Csak annyit a személyes vonatkozásokról, hogy rátérhessek a törvényre. De mégis azért kezdem a személyes vonatkozásokkal, mert egyetértek azzal, hogy a történelem nem 2010 áprilisában kezdődött. Személyes életünkben ez semmiképpen sem volt forradalom, és amit eddig megértünk és tettünk, az éppúgy mi vagyunk, mint amit 2010 áprilisa után élünk, mondunk és teszünk.

Egyetértek azzal is, hogy szabad egy vitában a vitapartnerünk hitelességét is megkérdőjelezni. Szabad. Ez legitim dolog. Én magam is igényt tartok arra, hogy egy-egy hozzászólás vagy szándék hitelességét adott esetben kétségbe vonjam, és épp ezért természetesnek és nem sértőnek tartom, ha valaki ezt éppen velem kapcsolatban veti fel.

Csak annyit még a személyes vonatkozásokról, hogy igen, nemcsak a Wikipedia írja, valamennyi önéletrajzomban benne van - mert én bele szoktam írni másokkal ellentétben -, hogy dolgoztam az egykori pártállam kulturális osztályán. Mondom, önéletrajzomból lehet tudni. Azért írtam be, mert miután négyszer indultam egyéni körzetben, és ebből háromszor meg is választottak, fontosnak éreztem, hogy ne legyen olyan választóm, aki azt mondja, hogy csak a jelen szép programomat ismeri, de nem tud eleget a múltamról.

Ez azért is fontos és azért nem baj, ha Önök megemlegetik, mert így legalább lehet mondani, hogy nem. Pártapparátusban dolgoztam, cenzor nem voltam. Nem azért, mert magányos hősként én egyedül ellenálltam egy ilyen megbízásnak. Egyáltalán nem voltam magányos hős, én hittem annak a rendszernek az elveiben, azért voltam ott, és nem pénzért. Meg sem gazdagodtam belőle, azért mentem oda, mert azt gondoltam, hogy van értelme egy köztulajdonon alapuló társadalomnak. Ma már tudom, miben tévedtem természetesen.

Cenzor tehát nem azért nem voltam, mert magányos hősként, ellenállóként mentem volna be oda lazítani a rendszert, egyáltalán nem volt ilyen szándékom, hanem azért, mert aki kicsit olvasott a történelemről, az tudja, hogy a pártállam nem így működött. Az nem az én szerepemet szépíti, hanem tény: a párt az állami szervekkel hajtatta végre a maga politikáját. Volt kiadói főigazgatóság, lektorátus, film főigazgatóság.

Ez nem szépíti sem az én szerepemet, sem a rendszert, puszta tény. De pontosan azért, mert életem egy korszakában, ugyan már a pongyola diktatúra, a nyolcvanas évek második felére eső szakaszában, de láttam a rendszer működését, tudom, hogy mi a baj most ezzel a törvénnyel, és ezért nem kevesebbszer, hanem többször fogok szólni róla.

Tudom, hogy milyen baj személyesen is, a személyes életemből tudom, hogyha valaki hisz egy ügyben, és úgy gondolja, hogy istenem, akkor elfogadjuk a nekem nem tetszőket is, akkor elfogadjuk a korlátokat is. Tudom és értem épp ezért, amikor az előterjesztő frakció képviselői úgy gondolják, hogy egy számukra fontos és nekik jó politikai ügyet védenek, és ezért lehet, hogy korlátokra, a nyilvánosság korlátaira is van szükség.

Tudom, hogy ez nem jó elv. A magyar nyilvánosság a pártállami diktatúra idején ugyan jóval szélesebb és szabadabb volt, mint az összes többi, de nem volt valójában szabad, és épp ezért a magyar rendszernek éppúgy meg kellett buknia, mint a sokkal szigorúbb szlováknak vagy románnak, vagy keletnémetnek.

Én tehát tudom, lehet, hogy önöknél jobban, hogy mindegy hosszú távon, hogy a korlát vasból van vagy átlátszó plexiből, ha a nyilvánosságnak korlátja van, akkor az a rendszer, amit védeni kíván nem tovább marad fenn, hanem sokkal inkább szükségesebben és kényszerűen omlik össze. Éppen ezért kell vigyáznunk, hogy ilyen korlátokat ebbe a törvénybe ne állítsunk.

És éppen ezért érzem úgy, hogy nekem talán még többször és még jobban kell odafigyelnem. Még egyszer mondom, nem személyes szerepem miatt, amit így töltöttem volna be, mert ez nem így van, hanem azért, mert asszisztáltam ahhoz a rendszerhez jóhiszeműen, ami azt hitte, hogy korlátokkal lehet védeni azt, amit ő maga jónak tart. Én már tudom, hogy nem lehet. Fogadják el tehát tőlem figyelemmel, mert ha nem azzal fogadják, akkor is mondani fogom, mert százszor kötelességemnek érzem.