Hogyan értesült róla, hogy Nobel-díjat kap?

Kedden 11 órakor kaptam egy telefonhívást a Svéd Királyi Akadémia titkárától.

Mi volt az első reakciója?

A gondolatok kavalkádja. Az első mondat után már nem igazán tudtam követni a maradék részét a titkár úr mondanivalójának, mert a gondolataim teljesen máshol jártak. Mindazokkal, akik ezen a hosszú úton, annak különböző fázisában nagyon nagy dolgokat tettek hozzá ahhoz, ami végül is ehhez a kitüntetéshez vezetett.

Tulajdonképpen mi volt az a felfedezés, amiért megkapta a Nobel-díjat?

2001-ben csapatommal nekünk sikerült első alkalommal úgynevezett attoszekundumos fényvillanásokat, lézerfény segítségével fényvillanásokat előállítani, amellyel első ízben nyílt meg a lehetőség a természet atommagon kívüli leggyorsabb folyamatainak, az elektronok mozgásának a vizsgálatára.

Akkor, 2001-ben tudták, hogy ez mennyire jelentős felfedezés?

Ezek igazából nem az első gondolatok, amikor egy ilyen felfedezés megszületik, amikor az ember látja az eredményt ott a mérőműszereknek a képernyőjén, sokkal inkább egy majdhogynem leírhatatlan érzés, leírhatatlan öröm és elégedettségérzés, hogy elértünk valamit, amit sok évvel azelőtt tűztünk ki célul, és nagyon rögös úton sikerült eljutni végül is ehhez a célhoz. Ennek eredményeképpen egy olyan világ tárul a szemünk elé, amit még senki más nem látott ezen a bolygón. Ezek az első érzések, és semmi másnak azokban a pillanatokban az ember fejében nincsen helye.

A felfedezés maga már több mint húszéves. Mi történt azóta, hová fejlődött?

A technológia futótűzként terjedt el az egész világon, időközben legalább ötven, de lehet, hogy közelebb van a százhoz azoknak a komoly, nemzetközi hírnevű kutatólaboratóriumoknak a száma, amelyeknél ez a technika időközben meghonosodott, így valószínűleg jó néhány ezerre tehető azoknak a kutatóknak a száma a világban, akik szorosan erre a területre, az attoszekundumos fizika különböző alkalmazásaira koncentrálnak. Mivel az elektronok az anyag mindenféle formájában szerepet játszanak és alapvető jelentőségük van, így a lehetőségek szinte korlátlanok a technika alkalmazására, az anyagtudománytól a szilárdtest-fizikáig, az elektronika, a molekuláris tudományok, élettudományok világától egészen a medicináig tulajdonképpen majdhogynem határtalan lehetőségek vannak az alkalmazásukra. Ezek indultak meg az első évtizedben főleg fizika-kémia területén inkább, és a 2010-es évektől kezdődött meg ezen technológiák alkalmazása az élettudományokban, illetőleg olyan technológiákban, amelyeknek már közvetlen gyakorlati alkalmazásuk van.

Egyet még továbblépve, milyen gyakorlati alkalmazások lehetnek?

Az egyik nagy lehetőség és nagy kihívás az, hogy hogyan tudjuk a jelenlegi elektronika korlátait leküzdeni. Azt mindenki tudja, hogy a modern elektronikai berendezéseink azon alapulnak, hogy elektromos áramot, tehát az elektronok áramlását tudjuk nagyon gyorsan ki-be kapcsolni, ezáltal tudunk információt feldolgozni. Ez a gyorsaság jelenleg azt jelenti, hogy nanoszekundum, tehát a másodperc milliárdod részének egy kis töredéke alatt lehet elektromos áramot jelenleg ki-bekapcsolni. Ugyanakkor mi az attoszekundumos technológiánk segítségével időközben laborkörülmények között már azt is demonstráltuk, hogy ennél százezerszer gyorsabban is lehet elektromos áramot ki-bekapcsolni a fény elektromos terével. Ez nem álom vagy valamiféle vízió, hanem ez a valóság, annyi megszorítással, hogy egyelőre sajnos még nem abban a formában, olyan mikrochipekben, amelyek közvetlenül beépíthetők a mai modern elektronikus berendezésekbe, hanem jóval nagyobb dimenziókban. Tehát a feladat tulajdonképpen abban állna, hogy ezekről a laboratóriumi makroszkopikus méretekről hogyan lehet ezt a koncepciót átültetni majd a nanoskálára, ami azt jelenthetné, hogy olyan chipeket lehetne készíteni, amelyek százezerszer gyorsabban tudják ugyanazokat a matematikai műveleteket és egyéb feladatokat elvégezni, mint a mai eszközök.

A Nobel-díjat megosztva hármuknak ítélték oda, párhuzamosan vagy egymásra épülően dolgoztak?

Igazából a két másik díjazott munkásságának a legfontosabb része jóval előbb zajlódott le, mint ahogy mi beléptünk volna. Nagyon jól ismertük egymást, de konkrét együttműködés nem jött létre, ugyanakkor ez is nagyon gyönyörű tulajdonsága a tudománynak, hogy kutatók, akik akár a világ legkülönbözőbb részein végeznek kutatásokat, úgy is alapvetően befolyásolni tudják egymás munkáját, hogy egymással soha nem találkoznak, vagy soha nem működnek közvetlenül együtt. Itt is ez volt a helyzet, hogy

mi a munkásságunkkal befolyásoltuk egymás munkásságát anélkül, hogy konkrét együttműködés lett volna közöttünk.

Bár ön Magyarország mellett Ausztriában, illetve Németországban is dolgozik, dolgozott, az ön számára mit jelent az indulás, a magyarországi iskolai alapok?

A magyarországi indulás volt a lehető legfontosabb ebben az egész történetben, ugyanis ha az indulás nem úgy zajlik le, ahogy lezajlott, akkor a többi nem történt volna meg. A Nobel-díjhoz vezető út úgy kezdődött, hogy az általános iskolában volt egy egészen kimagasló képességű fizikatanárom, Kiss tanár úr, aki vasszigorral tartott rendet az osztályban, és egészen lenyűgöző órákat tartott kísérletekkel, úgyhogy többé-kevésbé ott dőlt el, hogy én fizikus leszek. Ez az elhatározás aztán tovább szilárdult bennem a középiskolai tanulmányok során, Láng Hugó tanár úrhoz, a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium matematikatanárához jártam be Mórról hetente egyszer külön matematikafoglalkozásra, az valami fantasztikus volt, miközben a móri Táncsics Mihály Gimnáziumban végeztem a tanulmányaimat, szintén nagyszerű tanárokkal. Abban a fantasztikus szerencsében volt részem, hogy így a középiskolai tanulmányaim végére közvetlen kapcsolatba kerülhettem talán minden idők egyik legnagyobb magyarországi középiskolai fizikatanárával, Vermes Miklós tanár úrral, akivel intenzív levelezést is folytattunk. Amikor egy évig katona voltam Debrecenben, akkor szinte havonta váltottunk levelet és cseréltünk ki ötleteket különböző fizikai feladatokról. Ilyen tanárok hatása egy fiatalember döntésére az ügyben, hogy ő mit kezd magával, egészen döntő jelentőségűek voltak. Ezért is

szeretnék apellálni mindenféle módon a politikai döntéshozókra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a tanári szakma becsülete minél gyorsabban helyreálljon Magyarországon,

mert ha a jövőben nem lesznek Kiss tanár urak, Láng tanár urak meg Vermes tanár urak, akkor nem lesznek magyar Nobel-díjasok sem, és ez még valószínűleg a legkisebb baj.

Miért döntött annak idején úgy, hogy Ausztriába, majd Németországba megy dolgozni, kutatni?

Mert a körülmények Magyarországon annyira mostohák voltak. Ez a fajta kutatás, mint általában a kísérleti fizika, a legtöbb más területen is forrásigényes, a lehető legjobb műszerekre van ahhoz szükség, hogy világszínvonalú kutatást tudjunk végezni. Ezeknek a műszereknek a beszerzésére annak idején Magyarországon nem voltak meg a források. Olyan döntés előtt álltam, hogy itt maradok, és legjobb esetben középszinten tudok kutatást végezni, vagy megragadom a lehetőségét annak, hogy keressek egy olyan helyet, ahol megvannak a feltételek a világszínvonalú kutatáshoz. Igazából a kutatásnak csak akkor van értelme, ha megvan a lehetőségünk, az elszántságunk és az akaratunk is arra, hogy világszínvonalon tegyük.

A középszerű kutatásnak nem sok értelme van.

A szegedi ELI segítség lehet akár az ön számára is, akár a hasonló területen kutatók számára?

Nemcsak lehet, hanem az is, ugyanis az itteni nagy büszkeségünk, a CMF projekt jó részben az ELI-ALPS épületen belül fog a következő hónapokban egyre inkább játszódni. A Center for Molecular Fingerprinting, az intézményünk ott bérelt laboratóriumokat, most telepítjük a szükséges eszközöket, ott rendeztünk be egy biobankot, ahol vérmintákat is tudunk tárolni szükség esetén, illetőleg itt rendezzük be a következő hónapokban azt a lézeres mérőlabort is, amelyen első ízben lesz majd lehetőség a Magyarországon összegyűjtött vérmintákat azzal az eljárással megmérni, ami bennünk azt a reményt kelti, hogy ez lehet a jövő preventív, megelőző orvoslásának az alappillére. Tulajdonképpen erről szól a CMF története.

A Nobel-díjjal a dicsőségen túl pénzjutalom is jár. Az egyik első interjújában már célzott rá, hogy ezzel vannak tervei. Mik ezek?

Alapítottam még tavaly, a háború kitörése után egy egyesületet, amellyel kárpátaljai segélyszervezetekkel együttműködve az odaérkező menekült gyerekek, fiatalok, illetve a helyi gyerekek és fiatalok életkörülményeit, tanulási lehetőségeit szeretnénk a lehetőségekhez mérten javítani. Ezzel az egyesülettel szólítom meg a világ tudományos közvéleményét, különösképpen azt a hálózatot, amelyet személyesen ismerek a tudományos közösségen belül, és kérem őket arra, hogy támogassák ezt a kezdeményezést adományokkal, és az adományokat fordítjuk különféle segélyprogramokra, különösen fiatalok lehetőségeit, életkörülményeit, képzési lehetőségeit javító programokra, és itt van a legjobb hely az én díjaimból származó forrásoknak is.