INFORÁDIÓ 
2019. augusztus 21. szerda
Hajna, Sámuel

zoboki gábor

építész

nemzeti táncszínház

operaház

budapest

interjú

Budapest, 2019. február 15. Zoboki Gábor, a Nemzeti Táncszínházat tervező ZDA - Zoboki Építésziroda vezető építésze beszél a Nemzeti Táncszínház új épületének sajtóbejárásán a fővárosi Millenáris parkban 2019. február 15-én. Az új kulturális intézményt ezen a napon ünnepélyesen adják át, a nyitógálával megkezdődik a 2019-es Budapest Táncfesztivál. MTI/Máthé Zoltán

Zoboki Gábor: Budapest a világ egyik legjobb helye

A magyar főváros elképesztő adottságokkal bír, és az egyedi szellemiségét még nem sikerült elrontani, bár mindent megtettünk érte - mondta
Zoboki Gábor Ybl-díjas építész az InfoRádió Aréna című műsorában. Beszélt a gyalogos Lánchíd álmáról, a Duna-part visszahódításáról, az urbanisztikai és az építészeti szakmai párbeszédének a hiányáról, és kiderült, hogy nemcsak rajzol, hanem felmászik az állványzatra is az építkezéseken. A beszélgetés szerkesztett és rövidített változata.

Óhatatlan az lehet az ember érzése, hogy a város legtöbb szakaszán elvették a Dunát a budapestiektől. Visszaszerezhető a Duna valamilyen formában?

Igen, de ez egy árvízvédelmi és tömegközlekedési probléma is. Ha a villamost lesüllyesztjük az alsó rakpart szintjére, abban a pillanatban kiszabadul a fölső rakpart és ott ki lehet ülni meginni egy kávét. Egy olyan városban, mint Budapest, ahol ilyen mágikus ereje van a Dunának mint a város főutcájának, ez egy megoldás. De nem az a megoldás, hogy az alsó rakpartról, ami artéria rangú közlekedési intézmény, levesszük a forgalmat, mert akkor tényleg bedugul a város. Közben a mértékadó árvízszint évről évre nő, és ez összefügg az egész rakpartproblematikával. Komplex feladatról van szó, és nagyon megoszlik a szakértők véleménye.

Ha az a cél, hogy élő belvárosunk legyen, akkor sajnos az autóforgalmat el kell távolítani.

De nem úgy, hogy megbénítjuk a várost, hanem létrehozzuk ezt a bizonyos P+R gyűrűt. A Budaörsről érkező forgalom P+R parkolója reggel 7 órára megtelik. Ez egy elég pontos statisztikai adat...

És a pesti oldalon hasonló a helyzet.

Ez mind-mind probléma. Elvi döntések kellenek, utána lemolyolja a szakma, hogy ezt hogyan kell praktikusan megoldani, de nagyon bővérű, nagyon tiszta elveket föl kéne rakni, és akkor ez a térkép egy pillanat alatt puzzle-szerűen összerajzolható lenne.

Beszélgettünk ötletekről, víziókról, álmokról, de az építészetben ugyanakkor meg ott vannak a milliméter pontosságú tervezés szabályai és a precíziós számtan. Ez mindig összeegyeztethető?

A szakmánk kettősségére hívja fel ez a kérdés a figyelmet. Például eldöntjük, hogy a déli városrészbe építünk egy nemzeti hangversenytermet, és elkezdik keresni a megfelelő helyet, és rátalálnak egy olyan telekre, amely egyébként parkolóháznak lett urbanisztikailag előállítva és a tetején 75 százalék zöldfelületet kell csinálni. Nincs a világon az a kulturális intézmény, amelynek a teteje 75 százalékban beparkosítható, tehát kap az ember egy feladatot, de már addigra bizonyos alapvetések eldőltek egy meghatározott városrészről, és

a mai napig a millenniumi városközpont befejezetlensége az urbanisztika és az építészeti szakma párbeszédének a hiányát tökéletesen mutatja.

Ha koncerttermet tervez az építész, akkor egy kicsit karmesternek kell lennie? Ha táncszínházat tervez, akkor egy kicsit táncosnak, ha meg kórházat, mint ahogy most majd az új centrumkórházat tervezik, akkor egy kicsit orvosnak?

Pontosan így van. Vannak a mi vágyaink, amit formailag, esztétikailag megálmodunk, és vannak a kegyetlen előírások, hogy ne szakadjon le, hogy legyen benne friss levegő, hogy a beteg ágya beférjen a liftajtón. Ahhoz, hogy például Zoboki Gábor ezeket a reáliákat jól tudja, rengeteget kell tanulnia, mert ő inkább a másik, humánabb oldalnak a képviselője. Egy MÜPA-nál azért egy operarendezővel, egy állatszelidítővel, aki új cirkuszprodukciót csinál, le kell ülni, mert különben az ember nem érti meg a feladatot. Nincsenek olyan könyvek, amiből egy hangversenyterem tervezését mint egy receptet el lehetne olvasni. Nincs ma Magyarországon például kórháztervezői szakma,

az építészeknek gumós zápfoguk van, mindent kell tudni csinálni, a lakóháztól egészen a templomokig.

Az építészségnek ez a fajta polihisztorsága egy örök dolog. A kórháztervezésnél, elárulom, nemcsak az orvostechnológusokat kell megkérdezni, hanem olyan embereket is, akik most már más módszerekkel, az új világ szellemében gyógyítanak.

Ez így történik a centrumkórház tervezésnél is?

Nem tudom, a többi kolléga mit csinál. Én biztos, hogy elmegyek minden olyan emberhez, aki azt mondja, hogy az onkológia ma már nemcsak a méregivásról szól. Az orvoslás nem arról szól ma már szerintem, hogy valaki bemegy hulla betegen és átadja a testét egy embernek, aki majd felír egy gyógyszert, hanem ez egy közös akció. Az építészet is egy közös akció.

Ez az építész szemszögéből mit jelent?

Például, hogy vannak olyan termek, ahol az ember, ha halálos beteg és tudja, hogy két hét múlva meghal, mondjuk, be tudjon menni egy koncertre. Vagy találkozzon a hozzátartozóival olyan körülmények között, ami méltó, vagy le tudjon ülni az orvosával, és ne a folyosón egy véres köpenyben mondják meg neki, hogy két hét. Ez komplex, holisztikus látásmódot igényel, és

ha nincs park és nincs mókus, akkor már megette a fene azt az egész kórházat.

A kivitelezői munkában az építész feladata meddig terjed?

Az építészet valahol kommunikáció is, és nagy probléma, hogy az építész- meg a mérnöktársadalom nagyon keveset beszél arról, hogy ő mit csinál. Nekem meggyőződésem, ősi ügy az, hogy

a kommunikációval át kell hidalnom a három egyetemi diplomás ökológus és a nyolcelemis kőműves közötti intellektuális különbséget.

Van építész, aki fölmegy a tetőre az ács mellé, és meg akarja érteni, és van, aki hófehér köpenyben szépen ül és rajzolgat. Mind a kettőnek valószínűleg van eredménye. A fehér köpenyben rajzolgatónak biztos, hogy kell egy fordító. Én szeretem a beton szagát, én nem a rajzokért rajzolok házat.

Tehát akkor fölmegy az állványra?

Nekem ez a turizmus. Óriási élmény fölmenni egy bambuszállványra Kínában,onnan ránézni a városra, és látni, hogy papucsban dolgoznak Belső-Kínából odahívott, semmilyen nyelven nem beszélő egyszerű emberek, és megépítenek egy elképesztő kulturális központot, mert van mégis valamilyen szellemi erő, ami ezt összetartja.

Aki elhagyja a matériát, és csak a rajznak él, az nyilván utópisztikus gondolatokat ad a kollégáinak, de abból nem lesz ház.

Én hiszek a használható házban. Akkor vagyok boldog, ha a Nemzeti Táncszínházban Kiss János, a Győri Balett vezetője odajön hozzám, hogy csináljunk egy képet a színpadon a táncosaival, mert mindenki úgy érzi, hogy ez a ház az övé. Szerintem iszonyú fontos, hogy a habarcsokkal ugyanannyit foglalkozzak, mint Budapest szerkezetével.

Milyen most az a szakembergárda Magyarországon, amellyel például önök dolgoznak?

Fantasztikus! Van egy árnyékvilág, amelyik a mai napig tartja a szakmai hitelét, és még mindig megvan az a bádogos, az az asztalos, akit, ha az ember kettőt telefonál, megtalál. De a nagy házaknál ez a fajta személyesség eltűnt. Ma nem látom az építőiparban ezt a spirituális elemet, de nem igaz, hogy mindenki elment meg máshol dolgozik, szerintem minden munkára meg lehet találni a megfelelő embert. Most egy kicsit nehezebb helyzetben van az építőipar, mert sokkal többet kell csinálni. De mint minden, utána balanszot teremt.

Ez egy többoldalas cikk. Lapozzon!
Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán
A címlapról ajánljuk

INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

A médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Magyar Mecenatúra Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018