eur:
390.78
usd:
358.98
bux:
72940.89
2024. július 20. szombat Illés
Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke igét hirdet a karácsonyi istentiszteleten a Budahegyvidéki Református Templomban 2018. december 25-én.
Nyitókép: MTI/Illyés Tibor

Bogárdi-Szabó István: húsvét a halál térdre kényszerítésének a nagy ünnepe

Mégis - így fogalmazza meg húsvét üzenetét Bogárdi-Szabó István református püspök. A Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke az infoRádió Aréna című műsorában az életet egy futballmérkőzéshez hasonlította, beszélt arról, hogy Isten egy happyender, és elárulta, Kálvin prédikációjának üzenetét politikai kampányszlogenekben hallja vissza. Az interjú szerkesztett, rövidített változata.

A ma modern emberének a húsvét mit üzen?

Nagyon bonyolultat kérdez. Kérdezzük meg, hogy kétezer évvel ezelőtt az akkori idők modern emberének mit üzent a húsvét. És a nagy kérdés általában is, hogy az idők változásával, a kultúrák, civilizációk alakulásával a lényeges és a döntő dolgok valahol ott maradnak-e a múltban. Ha időben nézzük, horizontálisan, akkor szinte megoldhatatlan ez a feladvány, mert mi közünk nekünk egy római birodalom perifériáján történt különleges eseményhez, amit ott elhíreszteltek. Ha azonban vertikálisan nézzük ezt a kérdést, és abból indulunk ki, hogy vannak az életünknek minden korban alapvető kérdései, betegség, egészség, siker, kudarc, boldogság, nyomorúság, akkor a húsvét üzenetét egy szóban tudom összefoglalni: mégis. Hogy tudniillik születésünktől fogva vereségre vagyunk ítélve, felmegyünk a pályára, az első félidőben még mi vezetünk, aztán a második félidőben, amikor már ballagunk a nyugdíj felé, akkor az ellenfél, vagy ahogy Pál apostol mondja, az ellenség berúgja a gólt. Ha nagyon jól fejlett a kultúránk, akkor esetleg van hosszabbítás, egy kicsit meghosszabbított időskor,

még talán a 11-es rúgásokig is eljutunk, de a végén a győztes gólt a halál rúgja be, tehát születésünktől fogva vesztőpályán vagyunk.

És kérdezzük szüntelenül, hogy miért van ez így, miért kell ennek így lenni, mi ennek az oka, miért tud az ember a végtelenségről álmodni, miért tudja az ember azt hinni, hogy legalább a szeretet, a szerelem, a szép, a jó vagy az igazság fölülmúlja, meghaladja az életünket, ezek súlyos kérdések, és húsvétkor hallunk egy szót: mégis. Vagy még egyszerűbben: de. Ez az isteni válasz. Sok feltett kérdésünkre mi azt mondjuk, hogy meghalunk, Isten azt mondja, hogy de Krisztus föltámadt. Mi azt mondjuk, hogy enyészetbe fut minden, csodálatos, dicsőséges alkotásai az embernek, Isten válasza az, hogy pedig a feltámadás a történelem végső értelme. Mi azt, mondjuk, hogy elveszítettünk mindenkit: a nagyszüleinket, szüleinket, barátainkat, hitvesünket, valaki megéri tragikusan a gyermekét, mit ér ez az egész? De hiszen ez az egésznek az értelme, szól az isteni felelet, hogy egyvalakiben, Jézus Krisztusban megszűnt a halálnak ez a mindenütt való érvényessége, vereséget szenvedett a halál.

Húsvét a halál térdre kényszerítésének a nagy ünnepe.

Jézus, az akkori kor modern embere nem félt a kereszthaláltól?

Igen is, meg nem is. Tehát a kereszténység elterjedésének a története eléggé érthetetlen dolog. Képzeljünk el a Római Birodalom keleti szélében egy kis periférikus tartományt, Júdeát. Zsidók élnek ott. Akkor sem szerették a zsidókat. És ebből a fertályából a világnak érkezik egy üzenet, emberek elindulnak oda, és arról kezdenek el beszélni, hogy megöltek egy embert és föltámadt. Ennyi a keresztyén evangélium. Hihetetlen gyorsasággal terjed azoknak a köre, közössége, mi így mondjuk, egyháza, akik ebben a feltámadott Jézusban hisznek, erre teszik a tétet. Tehát egyszerre vonzó ez a siker, megy, ezt lájkolja mindenki, és ugyanakkor ijesztő, hiszen néhány évtizeddel Jézus feltámadása után Néró már, amikor fölgyújtja Rómát és valakire rá kell fogni, a Krisztus-követők szektájára fogja rá, a vád pedig az emberi nem gyűlölete. És itt vagyunk a XXI. században, és nem tudjuk, hogy most, amikor a világ egyes tájain ütik-vágják a keresztyéneket, ez most azért van-e, mert úgy érzik sokan, hogy a keresztyének ember-, világ-, kultúra-, civilizációgyűlölők, vagy gyűlölik a keresztyéneket? Erre a hírre, hogy Isten mondott egy szót, hogy de. Nem lehet a szívükből kiverni, a lelkükből kitaposni ezt a mély meggyőződést, hogy nekünk adatott 50-60-80 éven meg a halálon túl egészen személyesen, egzisztenciálisan van ígéret a folytatásra. Tehát nem úgy folytatódik a világ, hogy én meghalok és majd a gyerekemben, meg az unokámban, meg a diófában, amit elültettem, meg a szép dologban, amit megalkottam, majd folytatódik a világ, hanem nekem személyesen, akiből egyébként a halálom után marad egy marék por, és ebből a világ teremtője, Isten, megcsinál engem újra.

Miért vállalja valaki a kockázatot? Akár az üldöztetéssel járó korai halál kockázatát abban az ígéretnek a reményében, hogy nincs ezzel a történetnek vége?

Szokták is mondani az üldözést vállaló keresztyénekre, hogy igazából ők provokálják ezt. Ez egy látens hajlam a szuicidumra, de nem ezt hozzák előre, hanem a feltámadásukat, mert a feltámadás, Jézus feltámadása, ez egy mély rejtett üzenet, anticipáció, elővételezés, a halottak feltámadásának az elővételezése.

A történelem vége a halottak feltámadása lesz. Akkor ér véget a történelem, amikor már nem lesz többet halál.

És Jézus feltámadása ennek az elővételezése. A keresztyén ember nem odadobja az életét, hanem egyfajta szent kitartás a hitben és a meggyőződésben amellett az Isten mellett, aki egyébként ezt a mulandó életet is szépnek és jónak alkotta meg. A kereszténységben van mindig egy paradoxon. Én azért szeretek élni, még ha mulandó életet is élek, mert ismerem azt az Istent, aki legyőzte a halált, és tudom, hogy az az Isten ezt az életet is, amely el fog múlni, amely a halállal vár rekesztve, szépnek, jónak, értelmesnek, nagyszerűnek teremtette, mi több, helyesen és szépen kell élnem itt és most, hogy az én méltó és szép életemmel még többeket megnyerjek a Jézusba vetett hitnek. Ez különös ellentmondásnak tűnik, de mi úgy hisszük, úgy valljuk, hogy az az Isten, aki Krisztus feltámadásával térdre kényszerítette a halált, az ugyanaz az Isten, aki ezt az egyébként gyönyörű világot alkotta.

Ő írja a történetet a történelem vége után is egy nappal? Íródik tovább a történelem?

Erről nehezen tudok beszélni, hogy íródik-e a történelem. A történelem mindig visszatekintés, az elmúlt dolgokat összegyűjtjük, rendezzük, megrostáljuk. Lehet, hogy az igazi történetet majd az egyetemes feltámadáskor vagy utána tudjuk megírni. A húsvétban is benne van, hogy ami gonoszt az emberek Jézussal szemben gondoltak tenni, elárulták, elítélték, rabszolgaként keresztre feszítették, nagy gyorsan eltemették, azt az Isten jóra gondolta fordítani, vagyis a mi emberi történetírásunk mindig be van zárva a mi véges, töredékes, meggyőződésünk, tapasztalataink rendjébe, és vannak pillanatok, amikor kinyílik a világ, önmagán túlmutat, mint mikor elhúzunk egy függönyt, és hirtelen kilátunk. Mondhatnám azt, hogy

Isten a nagy happyender, a nagy forgatókönyvíró, hogy az a film, amit az Isten rendez, az jól fog végződni,

és mi keresztyének tudjuk, hogy nem kell nekünk fölgyorsítani a filmet, mert tudjuk, hogy jól fog végződni, merthogy a Jézus feltámadása ennek az elővételezése. Nem a halált sürgetjük, nem a halált vételezzük előre, hanem ezt a jogot, ami az Isten akaratában van elrejtve.

Mi segít meglátni, hogy esetleg nem a mi véges tapasztalataink és véges gondolkodásunk szerint történnek a dolgok? Miért higgyünk ebben?

A keresztyén prédikálás segít. Tegnap beszéltem egy római katolikus püspök barátommal, és a végén kuncogássá fordult a telefonbeszélgetésünk, hát mit fogunk mi húsvétkor mondani. És én értettem. Hát mit mondjunk? Azt, hogy egy meg egy az kettő, ez a jó hír. Hogy ez hogyan érkezik el egy-egy ember szívéhez, hogy hatja át egzisztenciálisan, formálja-e a világszemléletét, elindítja-e valamilyen irányba, az a végesség komfortzónája, és amikor belép a titkos szobába, ahol ki lehetne mondani a kívánságot, akkor nem bírja kimondani. A mi keresztyén üzenetünk az, hogy nem is kell megfeszülnünk, kétségbeesnünk, nyelvet keresnünk, hogy ki tudjuk ezt mondani, mert Isten kimondta helyettünk. A végességbe bezárt ember megsejtheti, megpillanthatja, megízlelheti, az eljövendő világ erőiből él. Talán még egy lélektani analógiát mondok, csak analógia, korlátos. Múltkor találkoztam egy coach-csal, ő magyarázta nekem, hogy ahhoz, hogy egyenesben legyen az életünk, tudnunk kell, hogy mit akarunk. Tehát valahol a jövőben kell lennie ma este, holnapután, egy év múlva, négy év múlva, amerre tartunk, és az fogja meghatározni a lépteinket, a magatartásunkat, az életfelfogásunkat.

Ha van hova menni, akkor ahhoz keresi az ember az utat,

másmilyenné lesz az ember, ha tudja azt, hogy nem a fekete lyuk a kozmosz történetének a vége, nem a nagy semmi, hanem valahova tartunk.

Egykori autóvezető oktatóm jut eszembe. Azt mondta, ne az autó orrát nézd, fiam, hanem oda, ahova menni akarsz.

Pontosan.

A reformáció emlékévéből mára maradt valami lendület?

Amikor megalkották az 500. évforduló szlogenjét, a megújulás lendülete, akkor elfogadtam a többségi vótumot, hogy ez legyen a jelige. Nekem ez inkább egy kubista szlogennek tűnt, mert a lendület szó dinamikát, előrébb jutást jelent, de ez csak az egyik arca a reformációnak. A másik arca az, hogy nézzük meg, nem maradt-e el útközben a lényeg, ami maradandóan igaz. Nem az számít, ami régi, meg nem az, ami új, hanem az, ami örökkévaló, és a reformációban az egyik nagy felismerés az volt, hogy mintha-mintha a középkori keresztyénség szekeréről valahol lepottyant volna a lényeg. Az Isten halált legyőző nagy, irgalmas tettének a meghirdetése. A XV–XVI. században a reformáció egy nagy forradalom volt, egy vallási forradalom, egy nyelvi forradalom, egy világszemléleti forradalom.

Mi, protestánsok föltehetjük azt a kérdést immár ötszáz év múlva önmagunknak, hogy nem pottyant-e le a lényeg a protestantizmus ötszáz éve során valahol? Talán nem.

Az emlékévből megmaradt sok emléktábla, szobrok, kiadványok, az ünnepek emlékei. Én azonban akkor lennék boldog, mondjuk, 10-15-20 év múlva, ha megkérdezné valaki, hogy emlékezünk 2017-re, és azt tudnánk mondani, hogy megerősödtünk a hitünkben, megfrissültek a reményeink, és erőket kaptunk ahhoz, hogy még inkább tudjunk szeretni. Ha ezek megtörténtek, akkor volt értelme. Látom jeleit annak, hogy sokakban a keresztyén hit protestáns formájának a meggyőződése megerősödött. Nem feltétlenül rossz dolog reformátusnak lenni. Nem tartozik a legrosszabb dolgok közé, hogy nem kényszerből vagyunk reformátusok, hanem szabad döntésből, de hogy ugyanakkor 500 év eltelte után a római katolikust ugyanolyan szeretettel magamhoz tudom ölelni, mint a reformátust, ez is lehet egy nagy eredmény, és ha talán érzékenyebbek lettünk embertársaink dolgaira, akkor az meg még nagyobb eredmény.

Az olyan jelenségeket, mint a józanság, a két lábbal földön állás, üzleti tisztesség ügye, amiket általában a protestáns etikához szoktak sorolni, ezzel foglalkoznak önök, vagy ez olyan természetes, minthogy levegőt szívnak be meg ki?

Többnyire inkább csinálni próbáljuk, ha etikáról és erényekről van szó. Azért foglalkozunk vele egy kicsit, mert Max Weber óta, az én véleményem szerint hibásan is és vitatható módon a protestáns erénytant, a szerénységet, a tisztességességet, az adott szó tisztességét, a ránk bízottakkal való hűséget, ezt úgy minden további nélkül összekötik a kapitalizmussal. A kapitalizmus meg mostanában nem a szebbik arcát, ha van egyáltalán szép arca, mutatja a számunkra. Mintha itt valami paradoxon lenne, hogy itt vannak ezek a buzgó, igyekvő, rakkoló, spórolós, szótartó protestánsok és lám, mi jön ki belőle, kinőnek belőle a bankok meg a kamat, meg a tőke, meg nem tudom én, mi. Nincs a protestantizmusnak gazdaságtörténeti korszakformáló igénye, mi több, hogyha én Luther vagy Kálvin prédikációit olvasom, és ezt összevetíteném azzal, hogy ma melyik politikai pártban mit kiabálnak szociális érzékenységről, igazságosságról, akkor nem is tudom, hogy a baloldal még miért nem fedezte fel őket. Minden további nélkül lehetne. Amikor Kálvin János letolja a genfi prédikációjában a gazdagokat és azt mondja, fizessenek a gazdagok, azt én hallottam ilyen kampányszlogent.

Volt valamelyik kampányban.

De az sem lenne igaz, ha azt mondanánk, hogy Luther Márton és társai megálmodták volna a béke, igazságosság, szociális egyenlőség világrendjét. Ők antropológiai vagy társadalomfilozófiai értelemben szinte közömbösek voltak. Azt vallották, hogy mindenféle társadalmi formációban lehetséges keresztyénként élni. És ez azért van, mert amit erények összességének nevezünk, igazságosság, bölcsesség, mértékletesség, hűség, hála, szótartás, 34 nagy erény van, ezek minden időt, minden kort átmetszenek. Becsületesnek lenni, ez szerintem nem politikai kérdés.

Európában.

Másutt is, csak más módokon jelenik meg. Sokat jártam Koreában, ez egy teljesen más világ, az adott szó, az adott szó, le sem kell írni. A hűség, az mindenütt hűség. Hogy egyforma módon mutatkozik-e meg a szeretet, ebben is egészen bizonyos vagyok, és hogy az igazságosság a fő erények egyike, ennek is mind a mai napig tanúi vagyunk. Szinte minden törvényhozásban a civakodás 90 százaléka azon folyik, hogy a megalkotandó törvény érvényére juttatott-e igazságosság elvet.

Vagyis még az ellenfelek is az igazságosság vágyával küzdenek egymással szemben.

Ez az emberi történetünk fájdalmas paradoxonja. Mindenki meg van győződve a maga igazáról. Nekünk magyaroknak ezt a legkevésbé kell mondani, mert mi egy jussoló nép vagyunk. Igazságosságtudattól áthatva feszülnek egymásnak emberek, közösségek, csoportok, országok, népek. A mi töredékességünk és nyomorúságunk az, hogy ezt lehet ürügyként is használni, vissza lehet vele élni, meg lehet vele csalni embereket, de mindannyiunk lelke, még a legelvetemedettebb ember lelke is erre valamiképpen megrezdül. Hosszú ideig voltam börtönlelkész, a rendszerváltás után Kőbányára jártam be, és a fogva tartottakkal beszélgetve egy-egy istentisztelet után sokszor lógó orral mentem haza, hogy itt ül, lecsukták, mert zsivány volt, bűnt követett el, de ez egy igazságvágyó ember. Ő szebben beszél az igazságról, mint én.

Ez egy titkos húr minden lélekben. Ha megfelelő helyen szorítjuk le és pendítjük meg, akkor tudja azt a tiszta hangot adni,

át tud rezegni az én lelkembe is az emberiség nyomorúsága, tragédiája, sok baja. Noha ez az adottságunk megvolna, valahogy mégsem működik.

A protestánsok szerint milyen a jó család?

A házastársi igenhez két nem kell, egy férfi meg egy nő, tehát kétnemű a jó család, merthogy ez a természet rendje. Ezek princípiumok, de a mai zűrzavaros időkben erről beszélni kell. A feltételek tekintetében a jó család férfi és nő szövetsége Isten áldásával a közös életre. Ennek lehet ajándéka, gyümölcse a gyermek. A hozzám jövő házasulandókat mindig megkérdezem, hogy hány gyermeket szeretnének, és akkor automatikusan szorzom kettővel. Egyszer valaki azt mondta, hogy ők nyolcat szeretnének, mondom, ezt nem szorzom meg kettővel. De legyen a gyermeknek testvére, és ha már van testvére, akkor legyen egy jó dinamika, legyen a népmese módjára három is, de a négy a legjobb, mert akkor ott mindenféle csodálatos dinamika létre tud jönni.

A jó család bensőséges összeszövetkezés a közös szeretetre, a közös asztalra, férj-feleség tekintetében a közös ágyra, amely azonban exkluzív.

A férfi köteles önfeláldozóan élni a feleségéért, a feleség köteles a férjét önfeláldozó módon szeretni, tehát nem üzleti partner a feleségem, nem érdekszövetséget kötöttünk, a férjem nem a testőröm, a feleségem nem a bejárónőm, hanem a társam. A Biblia szerint ez a különös és titokzatos valami, amit házasságnak nevezünk, talán a legjobb megértése annak, hogy mi az Istennek a mivelünk való kapcsolata önfeláldozás, hűség, elkötelezés, odatartozás, áldozathozatal tekintetében. Tehát milyen egy jó házasság? Ahol nagyon-nagyon szeretik egymást, ahol nagyvonalúak egymás iránt. Az a jó házasság, ahol van cél, őket meghaladó cél és ahol nem kérik egymáson számon – ez már talán XXI. századi megjegyzés –, hogy a másik miatt nem tudom önmegvalósítani magamat.

Szerelem meg szexualitás kell egy házassághoz? Mert erről általában szemérmesen szoktunk hallgatni.

Nem hallgatunk róla egyáltalán. Inkább szemérmesen beszélünk róla. Természetesen a házasságot, ahogy a régiek mondták, el kell hálni, az emberhez a fizikumához, a biologikumához hozzátartozik a szexualitás is, de a férjem nem az alkalmi partnerem és a feleségem nem a szeretőm. A házasságban ennél sokkal többről és másról van szó. Azt a bensőséges, intim kapcsolatot, amit házastársak szerelmi együttléte jelent, ezt a XX–XXI. században üres pornográfiává tették. Két ember, férfi és feleség szereti egymást, az boldog házasélet, amikor meg húszmillió ember nézi interneten, akkor az pornográfia.

Címlapról ajánljuk
Környezetszennyező autókat használ a legtöbb vezető német politikus
Friss felmérés

Környezetszennyező autókat használ a legtöbb vezető német politikus

A Német Környezetvédelmi Szervezet (Deutsche Umwelthilfe – DUH) legutóbbi felmérése szerint az autóhasználatot tekintve aligha tekinthetők példaképnek vezető német politikusok. Több tucat német politikus használ olyan személygépkocsit, amelynek a szén-dioxid-kibocsátása túllépi az erre vonatkozó uniós korlátozást, ráadásul közöttük több kormánytag is van.
VIDEÓ
inforadio
ARÉNA
2024.07.22. hétfő, 18:00
Bóka János
európai uniós ügyekért felelős miniszter
EZT OLVASTA MÁR?
×
×
×
×
×