- Mivel foglalkoznak ma leggyakrabban a pszichoanalitikusok? Milyen problématípusokkal mennek az emberek?

- Általában szorongásos panaszokkal, azzal, hogy valami nem működik az életükben. Korábban a panaszokban döntő szerepe volt a szorongásnak, egy depresszív, szomorúsággal vagy bánattal telített érzésnek. Az utóbbi két évtizedben a páciensek többségének vannak depresszív állapotai, de nem feltétlenül a szomorúság, bánat, hanem inkább a kiüresedés, a narcisztikus üresség érzésével jellemezhetők. A személyiségképek vagy tünetek mögött kicsit keményebb, narcisztikusabb, inkább az agresszió köré csoportosítható működésmódok vagy érzelmek vannak. Az emberi kapcsolatok atomizálódnak, a fogyasztói társadalom egyre inkább az énesség felé visz, tehát

az önérvényesítés és az önbecsülés lesz a mindennapos drogunk,

hogy én megvettem, nekem sikerült, én klassz vagyok. Megjelenik törvényszerűen a társas kapcsolatok erodálása, bedarálódnak az életben olyan fontos dolgok, amelyek segítettek volna, hogy megőrizzük az empátiát, amelyektől lágy marad a személyiségünk. Ma a korunk hőse a kemény ember.

- Hogy maradhat lágy az ember személyisége, amikor mindenki mással nagyon keménynek lenni?

- Az a baj, hogy már nagyon régóta összecsúsznak fogalmak. Úgy néz ki, ha kemény vagyok, harcias, akkor sikeres leszek, ha lágy vagyok, akkor az ekvivalens a lúzerrel, mert akkor engem mindig hátralöknek még a közértben is a sorban. A saját érdek előtérbe helyezése látszik mindennél fontosabbnak, de közben meg ez egyáltalán nem szavatolja azt, hogy az ember aztán hazamegy és puha maciként átöleli boldogan a családját, és ott akkor mindenki boldog, mert általában az történik, hogy az egész nap elszenvedett hatásokat otthon egy kicsit ki kell lögybölni. Így jutunk el oda, hogy a családokban a kommunikáció, az egymásra való figyelem nagyon gyakran átvált, és mindenki igazából kanalizációs lehetőséget keres, tehát azt keresi, hogy tudná kicsatornázni a napi feszültségét, és ez nem feltétlenül beszélgetés, hanem vagy mindenki nyomkodja az érintőképernyőjét, vagy azért még azt az e-mailt megnézni, valakinek megnézi az Instagramját, vagy megkérdezi, hogy mi lesz ebédre, és esznek, nagyon sokszor némán, vagy megnéznek Netflixen valamilyen sorozatot. Ez most egy karikírozott kép, de azért látszik, hogy erőfeszítés kell az otthoni érzelmi rendszer jó működtetésére.

- Otthon is erőfeszítés, amikor egész nap csak erőfeszítést tettem mindenhol?

- Az ember hazamegy hulla fáradtan a munkából, és igazából szeretne eltűnni egy kád forró vízben, de ehelyett beszélgetni kellene. Nem is csak a családi, hanem a baráti közösségben is a kompromisszum nem úgy néz ki, hogy én, én, én, hanem az úgy néz ki, hogy te most nekem, én aztán neked, hogy legyen egy kiegyenlített helyzet. A XXI. században az igazi jó emberi kapcsolatokban beszélgetés van, igazi, nem írás-olvasás.

- Hol van az a felismerési pont, ha van az életünkben, ami oda vezet el, hogy nem muszáj mindig minden helyzetben győztesnek kell lennünk?

- A versengő életmód olykor csoportnormából jön. Tehát ha valaki versengő munkahelyen dolgozik, akkor ő a csoport egy tagja, akként tud működni, ha felveszi a csoportnorma fontos jellemzőjét. Egy versengő csoportban a szélen állni, az a kispad, akkor ő azt fogja érezni tényleg, hogy nincs benne, mondjuk, így a flow-ban. A versengésből úgy lehet kimaradni, hogy az ember magában hoz egy döntést arról – de ehhez kell, hogy az önértékelés, önbecsülése, önbizalom háromszöge stabilan álljon –, hogy amit el akar érni, azt el fogja érni a saját sebességén, és nem fog rivalizálni. Nagyon nehéz ma nem rivalizálni. Az online tér, vagyis a közösségi média a folyamatos képi megosztással állandóan rivalizációs lehetőségeket ad mindenkinek.

- Kinek jobb az élete, ki volt jobb helyen, kinek szebb az autója, kinek van szép háza?

- És mindenkinél van szebb. Minden fantasztikus. Nyilván mindenki a Maldív-szigeteken nyaral, tök jól néz ki, egy kis szerkesztés után abszolút látszik, hogy négy nap alatt lefogyott húsz kilót, és gyönyörű. Na most ebben a képi versengésben mindenki indul.

A versenykiírás megtörtént 15 évvel ezelőtt, csak senki nem vette észre.

Ezek az online csoportok narcisztikus buborékok. A csoportnormának az online verziója is működik, egy tíz és húsz év közötti ember nagyon nehezen tudja ma megtenni, hogy nincsen hálózatban, nem tagja csoportoknak és nem veszi fel az online ritmust. Ha a szülei ebben nem segítenek, nagyon hamar olyan szituációban találja magát, hogy a heterogén, moderálatlan csoportban mindenféle indulat meg érzelem kezd jönni-menni, megindul a csoporton belül először az indulat, aztán az agresszió, és ha valaki nem moderálja, akkor eszkalálódni fog. Különböző szerepek osztódnak le: lesznek a centrális magban, lesznek a körülötte lévő holdudvarban, és lesznek leszakadók meg végképp marginalizált helyzetűek, akik szélről figyelik, hogy mi történik. De ők is meg kell hogy küzdjenek a rivalizációs érzésekkel. Ebben azt tartom a legrosszabbnak, hogy miután nagyon fiatal életkorban regisztrálnak ezekre az online felületekre a gyerekek, és a szülők nem mindig figyelnek erre, olyan korai, éretlen személyiségállapotban éri őket ez a rivalizációs hatás, hogy a biológiai életkorukhoz rendelhető érzelmi apparátus nem áll rendelkezésre. Még egy felnőtt is napokig tudja hordozni azt az indulatot, kétségbeesést vagy szorongást, hogy őt betámadták az interneten. Akkor most képzeljünk el egy 15 évest…

- Ha a szülő segít ebből kiszállni, akkor hova száll ki a gyerek? Van-e élet egyáltalán az online kapcsolatokon kívül?

- Hogyne lenne élet! Ez itt most egy olyan átmeneti korszak, amikor az online élet odasimult az offline élet mellé, és minden szülőnek kell hoznia egy döntést. Arról, hogy ő ezt a korszakot veszélyesnek tartja-e.

Ma egy család nem engedheti meg, hogy ne legyen médiastratégiája.

A családnak tudnia kell dönteni arról, hogy ki, mikor, mennyi okoseszközt használ, mennyi időt tölt ezzel és ezt valahogy illeszteni kell a család offline életébe. A veszélyesség ügyében én azon kutatók közé tartozom, akik megpróbálnak középen maradni, tehát az internet hasznát, eredményét megtartva azt kell mondjam, hogy most kezd világossá válni sokaknak, hogy a közösségi média milyen veszélyes, holott már tíz éve látszik. A családban az offline életet kell olyanná visszavarázsolni, hogy egy gyereknek látszódjon, az online tér csillámpora mellett az offline legalább olyan klassz vagy sőt, klasszabb.

- Könnyűnek hangzik, de ez ott kezdődik, hogy reggel együtt reggelizünk és beszélgetünk egymással, nem? Meg este a vacsorát ugyanígy csináljuk meg. Így kell?

- Ez nem hangzik egyszerűnek, és nem is arról van szó, hogy a lehetetlen életmódunk mellett vissza kellene állítani egy múlt századi reggeli menetrendet, amikor ma lehet, hogy egy öttagú család három különböző időpontban kel, de azt meg lehet tenni, hogy mindezt fél mondatokkal, érzelmi jelenléttel fűszerezzük. És ez most nem arról szól, hogy ne lehetne kapkodni, hogy amikor apa a cipőjét fűzi, akkor közben nagyon kellene szeretni a három méterre lévő gyerekét, hanem arról, hogy az idegbaj ne öntse el, hanem emlékezzen arra, hogy ez itt most fontos, hogy rohanás ide vagy oda, az életben a munkahelye nagyon fontos, a fizetése nagyon fontos, minden nagyon fontos, de a legfontosabbak azok az emberek, akikkel otthon van és azok közül is a kiskorúak. Ez egy szemléletváltás. A szülők ma nagyon sokszor nem veszik észre, hogy ha hazamennek a munkából, a beszélgetéseik zöme arról szól, hogy már megint az a hülye mit csinált bent. Ilyenkor a felnőttek kiventilálják a feszültségeiket magukból. Ennek a gyerek részese, lesz egy élménye arról, hogy milyen lehet dolgozni, és nagyon vonzó azért nem lesz.

- Minek járok iskolába?

- Nem azt akarom mondani, hogy úgy kell hazamenni, hogy az ember röpköd és a csilláron lóg boldogságában, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai gyerekek sokkal élesszeműbbek. Régen, az információs kor előtt a szülőket védte a poroszos tekintélytisztelet. A gyerekek nem is nagyon figyelték a szülők viselkedését, pláne nem vontak le belőle érzelmi konzekvenciákat. Ma egy nyolcéves nagyon könnyen azt mondja az apukájának, hogy "már miért adnám oda a Viberemet, én sem nézem a tiedet". A szülők tekintélypozíciója megváltozott, alanyi jogon nem jár. Egy szülőnek ma érzelmileg megközelíthetőnek kell lennie, jó fejnek lennie, meg humorosnak, hogy ilyenkor valami frappánsat visszaválaszoljon, amiből egy gyerek egyszer csak megkezdi azt a folyamatot, amiben a tiszteletet a szülei kivívják.

- Hogy lehet beállítani úgy egy napirendet, hogy abban mindennek legyen helye? Egyáltalán, napirendet kell csinálni?

- Nem árt, ha van, de ne egy katonai kiképzéshez hasonlítson. Egy gyereknek 18 éves koráig nagyon nagy stabilitást ad, ha vannak fix pontok a napban.

- Az iskola nem elég fix pont?

- Én most az otthoni érzelmi fix pontokról beszélek, hogy kedd esténként a család, bár mindenki hulla fáradt, de mégis szokott egy órát társasozni és közben röhögcsélni. Hogy péntek délután, bár mindenki már tényleg vonszolja magát, mégiscsak anya-lánya napot lehet tartani és el lehet menni csatangolni valamelyik plázába. Ezek a nem írásban lefektetett pontok adják egy gyerek életében a stabilitást. Ez egyébként a mutációja annak, amivel egy csecsemő egészségesen fejlődik, akit ugye általában háromóránként etetnek, és utána jönnek meghatározott sorrendben a dolgok. Ez adja az érzelmi rendszer későbbi stabilitását, hogy a világ egy kiszámítható, biztonságos hely.

- Ami, mondjuk, nem igaz...

- Hát ez itt a nagy kérdés. A világ akkor lesz kiszámítható nekem, ha én egy olyan karakter vagyok, aki képes arra, hogy saját magát biztonságosan tartsa egy kiszámíthatatlan világban. Az ember gyakorlatilag semmi másban nem tud sikeres lenni, csak abban, amiben az ő kitűzött céljai a realitásban tesztelt képességeihez vannak igazítva. Ez ilyen egyszerű képlet. Egy gyerek abban lesz jó, amiben tehetséges és amit szeret csinálni. Mindenki elhitte, 15 éve ez a trend, hogy munkát, szakmát a pénzkeresés elérése mentén kell választani, mert hisz az a legfontosabb, hogy meg tudjunk élni. De közben ez nem így van. Az ember érzelmi élete nagyjából attól függ, hogy ő hogy érzi magát a bőrében. Ma a legtöbb szülő ott téved, hogy elképzel egy életutat a gyerekének, megkérdezi, hogy mit szeretne a gyereke, de a gyereke nem biztos, hogy azt mondja, ami az ő belülről vezérelt érzelmi megállapítása, hanem azt, ami trendi. Egy ember a saját életét akkor tudja jól vezérelni, ha két dolgot tud: konvertálható tudása van és képes gondolkodni. Ha ma elfogadjuk, hogy elég lesz a kívül hordott tudásbázis, hogy nálam van a telefonom és akkor piszok okos leszek, akkor én erre általában azt szoktam kérdezni, hogy

ez nagyon remek, tényleg, de mi van akkor, ha lemerül az aksi? Akkor az ember IQ-ja zuhan harmincat?

- Ma a gyerekeket úgy kell felnevelni, hogy megértsék, bár az érintőképernyő varázslata mindennél klasszabb, ez egy olyan származtatott érzelem, aminek a megjelenése borítékolható, de egyébként ki is küszöbölhető. Ami miatt már egy 18 hónapos is a mesekönyv és a legklasszabb plüssmaci helyett az okostelefont választja, az a perceptuális élmény, ami őt minden érzékszervén éri.

- A valóságban mit tudunk kínálni neki, ami vetekszik ezzel az élménnyel? Amit egy pici, mindig használható, mindig működésre kész eszközből azonnal megkaphat?

- Na ez a nagy tévedés! Egy szülőnek nem versenyezni kell a közösségi médiával vagy az okostelefonnal. A versenyben a szülő lemarad. Együtt dolgozás, inkább azt mondanám. Most az a csapda, hogy az influencerek és a videókban, posztokban, fotókon látható emberek olyanok – és ez a média és a marketing nagy csavarja –, mint én. Akkor az ő klassz élete lehetne az én klassz életem is, ha egy kicsit jobban csinálnám. Ma egy szülőnek először is jó lenne, ha lenne fogalma arról, hogy kik az influencerek, és azt kellene megértetnie, hogy az influencer olyan, mint egy film, elmagyaráznia, hogy egyébként akinek 15 millió követője van, annak már egy egész stábja van, aki kitalálja a videofilmjeit. Szóval hogy ez egy biznisz.

- Varázstalanítsuk őket?

- Ez nem varázstalanítás és nem is kijózanítás, ez a realitás visszaemelése, hogy a mese az mese. Akkor is, ha realisztikus köntösben van tálalva. Három dolog van, amire fel szokta hívni minden mérvadó kutató ma a világban a figyelmet. Az egyik, hogy egy szülő akkor teszi jól, ha a gyerek olvas printet. Nem képernyőt, printet. Másodsorban komolyzenét hallgat és/vagy valamilyen hangszeren játszik. A komolyzene a legjobban visszalassító dolog, olyan érzelmeket mozdít meg, amelyeket egy gyerek meg se ismer, ha ebből kimarad. És a harmadik a sport. Mindháromnak ott kellene lennie ma minden gyerek életében. Emellett kellene havonta egy hétvége, amikor mindenki offline a családban. Nyilván kínos, be kell jelenteni az ismerősöknek, hogy akkor most csak úgy lehet őket megtalálni, ha valaki becsenget. De ezt meg kell tenni, hogy egy gyereknek legyen élménye arról, hogy milyen az, amikor nincsen online. Azt is szoktam javasolni, hogy nyaranta jó lenne két hét olyan nyaralás, ami egy internetelérés nélküli helyen van.

- De az utolsó menedékházban is van már net, ráadásul a mobilnet remekül működik.

- Nem feltétlenül. Lehet olyan helyeket találni, vagy konszenzust kell alkotni, hogy nem használunk okos eszközöket. És végül meg kell próbálni egy héten legalább egyszer társasozni, zenét hallgatni közösen. Lehet felolvasásokat, családi filmklubot csinálni, lehet rokonokkal, barátokkal kitalálni könyvklubot. Kell csinálni olyan kis rendezvényeket otthon, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy egy gyerek szerepeljen, hogy ügyes legyen, hogy átélje a teljesítményörömöt. Vissza kellene hozni azokat a családi programokat, amelyek igazából arról szólnak, hogy a család ott ül, mindenki tényleg figyel, tényleg ott van, egyszerűen a jelenlétével az érzelmi megközelíthetőségét adja a többieknek.

- A haragnak, a dühnek otthon mekkora helye van?

- Kétfajta düh van. Az egyik az az okos eszközökhöz kapcsolható harag és düh. Ez nagyon fiatal életkorban is meg tud jelenni. Ez azért van, mert a közösségi média kifejezetten az agy dopaminlöketére épít, ez egy addiktív állapot, igazi szenvedélybetegséghez hasonló, amikor egy gyerek, ha elvették tőle az okoseszközt,

azt a fajta elvonási tünetet éli át, mint egy alkoholista, akit megfosztottak a pohártól.

Ez egy gerjedő düh. Ilyenkor egy szülő jobban teszi, ha nyel kettőt, nem fakad sírva, nem csinál drámát, hanem tudomásul veszi, hogy ez most itt egy olyan pszichés műtermék, amit a gyereke nem azért él át, mert már nem szereti őt, hanem azért, mert olyan érzelmi állapotban van, amit nem tud uralni. Ilyenkor egy szülő, ha magas nyomáson reagál és elkezd ordítani, a legrosszabbat teszi. A bölcs belátás az az, hogy megvárja, a gyerek lenyugodjon, és utána azt mondja, hogy figyelj, muszáj beszélnünk erről, mert nem szoktunk így beszélni egymással. Ha viszont a szülők dühösek valamiért egymásra, akkor ne ordítozzanak a gyerek feje fölött, ha pedig már kipöffentek, akkor utána meg kell magyarázni. Tehát nemcsak megmutatni kell az érzelmet, hanem utána rá kell rakni egy post-itet, amire ráírtuk az okot és hogy mi a neve.

- Vitatkozni, akár szenvedélyesen is, a gyerekek hallatára szabad?

- A jó vita az mindennél jobb. Az emberi társas kapcsolatokban a vitakultúra, a beszélgetés képessége kezd eltűnni, mert a vitához kellene empátia, a másik megérzése, és ehhez emelt szintű szókincs is kell. Ma a viták nagyon nagy hányada úgy történik magas nyomáson, hogy az egyik fél előveszi azt a hatalmas locsolótömlőt, aminek negyven centi az átmérője, és abból teljes erővel zúdítja a vizet a másikra, amivel odatapasztja a falhoz. Egy gyereknek jó, ha otthon azt hallja, hogy a vitás kérdéseket a szülei képesek úgy megbeszélni, hogy mindenki érveket sorakoztat. Az érvelés tudománya a legnagyobb dolog a világon, mert megtanít arra, hogy két ember figyel a egymásra, és nyilván ez a legfontosabb, amit a gyerekeknek meg kell mutatni.

- Igen, de az emberek egy jelentős része fél a belátástól, attól, hogy alulmarad. És ha apa alulmaradt, akkor apa biztos buta.

- Meg kell békélni azzal, hogy a régi poroszos tekintélytisztelet eltűnt, de még egy tekintélyszemélynek is el kell tudnia viselni azt, ha valamit nem tudott. Egy szülő nem akkor lesz nagy, okos és erős a gyereke szemében, ha tökéletes, mindent tudó, hanem akkor, ha képes belátni a hibáit. A szülőnek arra is figyelnie kell, hogy a gyereknek milyen mintákat ad. A beszélgetés kultúrája, hogy abban vannak-e pofavágások, fölszisszenések, plafonra nézegetések, vagy például két ember mindig egymás szemébe néz, meghallgatja a másikat, és kölcsönösségre törekszik, az egy gyereknek mindennél többet ad.