Az 50 év, 50 meccs-sorozat előző részeit itt olvashatják!

Soha, a nemzetközi labdarúgás egyetlen kupadöntőjén sem történt olyan súlyos tragédia, mint 1985. május 29-én a brüsszeli Heysel Stadionban.

„A Heysel olyan rémálom, amit azóta is a lelkemben őrzök. Bármennyire is kitörölném, nem megy. Az ott szerzett gól, pályafutásom egyetlen BEK-győzelme természetesen emlék. Örülni azonban soha nem tudtam neki. Ha tehettem, még csak nem is beszéltem róla. Annak a napnak az emléke mindig fájni fog.” Ezt mondta később Michel Platini, a Juventus–Liverpool mérkőzés egyetlen góljának szerzője. A futball azon a napon sokadlagossá vált.

Ez volt a harmincadik BEK-döntő, s egyben az első, amelyen az a két csapat találkozott, amely az idény során már megmérkőzött az európai Szuperkupáért, azaz az előző szezonban az egyik (a Liverpool FC) megnyerte a bajnokcsapatok, a másik (a Juventus FC) a kupagyőztesek tornáját. Az idény kezdetén a fogadóirodák ennek a két gárdának a döntőbeli szereplését tartották a legvalószínűbbnek. Brüsszel jó választásnak tűnt helyszínnek, korábban már négyszer is otthont adott BEK-döntőnek, rendeztek ott Európa-bajnoki finálét is, ráadásul szinte félúton volt az angol és az olasz szurkolók számára.

A mérkőzés iránt óriási érdeklődés nyilvánult meg. A nem egészen hatvanezres stadionba négyszázezren szerettek volna bejutni. A jegyekből 25-25 százalék járt a két csapatnak (tehát 14 000 jegy mindkettőnek), 30 százalék az UEFA-nak, amely azokat az akkor még csak 32 tagállama között osztotta szét, és végül 20 százalék a rendező belgáknak, akik a maguk nagyjából tízezer belépőjét két óra alatt szétkapkodták. Az volt a szerencsés, aki nem jutott az amúgy nagyon vágyott jegyhez.

A belga rendőrség készült, kétezer helyet megtartott magának, a nézőtér különböző helyeire szétszórta embereit, a szurkolói rendbontásokra felkészülve. Ezt a lépést feltétlenül igazolni látszott a szerdai mérkőzés előtti nap: kedden a hajóval érkező angol szurkolók egy része Ostendében már átrendezte a belvárost.

Lukács László, a Népszabadság rutinos tudósítója a helyszínen élte át a tragédiát. Ő írta lapjában az átélt élmények hatására, még a tragikus éjszakán: „Az angol szurkolók megtámadták az olasz nézőket, így eleinte pályán kívüli ütközet színterévé vált a Heysel Stadion. A szomorú összecsapásnak (melynek következtében az egyik lelátó mellvédje leszakadt) az első hírek szerint több mint harminc halottja van, s bár a rendőrök, ha nehezen is, de megtisztították a többi veszélyeztetett szektort a vandáloktól, az eseményeket már nem lehetett meg nem történtté tenni. A rendet a biztonsági erőknek a stadion más részein is csak különleges nehézségek árán sikerült helyreállítaniuk, noha még Angliából is érkezett erősítés, sőt az olasz játékosok is igyekeztek lecsillapítani honfitárs szurkolóikat. Így aztán az UEFA vezetői azon nyomban összeültek, hogy egyáltalán megtartsák-e a találkozót.”

Azóta is kutatják, kit, kiket terhelt a felelősség a történtekért. Öt évvel a dráma után – elsősorban az áldozatok családtagjainak kitartását dicséri – elmarasztaló bírósági ítélet született Brüsszelben az UEFA-val, az Olasz Labdarúgó-szövetséggel és a belga rendőrséggel szemben is. A legnagyobb bűn az angol futballhuligánok lelkét terheli – ha van, volt nekik olyan.

Utólag, persze, könnyű okosnak lenni, de az 1985-ös tavasz korábbi esetei előrevetítették, előbb-utóbb valami borzalom történik majd. Több nemzetközi sajtóforrás egy akkor már tízéves emléket idézett, citálva az 1975-ös Bayern München–Leeds United BEK-döntőt, amikor az angol szurkolók randalíroztak Párizsban, illetve a Parc des Princes környékén. (De akár visszamehettek volna időben a Rangers szurkolóinak 1972-es barcelonai botrányához.) Talán az illetékesek, a labdarúgó-szövetségek, a miniszteriális szervek, a rendőrségek nem vették elég komolyan a fenyegető veszélyt?

Később felvetődött, hogy a Liverpool FC csapatáért rajongó huligánok bosszút esküdtek, miután az 1984-es, római, egyébként az AS Roma ellen vívott BEK-döntő után a szállásaikra visszatérő angol szurkolókat a „farkasok” huligánjainak egy csoportja megtámadtak, sőt késelésre is sor került. Még az olasz sajtó is úgy vélte akkoriban, hogy előre eltervezett akció történt, amit az is bizonyít, hogy már a mérkőzés előtt a stadionhoz érkező autókban is találtak fegyvereket. Érdekes, hogy az ügy az angol sajtóban nem kapott különösebb figyelmet, csupán a Liverpool Echo számolt be róla.

1985 tavaszán minden korábbi erőszakhullám magasabbra csapott, felerősödött. Különös véletlen, hogy miközben a legnagyobb tragédia résztvevői angolok és olaszok voltak, éppen e két nemzet szurkolói számítottak a legerőszakosabbnak Európában.

Lukács László a Népszabadságban a tragédia másnapján leírta, mit tapasztalt: „A belga rendezők nem okultak, a legprimitívebb hibákat követték el. Mindenekelőtt azt, hogy a főtribüntől délre, a bal oldali kapu mögötti szektorokban egymás mellé adták a jegyeket a liverpooliaknak és az olaszoknak, még akkor is, ha vaskorlát választotta el őket egymástól.

A stadionban a két ellentábor már jóval a mérkőzés tervezett kezdete előtt elhelyezkedett, s egy ideig úgy látszott, hogy »béke lesz«. De ez csak a látszat volt, egyszer csak – mintegy jelszóra – az angolok letörték a vaskorlátokat, megtámadták az olasz szurkolókat, akik egy amúgy is omladozó kőfalhoz szorultak. Ez összeomlott, mint egy kártyavár – a szerencsétlen, zömmel olaszok öt méter magasból a mélybe zuhantak, miközben a téglák rájuk zúdultak, s közel negyvenen meghaltak. Kitört a pánik, mikor hatezren elözönlötték a stadion belsejét, s – mint később kiderült – a felkészületlen rendőrség tehetetlen volt a vandálokkal szemben. Közben a sajtóhelyre érkeztek a hírek, ennyi és ennyi halott – a készülő futballünnepből borzalmas tragédia lett. Teljes volt a káosz, a magukból abszolút kivetkőzött, többségükben fiatal angolok szembeszálltak, provokálták a rendőröket. Hosszú ideig tartott, amíg újabb és újabb rendfenntartó erősítés érkezett, s a stadion csatatérré vált. Lovas rendőrök, csendőrségi, védősisakkal felszerelt osztagok, rendőrkutyák vonultak be a Heysel Stadionba, és senki nem tudta, mi lesz ennek a mélyen deprimáló, szinte lehetetlen szituációnak a vége.

A kulisszák mögött folytak a tárgyalások: ha sikerül valahogy megfékezni a tömeget, legyen-e mérkőzés vagy sem. Az olaszok nem akartak játszani, ám azután a belga rendezők, az UEFA vezetői azzal érveltek, hogy a mérkőzés lefújásának újabb, beláthatatlan következményei lehetnek. Nyolcvan perccel az eredeti időpont után aztán megjelentek a csapatok, miközben a megerősített karhatalom teljesen körülvette a játékteret, de most a pályának hátat fordítva, farkasszemet nézve a tömeggel.”

A mérkőzést lejátszották, állítólag azért, hogy egy még nagyobb drámát megelőzzenek. Egyetlen gól született: André Daina svájci játékvezető annak ellenére is büntetőt ítélt, s nem „csak” szabadrúgást, hogy Zbigniew Boniekkel szemben a tizenhatoson kívül szabálytalankodtak az angolok. Michel Platini gólra váltotta a büntetőt.

A mérkőzés lefújása utáni percekben egy bérelt autó a repülőtérre szállította Zbigniew Bonieket, a Juventus játékosát, aki januárban két góljával szinte egymaga győzte le a Liverpoolt a torinói Szuperkupa-döntőben, s akinek a játékához ezért is ragaszkodott klubja. Egy különgép – az olasz klub költségén – azonnal Tiranába repítette, nem egészen 24 órán belül, tehát csütörtök este ő volt a csapatkapitánya a világbajnoki selejtezőt nyerő, az albánok idegenbeli legyőzésével a mexikói részvétel felé nagyot lépő lengyel válogatottnak. Csak így volt megoldható, hogy játsszon a BEK-döntőben, egyébként a FIFA szabályai alapján a Juventusnak el kellett volna engednie a selejtezőre. A Juventus és a lengyel szövetség közötti szigorú tárgyalások idején Boniek még azt mondta, hogy csak azt sajnálja, hogy ha nyernek a Liverpool ellen, nem lehetett ott társaival a várhatóan nagy ünneplésen. Győztek, de a dráma mindent felülírt.

Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnök a Downing Streeten, televízión keresztül nézte a mérkőzést. A látvány, illetve a tény, hogy a huligánok mekkora kárt okoztak az ország hírnevének, csak felerősítette a szándékát: lépni kell. Arra kérte a FA-t (kötelezni nem tudta), hogy léptesse vissza a klubokat az európai kupaszerepléstől. Két nappal később az UEFA mindkét résztvevő csapatot kizárta a nemzetközi porondról. Június 6-án a FIFA megtiltotta tagországainak, hogy klubjaik akár csak barátságos mérkőzéseket is vívjanak angol egyesületekkel, de ezt egy héttel később az Európán kívüli országokra vonatkozóan feloldotta. Sőt, decemberben aztán megengedte azt is, hogy az európai országok tagszövetségeinek csapatai barátságos találkozókra fogadják az angolokat. Ezzel összefüggésben a belga kormány megtiltotta országában az angol klubok fogadását.

A Juventus már 1987-ben visszatérhetett, a Liverpool azonban csak 1991-ben. Az európai szövetség 1985 nyarának végén az összes angol klubot határozatlan időre kitiltotta az európai kupaporondról, azzal a kiegészítéssel, hogy a többiekhez képest Liverpool még további három évig nem szerepelhet UEFA-rendezvényen. (A háromból végül egy lett.) A döntés ellen egyébként a hat indulásra jogosult angol klubból négy (Everton, Manchester United, Norwich City és Southampton) a Legfelsőbb Bíróságon keresett jogorvoslatot. Csak 1990-ben játszott aztán újra angol klub az európai kupasorozatokban. 1991 őszén a Liverpool is visszatért.