OCHA, COCOA, CLO, ICON – a Japánba készülő újságírók ezeket a mozaikszavakat többet használták az elmúlt hónapokban, mint a NOB nevét. A korábbi olimpiákhoz képest jóval bonyolultabb és hosszadalmasabb volt az akkreditációs folyamat, érthető módon, hiszen semmi sem olyan jelenleg a világban, mint 2016-ban. A japán szervezők minden médiumnak előírták, hogy legyen egy Covid-felelős, akkor is, ha egyfős csapatról van szó, nekik külön tájékoztatókat tartottak, plusz feladatokkal ruházva fel őket, emellett szinte heti rendszerességgel kellett dokumentumokat visszaküldeni, amelyek újabb dokumentumok alapjai voltak, aztán különböző felületekre regisztrálni, amelyek között nem akadt átjárás, és az ember könnyen elveszettnek érezte magát az oldalak között. Sok volt a hibalehetőség, éppen ezért pedig az aggodalom is nagy, nehogy egy hiányzó papír legyen a gátja a Japánba való bejutásnak.

Az utolsó előtti pillanatban szerencsére megérkezett a legfontosabb jóváhagyás is, működtek az applikációk és QR-kódok, kéznél volt minden papír, köztük a két negatív PCR-teszt. Ezeket már a ferihegyi repülőtéren is ellenőrizték, majd Helsinkiben, az átszálláskor is mindent meg kellett mutatni, ami az olimpiával kapcsolatos.

Leszállás után csoportokban lehetett elhagyni a repülőgépet, hogy ne legyen túl nagy keveredés – az nem számított, hogy előtte nyugodtan lehetett mászkálni a gépen. Már itt többször rákérdeztek a QR-kódok meglétére, enélkül ugyanis más papírokra lett volna szükség, hosszadalmasabb procedúra vette volna kezdetét. Egy Puerto Ricó-i olimpikont külön vettek az újságíróktól, ám később beértük, így a sportolók sem részesülnek más bánásmódban, a lépéseken nekik is végig kell menniük.

Ezt sétálás követte a terminálon át, és már ekkor kiderült, hogy a japánok nem szigorral, hanem kedvességgel állnak a szokatlan helyzethez: 20 méterenként ácsorgott és mosolygott egy útbaigazító, akkor is, ha egyértelmű volt az irány. Az önkéntesek között minden generáció tagjai szerepet vállaltak.

Megérkezve az első ponthoz, leültették az utasokat, természetesen a távolságtartás jegyében, és kis várakozás után újabb papírt nyomtak a kézbe, majd ellenőrizték a paksamétát. Jöhetett a tesztelés is: Japánban nyálból vesznek mintát, nem az orrból, ehhez

egy műanyag tégelybe kell köpni, megfelelő adagot. Hogy ez biztosan meglegyen, citrom képét rakják ki a tesztállomás falára.

Jöhetett az újabb várakozás és sorban üldögélés a teszt eredményére. Közben az önkéntesek begyűjtötték az akkreditációs kártyákat és útleveleket, majd a visszaosztásnál megpróbálták a kép alapján kitalálni, hogy kihez is tartozik – a fáradt újságírók között is nagy derültséget keltett, amikor keveredés volt.

Az eredményeket egy pultnál közölték, szerencsére mindenki negatív lett, így folytathatta útját – annak fényében ez különösen örvendetes, hogy az indulás napján kiderült, egy külföldi kolléga azért került karanténba 14 napra, mert fertőzöttnek nyilvánított személlyel utazott a repülőn, így most mindössze a szállodából tudósíthat.

Itt még nem volt vége az adminisztrációnak: ujjlenyomatot vettek, fotót készítettek, bekerült a vízum is az útlevélbe, majd még jöhetett egy kör a vámügyintézéssel, megnyugtatva mindenkit, hogy sem almát, sem egzotikus állatot nem hoztunk magunkkal, és már tényleg Japánban érezhette magát az ember. Innen irány a csomagokért, amelyeket szintén a távolságtartás jegyében állítottak fel, hogy ne a futószalagon körözzenek órákon át.

Az újságírókat busszal szállították be a városba, ahonnan aztán egyesével taxi vitte őket a hoteljükhöz, akkor is, ha többen ugyanott szálltak meg – mindez szervezetten, gördülékenyen ment.

A landolástól a szállás elfoglalásáig hat óra telt el.

A hotel bejáratánál szúrós szemű őr ül, ám a beharangozott szigornak egyelőre nincs nyoma: kedvesen köszön, amikor az ember kilép az ajtón, de nem ír fel semmit, nem kérdez, így azt sem figyeli, hogy a boltban hány percet töltünk éppen – korábban 15 engedélyezéséről volt szó. Ahogy még hetekkel ezelőtt attól is lehetett tartani, hogy háromnapos karantént írnak elő az érkezés után, így félő volt, hogy az első versenynapot sem lehet a helyszínen tölteni, de aztán a sürgető határidők és a megnövekedett feladatok előtt vélhetően beletörődtek a japánok, és mindenkinek engedélyezték a mozgást. A szabályok teljes elengedéséről azért nincs szó: az első három napban így is tesztelni kell – ismét a citromos verzió –, utána pedig négynaponta, valamint egy alkalmazásban naponta jelenteni az egészségi állapotot. Tömegközlekedésre majd csak 14 nap után lehet szállni.

Az első este egy boltban és egy elviteles étteremben látott tapasztalat az, hogy a japánok között bizony akadnak, akik tartanak a külföldiektől, nagy ívben igyekeznek elkerülni mindenkit, akinek akkreditáció lóg a nyakában – ők veszélyforrásként tekintenek ránk. Hogy ne ez a hangulat kísérje végig a következő két és fél hetet, ahhoz a fertőzöttségi adatokon is sok múlik.

Mostantól rendszeres helyszíni tudósításokkal, beszámolókkal és interjúkkal jelentkezik az Infostart az olimpiáról - tartsanak velünk!