Mi adja ki most leginkább a mindennapjait, mivel foglalkozik legtöbbet?

Két könyvet írtam az elmúlt két és fél évben, ami rendkívül kemény munka volt, és a feleségem arra kért, hogy ebben az évben ne írjak, de nagyon szeretnék még írni egy könyvet Ruttkai Éváról, a színésznőről, amelyik olyan színháztörténet szeretne lenni, amelyiket nem a színháztörténészek olvasnak, hanem az olvasók, ugyanakkor hiteles és nem bulvár életrajz. Ahhoz azonban, hogy az ember egy jó mondatot leírjon, aminek történeti hitele van, ötven mondatot kell elolvasnia. Hatalmas színháztörténeti gyűjteményünk van, hiszen évek, évtizedek óta rakosgatom össze a forrásokat, de most rendszerezem. Az ember leül reggel, és akkor estére öt dossziét, egy színházi évad anyagát rendszerezi, de ebbe a rabszolgamunka is beletartozik, hogy az újságkivágásokat fölragasztja egy lapra, hogy jól kezelhető legyen, időrendben legyen. Tehát amikor majd elkezdem írni a könyvet, akkor már nem lehet kutatni, kutatni most kell.

Meghatározza mindig magának, hogy mettől meddig ír egy napon belül?

Nem. Én mindig csodáltam azokat a híreket, ahogy például Thomas Mann bement reggel a szobába, és addig nem jöhetett ki, ameddig a két oldalt készre meg nem írta. Márai Sándor napi két órát írt. Nekem soha nem volt ilyen, volt olyan, hogy este leültem nyolckor, magam mellé tettem egy üveg bort, és reggel ötkor fölálltam, máskor meg napokig eszembe nem jut, hogy írni is lehet.

Fontos az, hogy kitől tanul meg az ember írni, merthogy vannak tanulható részei ennek, de kell hozzá minden bizonnyal affinitás, tehetség is, anélkül sokkal nehezebb nyilván dolgozni.

Én mindig csodálkozom, hogy az Írószövetségben van egy íróiskola, ahol írni tanulnak, ismerősöm is tanul ott, ami nagyon jó, mert a fogalmazást átlendítik írássá. Fogalmazni lényegében mindenkinek kéne tudni, aki elvégezte az iskolát, de írni az egy másik műfaj. De hogy kitől tanultam, arról fogalmam sincs. Gyerekkoromban rettenetesen sokat olvastam, és az, hogy mit olvas az ember, nagyon meghatározza például az íráshoz való viszonyát is. A feleségem egy szenvedélyes olvasó, világ életében regényeket olvasott. Én már kamaszkoromban is sok regényt olvastam, de alapvetően költőket olvastam. Tehát én valószínűleg írni a költőktől tanultam, mert a költői nyelv hatott rám nagyon erősen, de eszem ágában nincs meghatározni, hogy kitől tanultam. Először is nem biztos, hogy már megtanultam írni, csak reménykedem.

Az Ezeréves utazásom című kötetéről beszélgetünk, az előszavakat, a bevezető gondolatokat tartalmazza, amelyek a Gondolkodó magyarok című közismert sorozatban jelentek meg 1981 és 1989 között. Mitől jó igazán egy előszó? Azt is ugyanúgy igényességgel meg kell írni?

Az a helyzet, hogy ezek nem előszavak voltak. Az álmom az volt valamikor a hetvenes évek végén, amikor éppen két évig el voltam tiltva a megjelenéstől, tehát mindenféle anyagi gondjaink is voltak, hogy szeretnék egy olyan könyvet írni, hogy Szent Istvántól Babits Mihályig hogyan alakult az élet, milyen fordulópontok voltak a magyar történelemben. Igen ám, de egy ilyen négyoldalas esszé megírásához rengeteget kell olvasni. Viszont ha odaadom a Kortársnak vagy az Új Írásnak, akkor fizetnek öt fagylalt árát érte. Nem térül meg a befektetett írói munka. Általában az emberek nem tudják, hogy a jó írói munkát nem lehet megfizetni, mert sokkal több munkaóra is akár, mint amennyit órabérben ki lehetne fizetni. És akkor azt találtam ki, meg megélhetés is, hogy mi lenne akkor, és fölvetettem a Magvető Könyvkiadó igazgatójának, hogy könnyen olvasható füzeteket adnánk ki. Az emberek már akkor sem, ma meg már végképp nem igazán szeretnek 5-600 oldalas könyveket a kezükbe venni, de ez egy 100 oldalas füzet, amiben a magyar gondolkodástörténet jeleseit, nem feltétlenül írókat, hanem festőt, zeneszerzőt, a legkülönbözőbb embereket, olyan 30-40-50 oldalnyi nagy esszéket közölnék, amihez én gondosan jegyzeteket készítenék, és írnék hozzá egy előszót. De én egy könyvet akartam írni, annak a fejezeteit akartam előszóként, de úgy tudtam megírni a könyv egy-egy fejezetét, hogy megcsináltam magát ezt a könyvet, amiért viszont kaptam elég pénzt. Mert azért ebben sok munka volt, egy-egy ilyen füzet általában egy hónapi kemény munka volt, önként vállalt rabszolgamunka volt. Ültem minden héten három napot kilenctől kilencig a könyvtárban, hogy ezeknek a jegyzetelése is teljes legyen. És ahhoz, hogy ezt a négy-öt oldalas előszót meg tudjam írni, el kellett olvasni 20-30 könyvet, meg utánanézni. Már úgy ismertek a Széchényi Könyvtárban, mikor mondtam, hogy a svéd lexikont kérem. Gábor maga tud svédül? Mondom, dehogy tudok svédül, de egy évszámot meg tudok nézni egy svéd lexikonban,. Az előszót általában úgy szokták írni az emberek, hogy kapnak egy könyvet, és felkéri a kiadó, hogy itt van egy regény, vagy egy tanulmánykötet, írjon hozzá előszót. Én pedig először megcsináltam a könyvet, hogy ahhoz a gondolathoz, amit szeretnék megírni, legyen egy alapom, és így született. Az, hogy 56 kötet jelent meg, a történelem véletlenszerűsége. 60 kötetre terveztük, de 1989-ben a rendszert is, meg engem mint szerkesztőt is elsodort az idő.

Nincs benne szándékosság, hogy pont 56 kötet?

Nem, sőt, két kötet még el is készült, de azt nem voltak hajlandók kiadni. Akkor a kiadó már leállt, a Szent Erzsébet legendája elkészült, és terveztem, hogy a Nagy Imre 1953-as beszédét kiadom, de azt nem akartam ebben a sorozatban, mert az volt a megállapodás a kiadóval, hogy csak 1945-ig tart, mert '45 után annyiféle politikai szempont szólhat bele a szerkesztői munkába, hogy az egy másik sorozat. Próbáltam diplomatikusan úgy fogalmazni, hogy nekem az ízlésem, meg a gyomrom nem venné be a beleszólásokat, viszont azt mondtam a kiadó igazgatójának, hogy '45 után már nem történeti, hanem politikai szempontok alapján kell sorozatot szerkeszteni, én meg nem lévén politikus, nem tudok politikusként szerkeszteni. És ez olyan jól hangzott egy volt politikai tiszt és börtönviselt kommunista igazgató számára, hogy elhitte, hogy én nem értek a politikához, akkor ne szerkesszek politikát. Tudniillik pontosan ez volt a lényeg a nyolcvanas években, hogy úgy áttekinteni a magyar történelmet, tényleg Szent Istvántól a nagy fordulópontokig, az Aranybulláig, a mohácsi vészig, Mátyás királyig, Széchenyiig, a Rákóczi-szabadságharcig, Bocskaiig, hogy ne legyen se ideológiai, se politikai szempont. És ha minden igaz, akkor ez sikerült nekem, mert a visszajelzésekben mindig az volt, hogy ebből lehet tanulni magyar történelmet és nem ideológiát. Korunk katasztrófájának érzem, hogy lassan mindent egy előítélet, egy ideológiai gondolkodás alapján ítélünk meg. Az egyetemen nem győztem hangsúlyozni a gyerekeknek, hogy ezt a szót, hogy haladó, felejtsék el, mert nincs haladás, átalakulás van, változás van. Hát a sötét középkorban olyan szellemi világosság volt, ami azóta nem volt. Igen, a technika az például valóban sokkal fejlettebb ma, de hogy ez a XXI. század szellemiségében milyen sivár, azt majd csak az utódaink fogják megítélni, és akkor nekik majd mi leszünk a sötét XXI. század, ami kiirtja az emberiség összes értékét. Úgyhogy én inkább arra törekedtem, amíg ez a sorozat készült, hogy a kort a kor szellemében értsük meg, és a kor szellemét közvetítsük az utókorhoz. És akkor kiderül, hogy egy bocskai testamentum mitől időszerű. Mert Bocskai azt mondta, hogy ha a magyar király Pesten van, akkor össze kell fogni Erdélynek Pesttel, Kolozsvárnak Pest-Budával. Ha a magyar király Bécsben van, akkor nem kell egyezkedni, akkor vigyázni kell Erdély függetlenségére. És ha ezt a gondolatot mélységében megértjük, akkor körülbelül ez a magyar politikának az állandó figyelme, hogy mire kell figyelni, hová kell figyelni, ki mellé szabad letenni, vagy ki mellé nem szabad letenni a fenekünket.

Nyilván, aki tud, meg nyilván kell is a sorok között olvasni egy-egy ilyen bevezető esszé olvasásakor. Nagyon sokat árulkodnak a korabeli viszonyokról azok a gondolatok, amelyeket leír ezekben az írásokban, de nemcsak közöl, vagy rámutat bizonyos eseményekre, gondolatokra, személyiségekre, hanem gyakran a végén például kérdést tesz fel, vagy egy-egy idézetet kiemelve az olvasónak, olyan, mintha egy-egy ilyen esszé egy segélykiáltással végződne, vagy az utókor számára feltett kérdéssel, ami talán ma is érvényes kérdés.

Azt a kifejezést használta, hogy aki tud a sorok között olvasni. Én rettenetesen reménykedem, hogy az én írásaimban nem kell a sorok között olvasni. Én egyértelműen akartam fogalmazni. Sugallni gondolatokat, igen, de egy jó essze pont abban különbözik napi szinten fontos újságírástól, hogy gondolkodásra készteti az olvasót. Nem kész gondolatokat kap. A sorok közötti olvasás azt jelenti, ha azt írták, hogy itt fehér-fekete, akkor tudom, hogy az piros-zöldet jelent. Az a jó írás, amelyikről eszébe jut az olvasónak, hogy neki abban a helyzetben mit kell csinálnia. Miért van az, hogy elolvassák az emberek a Hamletet, és mindenki másra gondol? Mert remekmű. Mert mindenki a maga életébe illeszti bele a felismerést, amit felismer a Hamlet katarzisa révén. Az nagyon rossz írás, amiben mindenki egyet fedez fel, a sorok között egy dolgot kell fölfedezni. Mindenkinek ugyanazt az igazságot, amit nem lehet leírni. De egy jó esszében azok az igazságok vannak benne, amit föl kell ismerni, a kérdőjel meg arról szól, hogy némelyik jajkiáltás. Akkor jajkiáltás volt, most esetleg már csak kérdés.

De az utolsó mondat is arról szól, hogy '44. március 19-én, akkor merre tovább magyarok?

Igen.

Mert a merre tovább magyarok, az mindig kérdés. Ma is kérdés.

Igen, de nyilvánvaló, ha én Babits vagy Szekfű Gyula esszéjéről írok, akkor azt értelmezni kell. Ez a kérdés, hogy merre tovább magyarok, ha vázolom azt a helyzetet, ami 1944. március 19. után fölmerült, akkor már nem arról gondolkozik az olvasó, hogy mit kellett volna csinálni 1944-ben, hanem arra, hogy ma mit kell csinálni. Egy esszé, attól jó, és azért nehéz nagyon megírni, mert egy ilyen négy-öt oldalban sugallni kell valamit. Miután természetesen elég sok mindent csináltam életemben, de azért a legfontosabb, mert tíz év munka van ebben az egy könyvben.Mellékesen 56 kötet, kétszeri korrigálással, szerkesztéssel, jegyzetekkel, az a háttere.

Ez hatalmas munka. Tehát egy-egy jó mondatért, idézetért képes volt könyveket elolvasni, hogy az a mondat legyen ott, ami akkor kell?

A könyvben időrendbe kerültek természetesen az esszék, bár a kötetek nem időrendben jelentek meg, össze-vissza válogattam. De az első fejezet Szent István intelmeiről szól. Az intelmek, amit egyébként sokszor és nagyon sokszor nagyon rosszul idéznek, félreértelmezve bizonyos mondatokat, az egy nem túl hosszú írás. Ezért én először is elolvastam Györffy professzor úr 600 oldalas könyvét Szent Istvánról, hogy tájékozódjam, lévén a szakmám a XVIII–XIX. századi magyar irodalom. Azzal kezdődik, hogy az ember elolvas egy 600 oldalas könyvet. Igen ám, de a 600 oldalas könyvből kiderül, hogy akkor el kell olvasni Szent István kisebbik legendáját, el kell olvasni a nagyobbik legendát, el kell olvasni a Képes Krónika Szent István fejezetét, akkor azt meg kell érteni, ahhoz a jegyzeteket kell megkeresni. Tehát az ember elindul egy úton, hogy aztán végül azt az egy mondatot, hogy Sis honestus, ami latinul így hangzik, hogy légy becsületes, légy emberbecsülő, légy tisztességtudó, valaki úgy fordítja, hogy légy kötelességtudó, hogy akkor melyik az igazi. Akkor beültem a könyvtárba, és egy nap elolvastam hat fordítást, és akkor utána lehet gondolkozni, hogy miről szól ez a történet.

Mi okozhatja a félreértést?

Az a mondat, hogy az egynyelvű és egynemzetségű ország gyenge és erőtlen. Ezt általában mindenki így fordítja. Na most ebből ma divatossá válik, hogy engedjük be a migránsokat. A fenét. Szent István mindenkit beengedett, de például mindenkinek azonnal kereszténynek kellett lenni. Tehát nem idegeneket telepített be az országba, hanem hívta az olasz mestereket, a szerzeteseket Európa minden tájáról, hogy ezt az országot erősítsék. Ami folyik Európában, az nem Szent István-i gondolat. Szent Istvánnak az volt a gondolata, hogy egy családban is az az igazán jó család, ahol nem mindenkinek egy mániája van, hanem az egyik tud szerelni, a másik tanár, és akkor van egy közösség, mert mindenhez értünk, de egy család vagyunk.

Egy nemzet, egy ország?

Egy ország, egy nemzet és egyhitű. Ezt mindig elfelejtik a Szent István mondatait idézők, hogy egy hitünk van, hogy ennek az országnak vagyunk a polgárai, és van valami, ami mindenki számára közös, és nem lehet kilógni belőle, mert ha kilógsz belőle, akkor egy idegen test vagy az országban. Egy nagyon egyszerű latin mondatot, amit lefordítanak, a legnacionalistább elemzésektől a legliberális ostobaságig el lehet magyarázni. Tehát azt is lehet mondani, hogy minden migránst engedjünk be, már Szent István megmondta, és azt is megmondta, hogy mindenkinek magyarnak kell lenni árvalányhajas kalapban, mert azt is megmondta Szent István. Holott ennél sokkal bölcsebb volt ez a király, aki megteremtett egy egyébként ezeréves országot. És azért Ezeréves utazásom a könyv címe, mert Szent Istvántól Babits Mihály utaztam a magyar történelemben.

1981 és 1989 között jelentek meg ezek a kötetek. Mi jellemezte az ön élményei, meglátása szerint az akkori állapotokat Magyarországon? Milyen volt az a várakozás, hogy változzon, valami történjen, hiszen nagyon sok írás ebben a sorozatban is arról szól, hogy valami változzon, történjen, legyenek tettek, és tegyünk valamit a magyarságért?

Ez azért nagyon fogas kérdés, mert a nyolcvanas évekre ma már, akik akkor tevékenyen részt vettek a szellemi életben, és teljesen másképp emlékeznek, mint amit akkor tettünk. Az alapprobléma, aminek a terhét cipeljük, hogy 1949-től '89-ig Magyarországon most mindegy, hogy népi demokráciának nevezték a proletárdiktatúrát, de alapvetően egypártrendszer és központilag irányított, nem szeretem ezt a szót használni, a diktatúra, mert akkor rögtön azt hiszik, hogy politizálok, de egy centralizált, rosszul vezetett ország voltunk. Ilyen helyzetben az értelmiség természetesen próbál tisztességes álláspontot képviselni, nem együttműködni ezzel az autonóm, központosított rendszerrel. Igen ám, de ennek a nem együttműködésnek az a konzekvenciája, hogy kap az ember dádát. Nekem 1976-tól 1978-ig nem jelenhettek meg írásaim, mert Aczél Györgynek nem tetszett, amit írtam. Ezt a pozíciót úgy tekintjük, hogy az értelmiség ellenzéki. Persze, amikor diktatúra van, amikor központi irányítás van, de ha demokrácia van, akkor az ellenzékiségnek nincs erkölcsi tartalma, az egy politikai pozíció. A nyolcvanas években ellenzékinek lenni, annak volt valami erkölcsi tartalma, mert kockáztatással járt. Kockáztattam az egzisztenciámat, a keresetemet, ha nagyon nagy volt a szám. Ki lehetett állni, hogy lőjék le Kádár Jánost, hogy menjen a fenébe, de semmi értelme nem volt, mert engem visznek el akkor csak, és Kádár marad. Amikor egy ellenzéki csoport azt mondta, hogy Kádárnak menni kell, akkor már csoport volt, és ebben volt bizonyos erkölcsi bátorság, hogy ezt ők kimondták, mert például elbocsátották a hivatalból vagy az intézetből ezeket az embereket. Igen ám, de ez a mentalitás pont ebben az értelmiségi rétegben és a követőikben megmaradt, amikor már demokrácia van, és azt hiszik, hogy az ellenzékiség az erkölcsi tartalmú, fenét, az a parlament jobb- meg baloldala. Az ellenzékiség egy politikai pozíció. A mi egész mostani helyzetünkben az a probléma, hogy a mi ellenzékünk azt hiszi, hogy ő erkölcsileg bátor, holott csak politikailag más a pozíciója. A nyolcvanas években pontosan az volt a probléma, hogy mindenki érezte, hogy erjed a világ. Na de akkor merre? És ameddig az akkori ellenzéki kör által kiadott jelszó, hogy Kádárnak menni kell, az egyértelmű, de ebben még nincs benne, hogy mi hová megyünk. Tehát az a fajta ellenzékiség, amelyik csak tagad, az egy diktatúrában lehet erkölcsös, meg bátor is, de sehová nem vezet. És pont ez volt a nagy probléma 1989-ben, hogy azt, hogy mi ne legyen, azt nagyon egységesen tudta az ország 90 százaléka, de hogy mi legyen, azt nagyon kevesen tudták, és akik tudták, azok is többféleképpen gondolták. És elég hosszú ideig kínlódtunk, hogy valami egységes irányba a többség elinduljon. Ezt ma a politikai helyzet mutatja, hogy van egy folyamatosan létező többség, amelyik tudja, hogy mit akar, de a vele szemben állók nem mindig tudják, hogy jó programokkal kell előállni. És a Gondolkodó magyarok-sorozat nem politizált. Én nem tartoztam a bátor ellenzékhez, én nem politizáltam, és nem is akartam. Én azt akartam, hogy szülessen egy olyan sorozat, hogy olyanokat írjak és olyanokat adjak ki, Bocskai testamentumát, Janus Pannoniust, a pápával való beszédének a változatait, hogy hogy alkotja meg. Hogy születik meg egy költőben, aki egyébként Mátyás király követe, hogy hogy kell beszélni a pápával. Én sugallni akartam embereknek, hogy tervezni kell. A nemet mondás az lehet néha bátorság, de nem konstruktív. Abból nem születik új ország, ha valamit tagadok. És a Gondolkodó magyarok építkezni akart. És miután ahányszor megjelent egy kötet, nekem mindig az volt a hihetetlen örömöm, hogy egyszer csak elkezdték idézni. Például Eötvös Lorándnak az egyetemek állapotáról szóló esszéjét, amikor megjelent nem sokkal a pedagógusnap előtt, minden magyar napilapban Pesten írtak cikket pedagógusnak, és mindenki Eötvös Lorándot idézte. És ez volt számomra az igazi értéke ennek a sorozatnak.