Cserhalmi György szerint a mögöttünk álló, talán jelenleg is tartó terhes időszakban lehet, hogy nem lehetséges alkotni, de kell, a kultúrának pedig utat kell törnie magának.

Meglátása szerint, bár a pandémia nagyon szűkre szabta a kereteket, a szakma valahogyan túl fogja élni a „kiéheztetést”.

„Igaz, könnyen beszélek, mert nyugdíjasként a partvonalról bármit bekiabálhatok, de nagyon együttérzek a kollégáimmal, és baromira drukkolok,

hogy ez az év jobban sikerüljön, mint az elmúlt esztendő, ami ijesztő volt.”

A színművész az InfoRádió kérdésére válaszolva elárulta, jelenleg nem jár előadásokra, mert „ még nem tud eltölteni a fenekén 3 órát”, miután műtéteken van túl. Az egészsége jól szolgál, de erről bővebben nem kívánt nyilatkozni. „Gyógyulok, jó beteg vagyok, betartom, amit az orvosok mondanak…” – zárta röviden a témát.

Röviden visszakanyarodva még a járványra megjegyezte: színészként nagyon együttérez valamennyi pályatársával, illetőleg mindazon szakmával, amelyeket a betegség kivéreztet – sajnos ennél aligha tehet sokkal többet, mondta.

Cserhalmi György a mindennapjait legszívesebben az unokáival töltené, de momentán ezt is lehetetlenné teszi a már említett egészségügyi állapota.

„Nem tudom, hogy mit nem adnék azért, hogy egyszer a Gazsi vagy a Lenke a nyakamba üljön és szaladgálhassak velük akárhol. Ilyenekre vágyik az ember ilyenkor.”

Így aztán marad a könyvolvasás és filmnézés. Bár utóbbi csak ritkán, mert – mint fogalmazott – bosszantja amit lát: vágás- és optikai hibák, tehát „csomó olyan dolog, ami egy laikus nézőnek föl se tűnik, ő viszont mondja miattuk a magáét”. Ugyanakkor szerinte ezen a téren a magyarok sokkal jobban állnak, mint a világ, mert nagyon jók a hazai operatőrtanárok.

A színművész egyetértett, hogy filmkészítésben a magyarok nagyon jók, bár voltunk már jobbak is. Sokkalta inkább

azt nehezményezi, hogy nagyon komoly filmrendezők nem kapnak „lóvét” csak azért, mert mást gondolnak a világról.

Cserhalmi György arról is beszélt, hogy pályafutása alatt sohasem hajtotta a megfelelésvágy, és nem érdekelte, hogy mások hogyan értékelik, amit csinált. Meglátása szerint a szereposztás bizalmi kérdés a rendező részéről, és a végeredménybe a színésznek nincs beleszólása, hiszen ő is csak akkor látja a művet, amikor a nézőközönség.

A magyar filmművészettel kapcsolatban úgy érzi, az igazi nagy sikerszéria az 50-es évekkel jött el, kezdve a Körhinta című alkotással, amivel Fábri Zoltán háromszoros Kossuth-díjas magyar film- és színházi rendező „ egyszerűen benyitott Európába, odatéve Magyarországot a térképre, már a filmek szempontjából is”. Cserhalmi György szerint a színészutánpótlással sincs gond, mert mindig jönnek újak, egyre jobbak, egyre „áramvonalasabbak”, legfeljebb a kíváncsiság nem olyan az irányukba, mint volt régen. Ma a színész már nem az a figura, mint volt akár a 60-as, 70-es és 80-as években.

„Beszorult a celebkategóriába, holott ezt minden porcikája visszautasítja, én is azt teszem, de nincs mit tenni, ha nem vagy a képernyőn, nem vagy.”

Kitérve az ugyancsak Fábri Zoltán rendezte Az ötödik pecsét című filmre, amelyben Cserhalmi György egy haldokló kommunista foglyot alakít, úgy fogalmazott: gyönyörű alkotás, aminek Oscar-díjat kellett volna kapnia, „de az akadémia is beleesik olykor a rossz ízlés csapdájába”. Kivételes mozinak tartja, amely egy rettenetesen jó szereposztással bírt részint a véletlennek is köszönhetően. A színész megjegyezte, még ha van is olyan szókapcsolat, hogy szerencsés véletlen, előbbiben nem hisz, ezért a maga életében nem is minősíti a véletleneket szerencsésnek vagy szerencsétlennek. Hiszen ami az adott pillanatban esetleg rossz, az évek távlatában jó lehet, és fordítva.

Cserhalmi György azt is elárulta, természetesen volt egy-két olyan szerepe, amit utólag már megbánt, hogy eljátszott, de csak a filmvásznon, a színházban nem. Utóbbi hely ugyanis „militánsabb” műfaj, ahol másképp osztják a szerepet, mint a mozik esetében, ahol inkább casting van. Amikor például megkapott egy filmszerepet, az bizalmi viszonyból adódott – utalt vissza korábbi szavaira a színész –, szemben a színházzal, ahol ez a viszony nem alakul ki, sokkalta inkább ráosztják az emberre a szerepet, miután jobban ismerik, hiszen össze vannak zárva évekig – magyarázta.

Magát lelkiismeretes embernek tartja, ebből kifolyólag igyekezett mindig az utolsó előadásig folyamatosan készülni az adott szerepeire, ami bár más állapotot kíván meg az embertől a hétköznapokhoz képest, hosszú távon mindenképp kifizetődőnek tartotta. A filmszerepek esetében könnyebb kicsit a helyzet, miután ott többször is fel lehet venni a jelenetet, míg a színházi színpadon, ha valami el van rontva, az nagyon nagy baj – tette hozzá.

A számos elismerésével kapcsolatban, lásd például Nemzet Színésze cím, Kossuth-, Balázs Béla- és Érdemes Művész-díj, úgy fogalmazott: adott pillanatban nagyon sokat jelentettek számára. Megjegyezte, némi bosszankodásra ad okoz számára, hogy a felsorolásból rendszerint kimarad egy díja, amely elismerés a legrégebbi Magyarországon, mégpedig a Magyar Filmkritikusok életműdíja.

„Ez baromi jó, mert a Törőcsik Mari, Darvas Iván és én kaptuk meg csak a színészek közül. Tehát hiúsági kérdés is a dolog”

– ismerte el viccelődve Cserhalmi György.

Azzal kapcsolatban nem kívánt spekulációkba bocsátkozni, hogy amennyiben nem Magyarországon születik, mire vitte volna színészként. Kiemelte: csak itt tud színész lenni, a magyar anyanyelvén. „Így gondolkodom, ez a vérmérsékeletem… Mit mondjak,

a hagyományaim, a gyökereim ide kötnek,

és rengeteg finom részlet van, ami az embert oda hangolja, ahol van.” Más természetesen a helyzet egy film esetében, hiszen egy filmmel sikeres lehet az ember külföldön is, miután – a színházzal szemben – ott számos olyan technikai körülmény adott, ami segítségül szolgálhat. De a színház mást követel. Utóbbit fontosabbnak is érzi maga számára, de ezzel szerinte mindenki így van, aki kicsit komolyabban tekint a pályára. „Alig kapunk fizetést, mégis ott vagyunk, teljes szerelemből… Amikor az ember a színpadon van, valahogy kiválasztottnak érzi magát és ez jó.”

Végezetül úgy fogalmazott, azok, akik múltidézésre kérik, gyakorlatilag azt mondják, hogy menjen be a halál előszobájába, ahol nem jó ücsörögni. Ő még mindig a jövőt szereti, és mindez se nem hiúság, se nem szemérem a részéről, hanem egyszerűen alkati kérdés. Valaki szereti, ő nem. Hozzátette: a fiatalok tudják, hogy az övék a jövő, az idősebb generáció viszont nem akarja ezt tudomásul venni. „Akik jövőt akarnak, azok pedig összetartanak.”