, hogy ő színész szeretne lenni, akkor mit tanácsolna neki? Egyáltalán lehet-e valamit tanácsolni?

Először is megpróbálnám beszélgetés közben megtudni tőle, hogy csak a szép ruhák, meg a siker miatt vágyik-e erre a pályára, mert akkor nem szabad, akkor nem kell jönni. Ha nagyon komolyan és lázasan készülődik erre a pályára, akkor az ember mondja, hogy olvasson, válasszon magának anyagokat, és nagyon készüljön fel a felvételire. Nálam például az egyik nagy hiba az volt, hogy nem csak ránézésre voltam alkalmatlan, hanem egyáltalán nem készültem fel a felvételi vizsgára, a színművészetire. Nem fektettem bele semmiféle munkát. Én se vettem volna fel magamat. Mondanám neki, hogy készüljön, és főleg az olvasás, filmeket nézni, de nemcsak a mostani divatos filmeket, hanem régi nagy filmeket is. Keresse meg, neki mi való. Mesélnék arról, hogy milyen hihetetlen teherbírás kell, ha nem lehet fát vágni a hátán, akkor nem kell színésznek lenni. Ha nincs benne elég alázat, nem kell színésznek lenni. Próbálnám felvilágosítani arról, hogy ez a pálya miről fog szólni.

Tehát a sikerért, magáért ne tegye?

Nem, semmiképpen! Azért, hogy sikere legyen, legyen szép a jelmeze, azért ne! Mindig lázasan és őrjöngve kell tudni szeretni a színházat. És az a hajtóerő, amivel az ember alámegy és megadja magát, hajlandó dolgokra, ami nem jó neki, valami terhes vagy megterhelő. Mindent ki kell bírni a színházért.