Kiderült, hogy ez egy rendkívül súlyos, életveszélyes agyvérzés volt. Megfeszítve mindenki magát, a művész valóban megkapta azt az ellátást, amely ma a tudomány állása szerint a legkorszerűbb, és amit  Bécsben, Párizsban vagy Prágában kapna. El kell mondani azt is, hogy ezt rutinszerűen nem vagyunk képesek megcsinálni, és pontosan azon körülmények miatt nem, ami abból az iszonyatos zűrzavarból adódik, ami Magyarországon az elmúlt hónapokban, években az egészségügy körül kialakult. Az a létbizonytalanság, ami mentálisan és szakmailag is amatőrré tesz minket, lenyomja a színvonalat.

Azt mondta, hogy a kórházak megfeszültek, hogy a legjobbat adják meg Kaszás Attilának. Mire gondolt?

Sajnos, az ilyen súlyos állapotú betegekről általában le kell mondanunk, nincs mód arra, hogy ilyen magas szintű ellátást kiizzadjon a magyar egészségügy. Ezt látom a legborzasztóbb dolognak. Nagyon örülök, hogy Attilánál sikerült, hála az orvosoknak, az Országos Idegsebészeti Intézetnek, a Szent István Kórháznak, a Honvéd Kórháznak és a mentőszolgálatnak. És az őt rögtön újraéleszteni kezdő kollégáknak, Stohl Andrásnak. De ettől nem biztos, sajnos, hogy a kimenetel pozitív lesz. Mindent megtettünk, amit megtettek volna Bécsben vagy New Yorkban, de nem tudjuk ezt rutinszerűen megcsinálni. És ez az orvosokat iszonyúan nyomja. Egyszerűen nem tudjuk a tudásunk legjavát nyújtani, mert olyan mérhetetlenül amatőrök a körülmények. És erről nem mi tehetünk, hanem az egészségügyi vezetés. A szakorvosi tudás meglenne, de nincs meg a kapacitás. És a kapacitás pénzen,és odafigyelésen múlik.

Mitől jobbak az életkilátásai egy agyvérzéses betegnek Nyugaton, mint Magyarországon?

Mondok egy példát. A leggyakoribb agyvérzés, hogy van egy fejlődési rendellenesség, egy érzsák az agyon. Mondjuk, mint egy luftballon. Ez egyszer csak megreped. Öt csoportba sorolják ennek a súlyossági fokát. Erkölcsileg fejlettebb egészségüggyel, vagy anyagilag is fejlettebb országokban mind az öt grádusban azonnal ellátják a beteget, hogy nehogy újra vérezzen. Magyarországon erre nincs mód, mert nincs kapacitás. Ezért aztán halasztani kell a beavatkozást, a beteg várólistára kerül. Szörnyű dolgok ezek. Elpukkant az ér, a beteg - akinek van három gyermeke - vár, vár a műtétre, a lezárásra, és egyszer csak egy hét múlva újra eldurran, és abba belehal a háromgyermekes családanya. Ezeknek az embereknek nem kellene meghalniuk. Arra meg végképp nincs kapacitás, hogy a legsúlyosabb állapotban lévőket el tudjuk látni. A probléma az, hogy a katasztrófamedicina szabályai kezdenek ma Magyarországon érvényesülni. Ez pedig az, hogy a legkönnyebbeket és a legsúlyosabbakat ellátatlanul hagyjuk, mert azok olyan erőket kötnének le, hogy pont a középsúlyos és súlyos betegeket nem tudnánk ellátni. Ha ezekhez a betegekhez nem nyúlnának hozzá, akkor az állapotuk úgy kezdene romlani, hogy az túl sok halálesettel járna. Ha leszakad egy híd, vagy történik egy másfajta katasztrófa, és kiérkezik három orvos, egy mentőegység, ott ezt figyelembe kell venni. Ezek a katasztrófa-ellátás szabályai. De egy ország egészségügye nem épülhet erre.Hány agyvérzéses beteg hal meg évente, és közülük hányat lehetne megmenteni, ha fejlettebb lenne az egészségügy?

Nem akarok pontos számot mondani, mert ennek utána kellene néznem. De nem egy-kettő betegről, nem is százról van szó, hanem jóval többről. De maradjunk az idegsebészetnél. A rosszindulatú daganattal megbetegedetteket, ha újra és újra megoperálják, azzal meghosszabbíthatják az életüket. De ez nem történik meg, mert nincs kapacitás. Lehet, hogy sokan megmosolyogják, de egy nagymamának nem mindegy, hogy együtt lehet még másfél-két évet az unokákkal, akik így jobban fognak emlékezni rá. Lehet erre azt mondani, hogy egy év túlélés nem túlélés. De igen! Egy év túlélés, az túlélés! Még három hónap is túlélés. Három hónap alatt rendbe lehet hozni megromlott barátságokat, családi kapcsolatokat. És nem mindegy, hogy a meghalt szülő gyermekei hogyan emlékeznek majd a papára vagy a mamára. De ezekre nincs kapacitás. Gyakorlatilag 5-6 hónap túlélésért nem tudunk belevágni, mert a többi embert kell menteni.

Az nem lehet, hogy az emberek szemléletével is gondok vannak? Hogy csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már nagyon nagy baj van?

Biztos, hogy így van. De a most bevezetendő utazási nehezítettség, az öregeknél kiábrándultságot okoz. Akinek eddig 15 kilométert kellett utaznia a legközelebbi olyan városba, ahol volt onkológiai szakrendelés, most 115 kilométert kell utaznia. Azt fogja mondani, hogy nem érdekli az egész, majd lesz valahogy. És amikor már szinte kirágta a gyomrát a rák, akkor megy el orvoshoz. Amikor már nem lehet kezelni, vagy amikor már sokkal többe kerül a kezelése. Ennek pedig az lesz a vége, hogy a magyar lakosságból sokan fognak feleslegesen, idő előtt meghalni. Ennek az előjelét már most látjuk. Olyan betegeket vesztünk el, akikről tudom, hogy két éve vagy öt éve még nem vesztettünk volna el. Ez teszi tönkre az orvosok életét. Ezért vagyunk egyre figyelmetlenebbek, amatőrebbek, mert ahelyett, hogy a munkánkra figyelnénk, folyton arra kell figyelnünk, hogy milyen átszervezésekkel nehezítik meg a gyógyítást. Ezzel senki nem számol, és nem hangzik el, mert az orvosok is félnek beszélni.

Ön szerint a jelenlegi reformnak mi a legnagyobb baja?

Hogy nem a magyar emberre van méretezve. Nem az emberi személy méltóságát veszi alapul. A reform célja nem az ember. Pedig maga az ember a legértékesebb. De a reform célja valamiféle gazdaságosság, az ember méltóságát pedig olyan fokban nélkülözi, mint ha székekkel, cipőkkel manipulálnánk.