Õk se panaszkodhatnak, nincs is panasz, ami eljutna hozzánk. Mi sem panaszkodhatunk, mert van tennivalónk, végül is azért ennél nagyobb jutalom ezen a pályán nemigen van, minthogy az embernek van közönsége, van, kinek játsszon, van közönségreakció. Hozzáteszem, hogy ebben az esztendőben lebonyolítottunk egy országjáró turnét is, amelyet 170 ezer érdeklődő tekintett meg. Én a magam részéről elleneztem, hogy Aréna-koncert legyen az év végén. Munkatársaim győztek meg, hogy ennek van létjogosultsága. Kicsit úgy éreztem, hogy - tisztesség ne essék szólván - a csapból is mi folyunk, és talán nem kéne már az év végére egy nagy előadást beiktatni. De miután megjelent az új stúdióalbumunk, a Még egyszer, amelyet nagyon komoly pozitív és kritikai reakciók követtek, igazoltnak látták többen azt, amit én nem szerettem volna. Most aztán a számok abszolút azt igazolják, hogy nekik volt igazuk. Közelebbről Fiák Krisztina asszisztensem és a produkciónk menedzsere győzött meg erről. Hát elkelt a december 17-i előadás, és most már az előző napot, a december 16-át, az egyébként műszaki napnak félretett napot hirdetjük előadásként.

Szeretném, ha majd erről a koncertről vagy a koncert előkészületeiről egy kicsit részletesebben is beszélnénk. De most még visszatérve a CD-re, illetve különös tekintettel a most megjelent DVD-, illetve CD-kiadványra, ugye sokan vitatják, hogy ebben a legális vagy illegális, torrentezős letöltős világban, de mindenképpen dalokat, hangfájlokat letöltő világban van-e még egyáltalán értelme fizikai értelemben vett hanghordozókat megjelentetni. Amikor az ember például ezt a DVD-, CD-kiadványt a kezébe veszi, ami fotókkal, exkluzív tartalmakkal van még kiegészítve, akkor azt gondolja az ember, hogy hát, ha van értelme, akkor valóban csak így van értelme, merthogy ezt letölteni, torrentezni nem nagyon lehet, meg nincs is értelme.

Az értelme annak annyi, hogy az ingyen van, vagy gondolhatja az ember, hogy ingyen van, bár az internetért fizet, csak a rajta keresztül megérkező tartalomért nem. Hát ez egy nagyon érdekes egyensúlytalanság, amitől régóta szenved az úgynevezett tartalomszolgáltató ipar. Tehát csak látszólag van ingyen, de hát most ebbe mélyebben belemenni talán nincs értelme. Ha a rövid választ kell megfogalmazni a kérdésére, akkor az, hogy nincs értelme. A hosszú válasz pedig az, hogy olyan kiadványokat van értelme kiadni, amire van közönségigény, és azon a közönségigényen belül van egy olyan szegmens...

Igen, csak ugye ezt jó kézbe venni, tehát egész más, mint ha mondjuk egy MP3 lejátszón meghallgatom.

Ez teljesen egyértelmű. Erre akartam kitérni, hogy van egy olyan közönségszegmens, aki önmaga felé, ha nem rossz ez a szó, igényes annyira, hogy például dokumentációs céllal megvegye, például azért, mert egy tárgyi megjelenése van annak a zenének, amihez a rajongói vagy a tisztelői, vagy az érdeklődői viszonyt kialakítja. Én azt gondolom, hogy a zenéhez való viszonyt erodálja az, hogy a dal olyan, mintha a réten teremne, tehát kvázi mint a gyomnövény vagy a gyógynövény, amit bárki leszakíthat. A dal vagy ezek a produkciók sok ember közös erőfeszítéséből jönnek létre, anyagi ráfordítással, érzelmi ráfordítással és munkával is, nem pedig magától. Egy komplett generáció van már, akinek ezt szinte magyarázni kell, mert gyakorlatilag ismerjük a helyzetet, tetszőleges előadó tetszőleges szerzeménye, műve, tetszőleges pillanatban, tetszőleges formátumban tölthető le, és ami ennyire elérhető, annak lényegében nincs is értéke. Gondoljuk azt, hogy vennénk dobozolt oxigént? Nem vennénk, mert vesszük a levegőt, és van. Csak akkor vennénk észre, hogy ez milyen értékes, ha egyszer csak hirtelen nem volna. Csak a dal nem természetes módon termelődik, mondjuk, úgy, mint az oxigén, ugye. Tehát a helyzet az, hogy anyagi értelmet keresünk, az nem sok van. Számomra azért fontos, hogy ilyen kiadványok legyenek, mert van egy fantasztikus közönségbázis, amelynek egy része...

Tehát hogy ez akár - bocsásson meg, hogy a szavába vágok -, lehet, hogy ez akár veszteséges is? Mondjuk egy ilyen exkluzív, digipack kiadvány...

Volt már rá példa. Ez remélhetőleg nem lesz az. Az első visszajelzésekből azt gondolhatjuk, hogy ez el fogja érni a nullpontot. Viszont korábban voltak már nagyon komoly veszteségek, elsősorban a blue ray kiadványok terén. Úgy gondoltam, hogy ez egy forradalmian új kiadványtípus, nekem nagyon tetszett ez a formátum. Azt gondoltam, hogy miután a HD-televíziók, HD-lejátszók most már elérhető árban vannak, Magyarországon is meg fog erősödni ez a szegmens. Nagyon sok anyagi ráfordítással hoztunk létre két vagy három blue ray kiadványt. Az első zenei magyar blue rayt én hoztam létre, és az nagyon csúnya krátert ütött a büdzsénkben. Tehát én elsősorban, ha megfogalmazhatom ezt így, alkotó embernek tartom magamat, kreatív embernek. A gazdasági oldalával a produkciómnak inkább kényszerűségből foglalkozom. Örülök neki, hogy ilyen oldala is van, az egész életemet erre tettem fel, hogy dalokat írok és eljuttatom emberekhez, akik vagy kíváncsiak rá vagy kíváncsivá lehet őket tenni ezekre a dalokra, de bizony kell gazdasági döntést is hozni gyakorlatilag óránként, és abban ilyenek is vannak. És én szívesen vállalok irracionális döntéseket is csak azért, hogy mondjuk felhívjuk a közönség figyelmét egy új formátumra, egy új lehetőségre. A tartalmaimnak mindig keresem az új formát, mert az új forma izgatja a befogadó fantáziáját, de a tartalom nyilván nem változik ettől.

Azt egyébként egy zenész, egy előadóművész, sok lemezt megjelentető előadóművész hogyan éli meg, hogy ennyire átalakulnak és változnak a zenefogyasztási szokások? Én magam még emlékszem arra, hogy milyen volt körúti kapualjakban, kis lemezboltokban bakelit, indiai és jugoszláv nyomású bakelitlemezek között böngészni. Érdemes ezért könnyet ejteni, vagy valóban arról van szó vagy olyasfajta érzés lehet ez, mint amit a kódexmásoló szerzetesek érezhettek akkor, amikor a szomszédban megnyílt Gutenberg első nyomdája?

Talán ennél is átfogóbb a változás. Tehát könnyet lehet érte ejteni, de nem nagyon érdemes. A helyzettel tisztában kell lenni. Tekintve, hogy semmilyen eszköze nincs az embernek, hogy megfordítsa ezt a trendet vagy ezt a folyamatot, ha egészen hatalmas, dollármilliók fölött vagy dollármilliárdok között diszponáló filmgyártó stúdiók Hollywoodban nem tudták megfordítani a letöltés trendjét, akkor egy kis előadó és az előadó tulajdonában levő, az előadó kiadványainak kiadására szakosodott kis kiadó egy ilyen kis országban nem tud semmit tenni. Magyarul: mit tudunk csinálni? Azt, hogy ragaszkodunk a saját éthoszunkhoz, hogy ameddig még ennek bármi létjogosultsága van, mindig legyen fizikai hanghordozó. És igen, a mi anyagaink is természetesen legális forrásból is letölthetőek, arról nem beszélve, hogy nem legális forrásból is letölthetőek. És hogyha valami már nagyon olcsó, mert mindig mondják, hogy drága a CD, biztos az a baj, arra nagy elméletek vannak. Az elméleteket általában olyan emberek gyártják, akiknek semmilyen kockázatuk nincsen az adott területen, magyarul azt mondanak, amit akarnak vélemény gyanánt, de sokszor hallottam már, hogy drágák a kiadványok, azért nem veszik az emberek. Ez nem így van. Azért nem veszik az emberek, mert amit ingyen is el lehet érni, azért bármilyen ár is magas. Tehát én azt gondolom, hogy ezen túlléphetünk. Mi igyekszünk alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, hogy például középlemezt adunk ki, két album között egyrészt a rövidebb koncentrációs képességgel megáldott befogadónak adunk egy rövidebb anyagot az éppen elkészült dalokból, illetve a munkánk iránt érdeklődőknek megmutatjuk, hogy két album között hogy zajlik a munka.

Ugye ez most is pontosan így volt.

Ez megtörtént.

Hiszen volt ez az EP, vagy egy úgynevezett középlemez, az Igazán.

Úgy van. Ez tavaly ilyenkor történt, ez volt az Igazán. Az Igazánon szereplő anyag most rákerült a Még egyszer című új stúdióalbumunkra apróbb-nagyobb változtatásokkal, és azt hiszem, én igyekszem rugalmas lenni ebben a kérdésben. A nagy zeneáruházakban elérhető akár dalonként is a lemezeink összessége sok-sok évre visszamenően. Azt gondolom, hogy olyan kiadványt kell csinálni, amit érdemes megvásárolni. Ez a DVD ilyen.

Ez az EP vagy ez a középlemez, valóban arra hivatott, hogy egy kicsit felvezesse vagy előkészítse a majdani igazi albumot vagy a nagylemezt, amin már, mondjuk, egy ígéretesnek tartott dal vagy egy slágervárományos dal szerepel? Nem is tudom, hogy egyáltalán lehet azt tudni, mi a slágervárományos, hogy mi lesz a befutó?

Volt már olyan, hogy a stúdióban nagyon biztosak voltunk a dolgunkban, és aztán teljesen másképpen alakultak a dolgok. Jobbára azért most már 27 éves rutinnal az ember viszonylagos találati pontossággal meg tudja mondani, hogy melyik lesz az, ami a nagyobb közfigyelemmel találkozhat. És például az Igazán, az teljesen visszaigazolta ezt a döntést.

De ezek az úgymond rádióbarát dalok? Tehát amit majd vélhetőleg a rádiók sokszor tudnak játszani? És egyáltalán muszáj rádióbarátnak lenni?

Most már az nagy kérdés, hogy a rádióknak van-e olyan szerepe, mint korábban volt, mert rengeteg rádió van, internetrádiók is vannak, a videómegosztók bizonyos értelemben átvették a rádiók szerepét. Tehát aki mondjuk nem jut rádiónyilvánossághoz, az eljut egy videómegosztóra, csinál egy jó klipet az általa közérdeklődésre számot tartónak gondolt dalhoz, és milliós nézettségeket is elérhet rádiójátszás nélkül is. Tehát az a pálya, amit én megismertem, mondjuk huszonévvel ezelőtt, az teljesen vagy megszűnt, vagy felborult, vagy a játékszabályok teljesen átalakultak. Kicsit olyan ez, minthogyha egy sportoló az életét föltette volna valamilyen sportágra, amit a televízióközvetítés gördülékenysége kedvéért teljesen átszerveztek volna, vagy mondhatnám, hogy amikor én vízipólózni kezdtem kölyökként, akkor nem volt még támadóidő. Az volt az éthosza a játéknak, hogyha kell a labda, akkor vegyétek el. Most meg úgy van. Én nagyjából akkor estem ki ebből a sportból, amikor a támadóidőt behozták. Kicsit ez történt, kicsit analóg az a helyzet, ami a mi műfajunkban történt, ahol két lábon állt az a cselekménysor, amit mondjuk pop-, vagy rockzenének hívunk. Az egyik a hangfelvétel-készítés, ami szabályos művészeti ággá nőtte ki magát és a kiadás, valamint a koncertezés. Most a hangfelvétel-készítés és -kiadás ágat konkrétan amputálta a letöltés ilyen mérvű elterjedése, a koncertezést pedig a fesztiválok térnyerése erodálja, mert hiszen ma karácsonyra fesztiválbérletet kérnek a következő nyárra maguknak az ifjak. Annak idején mi úgy mentünk koncertre, hogy kíváncsiak vagyunk az X. Y. előadó koncertjére, ma úgy mennek egy rendezvényre az emberek, hogy sok ember lesz ott, csinosak a nők, olcsó a sör...

És valakik meg zenélnek is.

És valaki zenél, és valami zene is lesz. Ezért van az, hogy bennünket headlinerként az összes fesztiválra visszahívnak most már több mint egy évtizede, mert amikor mi játszunk, ezt fesztiválszervezők visszajelzéséből tudjuk, akkor egy másik közönséganyag vagy közönségminőség jelenik meg ezeken a rendezvényeken. Egyszerűen nekik anyagilag megéri, mi meg örülünk, hogy egy diverz, sokfajta társadalmi rétegből érkezett, nem csak kifejezetten a mi munkánkra kihegyezett közönség előtt játszhatunk.

Térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a Még egyszer című, szeptemberben megjelent albumra. Három év telt el az előző album, a 2084 megjelenése óta. Az ugye 2012 őszén jelent meg, és ha jól emlékszem, azután a lemez után azt mondta, hogy mindent kiírt magából, és most nem is nagyon tudja, hogy történjen majd a folytatás. Általában három év azért kell ahhoz, hogy megszülessen egy új album? Hát közben persze volt az EP és voltak koncertek.

Majdnem minden lemez után azt érzem, hogy most végem, most mindent kiadtam magamból. Ez az utóbbi időben mindig így volt. Kisebbfajta pánik vesz erőt ilyenkor az emberen, de ezen túl lehet lendülni, elsősorban munkával. Ez eddig még mindig sikerült. Mondhatnám, ahogy Ön is említette, hogy nem láblógatással töltöttük azt a három évet, mert közben egyfolytában turnéztunk, több mint 200 ezer embernek koncerteztünk 2012 és '13 folyamán, abból is készült egy átfogó DVD-kiadvány, időközben megjelent az Igazán is. Tavaly is koncerteztünk, dupla Arénát csináltunk. Magyarul hát munkával és szem előtt töltöttem ezt az időt is. Kész csoda, hogy az idei 17 előadásunk közötti szünetekben föl tudtuk venni a Még egyszernek az anyagát, mert ugye írtuk, hangszereltük ezeket a dalokat, és rögzíteni is kellett, meg össze is kevertük. Közben a most megjelent DVD utómunkái is folytak a videóvágó stúdióban és a hangstúdióban, úgyhogy mondhatom, hogy egy nagyon munkás év végére tesz majd pontot ez a december 16-i, 17-i dupla Aréna.

Hogy látja egyébként, hogyan változott a legutóbbi albumnak a zenei világa vagy a hangzása? Azért is kérdezem ezt, mert a korábbi lemezeken egyértelműen dominált az, hogy nemcsak a daloknak a szövegét, hanem a zenéjét is Ön írta. Most viszont bekapcsolódott ismét a bonanzás időket megidézve Hauber Zsolt, az egykori zenésztárs, és az új albumon a daloknak a többségét ő szerezte.

Igen, ő elsősorban zeneszerző, tehát 13 dalból, amely az albumban szerepel, 9-et ő jegyez zeneszerzőként. A szövegekért magam vagyok felelős, két zenét én is írtam, illetve két dal zenéjét Lepés Gábor régi harcostársam jegyzi, aki a házi stúdió hangmérnöke is. Tulajdonképpen engem az szokott kreativitásra serkenteni, ha valamilyen korlátot viszünk bele a rendszerbe, tehát például azt mondom, hogy csak egy bizonyos hangszert használhatok, legyen az, mondjuk, egy szintetikus hangszer, vagy valamilyen más. Azt gondolom, hogy a korlát a kreativitás ösztönzőjévé válik. Ha minden pillanatban minden lehetőség elérhető, akkor az ember ellustul. Van egy ilyen görög mondás, hogy a görög népességnek csaknem 70 százaléka nem tud úszni. Megkérdeztem egyszer egy görög barátomat, hogy ez vajon miért van így? Azt mondják, azért, mert azt mondják a görögök, hogy hát a tenger holnap is ott lesz. Na most, ha holnap is ott van, akkor nem kell lemenni ma sem, meg holnap is egy olyan nap van, nem kell, majd ráérünk. Tulajdonképpen, ha mindig minden lehetőség adott az ember számára, és nekem van egy nagyon gazdagon felszerelt stúdióm, akkor az ember soha nem csinál semmit. De ha valamilyen, most nagyon elnagyoltan fogalmazva, korlátot viszünk a rendszerbe, akkor ez nagyon érdekesen, inspirálóan hathat. Annak idején, a 2084-nél az volt a kitalált koncepció, hogy a 80-as évek szintetizátorhangzását szeretném megidézni, hogy egyszemélyes műhelymunkában kell mindent előcsiholni, és csak az utolsó pillanatban hívtam be egy hangmérnököt a feléneklések keveréséhez, a már említett Lepés Gábort. Nagyon intenzív és jó az együttműködés Zsolttal, akivel nagyon hosszú ideig együtt zenéltünk nagy sikerrel, talán mondhatom, hogy egy kultusz zenekar alapítói voltunk ketten együtt, 17 éves korom óta ismerem, ahol a Fazekas Gimnázium padjait koptattuk együtt, és ott ismerkedtünk meg, valamint a Fazekas Mihály Gimnázium kórusában, ahol a basszus II-ben álltunk egymás mellett, aztán egy hosszabb szünetjel volt a közös életünk kottájába írva, és most hosszú idő után egymásra találtunk. Nem tudom, meddig fog tartani, de ezek a dalok, amelyek a Még egyszeren szerepelnek, egyértelmű visszaigazolását adják annak, hogy ez egy jó döntés volt, hogy én újra megkerestem őt.

Az fontos egyébként, hogy mindig valamilyen új hangzást vagy megszólalást keressen a zenekar vagy az előadóművész? Mert hát vannak a világban nem is rossz előadók vagy zenekarok, akik rendre ugyanazt a hangzást és ugyanazt a formát hozzák. Rossz nyelvek szerint ha valakinek van egy ACDC-lemeze, akkor tulajdonképpen az összes ACDC-lemeze megvan.

Megvan az összes, igen.

Merthogy szinte ugyanaz a hangzás.

Igen, úgy hívják ezt, hogy nyerő formula. Magyarországon is van erre példa. Kis piacokon talán még több ilyen példa akad, mert ahol az ember megtalálja ezt a nyerő formulát, akkor nagyon ragaszkodik hozzá foggal-körömmel, és fél kockáztatni. Nem beszélve arról, hogy a közönség dinamikája is általában úgy működik, hogy a megszokott dolgokat szereti. Én egy másfajta személyiség vagyok, engem egyszerűen a rutin, az riaszt és elszívja az energiáimat. Ha valami rutinná válik, már feszült vagyok. Tehát hogy egy ötállomásos vagy nem tudom, nyolcállomásos turné ötödik előadásánál is úgy érzem, hogy ez most már megvan, a következő munka érdekel. Lehet ezt izgágaságnak is hívni, vagy nem tudom, még rosszabbat is lehet rá mondani. Én azt gondolom, hogy engem ez hajt előre. A pop- vagy rockzene formanyelvén belül keressük a lehetőségeket. Ha valakinek az tartja életben a kreativitását, hogy egy formulán belül mozog állandóan, akkor hajrá. Az enyémet az tartja életben, hogy próbálgatom a formai kereteket tágítgatni, de ezt sem extrém módon, úgy gondolom, hogy talán az emberi fogyasztásra még alkalmas módon. És hát ugye állandóan überelni sem lehet a dolgokat. Most egy hosszú, műszaki megbeszélésen vagyunk túl. Tavaly nagyon látványos dupla koncertünk volt az Arénában, ennek a képanyaga megtekinthető a DVD-n, hogy nem a levegőben beszélek. Korábban sem fukarkodtunk a látvánnyal, de ez egy nagyon látványos dupla buli volt, és idén azt mondják a műszaki emberek, hogy most még ráteszünk egy lapáttal. Na de folyton überelni nem lehet, tehát hogy még hangosabb, még több lámpa, már Pakson vörös riadó van, amikor mi elkezdünk koncertezni, mert olyan energiaigénnyel lép fel az a rengeteg látványtechnikai eszköz. Tehát néha az az előrehaladásnak az az útja, hogy kettőt visszalép az ember vagy hármat. Ilyenkor jönnek az akusztikus koncertek, vagy a kisebb volumenű előadások, olyan, amilyen a Karcolatok 20, az Ákos 40 vagy az Andante volt annak idején. Ezt a hullámzást érdemes fenntartani, mert folyton emelni a tétet abból nem lesz jó eredmény.

Visszatérve még egy kicsit a Még egyszer című lemezre. Egy albumon fontos a dalok sorrendje, például ezen a Még egyszer című albumon fontos a dalok egymásutánisága?

Természetesen.

Az fölépít egy ívet? Merthogy ugye nem a 70-es évek értelmében vett koncert albumról van szó.

Koncepció van mögötte. Hát persze nem úgy, ahogy a progresszív rockereknek koncertszerzeményekkel gondolták. Emlékszem egyszer még a Magyarországról azóta kivonult BMG-nek a művésze voltam, és az Artist and Repertoar Manager azt kérdezte, hogy állsz a lemezzel? Mert ugye saját produkcióban készítettem mindig a lemezeimet. Hát, mondom, most már elég jó, az utolsó simításoknál tartunk. Azt mondja, nagyon jó, akkor most lemegyünk este a stúdióba, és megbeszéljük, hogy melyik dal melyik után jöjjön a lemezen. Mondom, milyen lemezen? Mert az én lemezemen én pontosan tudom, hogy melyik dal jön melyik után, köszönöm szépen, abba nem kérnék beleszólást. Ez nem szimpla rátartiság volt részemről, hanem egy átgondolt, ha tetszik, koncepció volt, bár ilyen szavakat nem szeretünk a popzenével kapcsolatban alkalmazni. Igen, meg hát ilyeneket is mondhatnék, hogy dramaturgiai ív. A koncertjeinken is szeretnénk egy ilyen ívet rajzolni és a lemezen is. Tehát van bevezetés, tárgyalás, befejezés, ahogy egy jobb fogalmazásnál. Remélem, hogy a hallgatóink között van olyan, aki ilyen értő füllel hallgatja, ahogy ezt én értem.

Én azt éreztem ezt a lemezt hallgatva - javítson ki, hogyha nem így van, vagy nem így gondolja vagy nem így érzi -, hogy ez az album valahogy talán személyesebb és inkább önreflexív hangvételű, mint a korábbi albumok.

Én minden visszajelzésre kíváncsi vagyok, és örülök neki, ha ilyen határozott vélemények kialakulnak. Azt gondolom, hogy eleve egy önreflexív alkat vagyok, és minden munkámban benne van ez. Az is igaz, hogy egyébből nem tudok építkezni, mint magamból, mert ez egy, bármilyen furcsán hangzik, ez egy lírai műfaj. Hiszen műfaji besorolás tekintetében azért valahol a versnek rokona a dalszöveg, és az pedig líra. Tehát a lírai én, az mindig feltárulkozó, és ha nem az, akkor nem jó a líra.

Igen, csak ezt a személyességet például olyan dalokban éreztem, mint a Kapuzárás című dal, ami ugye így szól, hogy "Az ajtók mellett, kérjük vigyázzanak, a kapu zárul, lassan végleg lemegy a nap". Ez mondjuk a negyvenes éveiben járó férfiember kapuzárási pánikja?

Ez konkrétan arról szól. Hát nem véletlen a cím sem. Én már nem is a negyvenes éveimben járok, hanem a negyvenes éveim második felében járok.

Hát a legszebb férfikorban, nem?

Hát az egyik legszebb férfikor, igen.

Ahogy szokták mondani.

Igen, a 47. patkót is elrúgtam már. Konkrétan ez egy olyan élményből született, amikor egy nyaraláson a tenger mellett a tükörképemmel mentem szemben, egy kirakatüvegben láttam meg magamat a gyerekeimmel. Nekem nagyon erős önképem van, azt gondolom, hogy erős önkép nélkül erre a pályára lépni botorság. Én természetesen tudom magamról, hogy 17 éves vagyok, magas, karcsú és széles vállú, de a tükörkép, az már abszolút nem korrelált ezzel a képpel. Egy kövérkés, szalmakalapos, rövidgatyás, szandálos, teljesen indokolatlanul ujjatlan pólót viselő férfi jött velem szemben szemüvegben, és ez sokkolt engem. Tulajdonképpen ebből született életem egyik legkönnyebben létrejövő dalszövege, ez a Kapuzárás. Az életem az alapanyaga annak, amit írok. Nem tudok másról írni. Irigylem azokat, akik balladákat képesek írni, és nincsenek autobiografikus elemek a lírájukban. Én azt tanultam Babits tanárnőtől a Fazekas Gimnázium padjait koptatván, hogy a líra az örökké jelen idejű, egyes szám első személyű műfaj, és én ezt szeretném tovább vinni.Úgy tűnik, hogy van még egy visszatérő dolog ezen a lemezen, az idő, vagy az idő múlása is nagyon sokszor és nagyon sok kontextusban előkerül. Jobban figyel az időre, vagy jobban foglalkoztatja az idő múlása? Itt éppen a hírek előtt arról beszélgettünk, hogy 47 éves, és hát ugyan ez a legszebb férfikor, de talán érdemes figyelni ennek kapcsán is az időt.

Foglalkoztat az idő, tehát a kölyök-, gólyakoromban írott dalaimban is benne van az, hogy fogytán az idő és talán jól kéne használni. A minap egy magazin tette föl nekem azt a kérdést, hogy mindig van az élet rövidségére utaló egy-két sor a lemezeimen, és nem vagyok-e ehhez túl fiatal. Akkor azt mondtam, hogy, mondjuk Villon nem érte meg azt a kort, amit én, de minden versében benne van az, hogy ketyeg az óra, hogy "Véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus herceg", ugye egy komplett versciklust szentelt annak, hogy az élet rövidségén kesergő figurákat jelenítsen meg. Lehet, hogy ő maga is ilyen volt. De én nem keseregni akarok, félreértés ne essék, csak tudatában szeretnék lenni annak, hogy jó úton járok-e egyáltalán, hogy tartok-e valahol. Rengeteg visszajelzést kapok, de az ember az önképét nem a visszajelzésekből építi. Biztos ezek is hatnak rá, de ahogy már korábban utaltam, szerintem azért az embernek szüksége van arra, hogy tudatában legyen annak, van-e feladata egyáltalán, és ha van, akkor mi az, ha van rá ideje, akkor körülbelül mennyi lehet. Ez, amit nem tudhatunk, nem tudhatjuk sem a percet, sem az órát. Ezért úgy kell dolgozni - én legalábbis így próbálok, nem azt mondom, hogy mindig sikerül -, hogy lehet, hogy a következő munkám, vagy amin éppen most dolgozom, az az utolsó. Ami egyben az első is, mert lesz, aki ezzel fog megismerni. Nagyon érdekes dolog színpadra menni. A munkatársaimmal együtt mindig elmondunk egy imát, mielőtt a harcostársaimmal, a barátaimmal fölmennénk a színpadra. Éppen azért, mert tudjuk, hogy rajtunk rengeteg múlik, és nemcsak rajtunk múlik - ugye ez egy csapatsport, a műszaki háttér -, ezer dolgon is múlik a befogadás, a befogadó élménye. Arról most ne beszéljünk, hogy kulturális háttéren, indíttatáson, világnézeten is múlik, meg kulturális impulzusokon, amit végképp semmilyen módon befolyásolni nincs módom. És úgy kell fölmenni a színpadra, hogy lehet, hogy ez az utolsó küzdelem, és úgy kell fölmenni, hogy valaki ezzel fog megismerni minket akkor is, hogyha 27 éve feltörekvő fiatal zenekar vagyunk. Ez azért ad egyfajta súlyt az embernek. Lehet, hogy ez értelmetlen. De ha ez nem volna, akkor másképp csinálnánk a dolgunkat. Tehát az is lehet, hogy ezt semmi nem indokolja, hogy így gondoljuk, de ha így gondoljuk, akkor föltétlen jobb dologra sarkall bennünket.

Beszéljünk akkor egy kicsit a december 16-17-i koncertről, illetve az előkészületekről. Ugye az elhangzott már a beszélgetés első felében, hogy idén volt egy közel húsz állomást érintő koncertturné-sorozat 170 ezres nézőszámmal, és említette azt, hogy nem is nagyon terveztek vagy nem is akartak Aréna-koncertet. Végül is aztán mi döntött emellett, egész egyszerűen csak az, hogy a fővárosi közönségnek is legyen Ákos-koncertje az év végén?

Hát mondhatom, hogy a puszta erőszak döntött az én szavammal szemben, de az igazság az, hogy az új lemezt illő bemutatni. Ez is egy régi világnak a gesztusrendszeréhez tartozik, egy már letűnt világnak, ahol van lemez ugye...

És lemezbemutató koncert.

És van a lemezbemutató koncert. Hát most lényegében én még azon kevés szerencsések közé tartozom, akinek van közönsége, akinek van értelme lemezt csinálni, és így lemezbemutató koncertet is tartani. A tegnapi napon egy mozivetítő teremben a DVD anyagát levetítettük, tehát a teljes koncertet. Valóságos koncerthangulat volt a nézőtéren, tehát a már 30-40-es éveiben járó közönség tapsolt és énekelt egy moziteremben, a vásznon ugráló figurával együtt, és aztán a végén szimpátiatüntetésnek is beillő álló ovációval köszöntöttek bennünket, alkotókat, akik ott a teremben ültünk, úgy a videóvágó, rendező Juhász Viktort, mint a zenekar tagjait. És az ember ilyen visszajelzések, teljesen önkéntelen szeretetgesztusok nyomán érti meg, hogy van itt egy kemény mag, akik számára ez fontos és különösen érzelmi jelentőséggel bíró dolog, és az ő körük tágabb is, mint akik most befértek a moziba. Ezt minden koncerten tapasztaljuk. Végül az döntött, hogy van egy szerintünk nagyon erős és szép lemezanyagunk, amit érdemes bemutatni, van kinek, annak ellenére, hogy már rommá koncerteztük magunkat az idén.

Nagyon nagy munka egyébként egy ilyen Aréna-koncert előkészítése? Egyáltalán a rákészülés? Gondolok itt arra, hogy olyan dolgokkal is kell foglalkozni például Önnek, amivel szerencsésebb helyeken, mondjuk, egy Paul McCartneynek vagy Elton Johnnak nem kell foglalkoznia, mert arra megvannak azok a szakemberek és az a gárda.

Ennek elsősorban piaci okai vannak: ők megengedhetik maguknak, hogy ne foglalkozzanak vele, mert hát kulturális értelemben gyarmatosították a világot az angolszász produkciók. Ugye a magyar rádiók is többnyire angolszász zenét játszanak. Ezért az egész világról származó bevételekből könnyen fönntartható egy hatalmas stáb. Én nem panaszkodom, örülök, hogy sokfajta munkát végezhetek, mert engem nagyon érdekel minden mozzanata a produkciónknak. Kölyökkorom óta ott ülök a borítótervezéskor a grafikus mellett, a videó vágásán, amikor nem én rendeztem még a klipjeimet, akkor is ott ültem és boldogítottam a rendezőket, aztán magam is rendezésbe fogtam.

Igen, csak hát ez, gondolom, fárasztó, mert utána végül is Önnek kell fölmennie a színpadra.

Na, de hál' istennek, van miben elfáradni. Engem ez érdekel, nem muszájból megyek oda. Sok olyan szegmense van a munkámnak, amit kevésbé szeretek és amit muszáj megtenni, és megmondom őszintén, a sztárkodásból elegem van. Tehát amikor csak a kézjegyére várnak az embernek vagy egy közös fotót akarnak, ami velejárója annak a fajta publikus létnek, amit élek, akkor ez már fáraszt, sokkal jobban, mint korábban. Soha nem tartozott a kedvenceim közé, tehát igazából úgy gondolom, hogy amikor valaki egy előadáson valamit, egy darabot önmagából megpróbál megjeleníteni és átadni a színpadon, ahhoz képest visszalépés, hogy kézjeggyé silányul az ember viszonya a másikhoz, bár ezt most hosszabban kifejteni nyilván nincs módunk, de ott lehet mondani nyugodtan, hogy nagy munka. Örülünk neki, óriási jutalomnak éljük meg, hogy lehetett ilyen nagy munkát csinálni. Tulajdonképpen sokan nem járnak előttünk ezen az úton, igazából eltanulni is csak nagyobb világprodukcióktól próbálunk dolgokat, akik nálunk sokkal szerencsésebb helyzetben vannak sok tekintetben, elsősorban anyagi tekintetben. Mi megpróbálunk, mi velük versenyzünk, hiszen az Arénában ugyanabban a koncertteremben lépünk fel, és műszakilag azt kell mondanom, le a kalappal a műszaki stábunk előtt. A világprodukciók többségével nyugodtan sorompóba állhatnak ezek az előadások. Most nem a saját koncertemet akartam ezzel dicsérni, hanem azoknak az embereknek az odaadó munkáját, akik mindezt magyar bevételekből próbálják létrehozni, tehát mi nem 80 állomásos világturnéra megyünk, hanem két Aréna-koncertet fogunk adni, de ami műszakot oda beszerelünk, az bőven megállná a helyét a világ bármelyik pontján egy világprodukció műszaki kereteként.

Azért egy teltházas Budapest Sport Arénában kilépni 12 ezer néző elé, gondolom, hogy borzongató érzés.

Óriási érzés!

Ezt meg lehet szokni?

Nem.

Vagy hozzá lehet ehhez szokni?

Nem, pontosan ezzel fejeztem be az előadást a tavalyi dupla koncertünk végén az Arénában, hogy mindegy, hány év telt el, ezt nem lehet megszokni. Ez nem kitalált vagy előre megírt beszéd volt, hanem ott nagyon szíven ütött ez az élmény, hogy akárhány éve áll a színpadon az ember, ez mindig egy ünnep és megszokhatatlan. Nagyon köszönöm, hogy ennyien együtt lehetünk, és nagyjából egy dologra gondolhatunk itt egy fedél alatt. Tehát egyszerűen ez egy különös ajándék a sorstól, nagyon hálás vagyok. A popzene egy pillanatról szóló műfaj, én 27 éve lehetek benne. Olyan tekintetekkel találkozom a közönség soraiból, a színpad felé néző tekintetekkel, amire támaszkodni lehet. Tehát amikor az ember esetleg összerogyna a túlterhelés alatt, vagy az akkor is repteti. Ezt őszinte szívvel mondom, minden manipulációtól mentesen vagy manipulációs igénytől mentesen, engem százszor fölemelt már ez az erő a földről, akkor is, amikor úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogok tudni se színpadra állni, se dalt nem fogok tudni kiszenvedni magamból. Ez mindig továbblökött. Ugyanakkor ez újra is termeli azokat a helyzeteket, amiktől az ember abba akarja hagyni, szóval ez egy nagyon furcsa körforgás. Tehát ha az embert valami nagy sérelem éri, vagy olyasmi éri, amit sérelemként él meg, akkor én nem tanultam jobbat, minthogy öngyógyító dalt ír rá az ember vagy kiírja magából ezt a fájdalmat, ettől újratermelődik az a helyzet, amiből megint kaphat bizonyos sérüléseket. De hát azért nem panaszkodhatom, azért szép tarka életet biztosít ez a helyzet, hogy az ember milyen alkotói helyen dolgozik.

Na most hogy milyen is lesz ez a decemberi dupla Aréna-koncert, egy sokat látott, sokat próbált, neves rock-zenész azt mondta egyszer, hogy egy koncerten két fontos dolog van...

Na most figyelek.

...a kezdő dal, meg az utolsó dal. Hát nyilván az is fontos, ami közte van, de...

Valóban fontosak, és közte is van még néhány fontos dal. Hát mi egy sok fordulós, sok órás vitasorozattal szoktuk megszülni például a dalsorrendet.

Meg egyáltalán, hogy mi kerüljön be a repertoárba a koncerten.

Igen, hát most nagyon egyszerű, mert van egy úgynevezett nehézkedési erő, és saját törvényszerűségei is vannak a dalválasztásnak. Esetünkben az, hogy ez a Még egyszer című új lemezünknek a bemutatója, tehát a Még egyszer című korongon szereplő dalokat szeretnénk eljátszani mindet. Szeretnénk eljátszani azokat a szerzeményeket, amelyeket csak a turnéban játszottunk, de a múltkori dupla Arénában nem volt benne, ilyen formán nem kerültek rögzítésre semmilyen formában. Ezek nagyon izgalmas átdolgozások, két dal egymásba forrasztása. Ez egy régi technika, amivel a saját figyelmünket is ébren tartjuk, és úgy látjuk, hogy a közönség is visszaigazolja, szeretettel fogadja ezeket. És van egy harmadik halmaz, a repertoárnak teljesen megújított darabjai is lesznek.

Érdemes egyébként kockáztatni vagy valami kis merészséget belevinni ilyenkor a dalválogatásba? Emlékszem, hogy amikor először itt járt Magyarországon a Rolling Stones, ez talán 1995-ben volt, a Woodoo Lounge turné, és akkor a stadionban egy nagyon régi, nem is nagyon ismert és nem is saját számmal kezdtek, a Not Fade Awayjel, még valamikor a hatvanas évek elejéről. Nagyon sokan nem is ismerték ezt a számot. És a koncertindításra ezt a számot betenni nyilván merészség volt. De emlékszem arra, hogy a tavalyi koncerten is volt például egy 3-4 számból álló lassú blokk az Ákos-koncerten.

Így van.

Aminél azért szintén megvan az a kockázat, hogy esetleg a nézők jelentős hányada ilyenkor elindul a büfébe. Hát érdemes kockáztatni?

Igen, a büfébe menés száma is lehetett volna ez a három szám, vagy ez a kedvenc része. Én azt mondom, hogy másfajta kockázatokat vállal az ember egy saját előadáson, ahol kifejezetten célzottan rá vesznek jegyet az emberek. Itt nagyobb kockázatos ügyeket is be lehet vinni, olyan dalokat, amelyeket csak kevesebben ismernek, vagy, régen azt mondtuk, hogy amelyek B oldalas slágerek, de ma már a B oldalnak sincs semmi értelme, mióta nincsenek ilyen kétoldalú kiadványok. Egy fesztiválon meg inkább az ismertebb anyagra, a közös ismeretanyagra próbálunk támaszkodni. Tehát kevésbé diverz a közönség egy saját bulin, és itt több mindent megengedhet magának az ember. Hát ilyen volt tavaly...

De bocsásson meg, ez azt is jelent, hogy nincs két egyforma koncert?

Az biztos, hogy egy fesztivál-előadásra kicsit más, finomhangoltabb repertoárral készül az ember, az ismertebb dalaira támaszkodik jobban, mint egy önálló nagy lemezbemutatón. Eleve kuriózumokkal lesz pettyezve ez az előadásunk, ha minden úgy alakul. A kézitusába torkolló vita pedig úgy szokott zajlani, hogy minden zenekari tag hoz harminc számot, ami nélkül elképzelhetetlennek tartja ezt az előadást.

És akkor így lesz 110 szám.

A körülöttünk dolgozó kreatív emberek szintén hoznak, és akkor kialakul egy ilyen 110 dalból álló hat és félórás műsor, amiből egy nagyjából emberi fogyasztásra alkalmas mennyiségre, harminc darabra, két órára körülbelül vissza kell húzni. Tehát sokáig gyúrjuk. Most úgy gondoljuk, hogy van egy végleges sorrendünk, de ez egészen biztos, hogy az intenzív próbaidőszakban változni fog, mert ott ki fog derülni, hogy dramaturgiailag melyik az a két dal, ami jól illeszkedik egymáshoz vagy egymás után jól jönnek. A listában az íróasztal mellett hiába jól nézett ki, kiderül majd a dolgokról, hogy azokat meg kell változtatni, a sorrendjüket, a tempókat, a hangnemeket, szóval egy nagyon-nagyon intenzív egy hónap sem áll előttünk a koncertekig.

Ugye azt megszokhattuk az Ákos-koncerteken, hogy a régi dalokat is új hangszerelésben adják elő, Ez, hát nem is tudom, lehet, hogy ez rossz szó, de ez a szakmai igényesség, vagy egyszerűen csak saját kedvtelésből csinálják, hogy már ne 145-ödször ugyanúgy hangozzon el az a dal?

Ez visszavezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy a bevált nyerő formával akarunk dolgozni, vagy nem. Hogyha valaki a régi hangszereseket kedveli és azokat szeretné hallgatni, ezért ott vannak a lemezek. 2015-ben mondjuk egy húsz évvel korábbi dalt nem lehet eljátszani húsz évvel korábbi hangszerelésben, mert ez annál sokkal dinamikusabban változó műfaj, semmint hogy ezt megtehessük. Van, aki ezt megteheti, ők más ethosz alapján dolgoznak és élnek. Nekünk örömet okoz, a figyelmünket ébren tartja, és reméljük, hogy a közönség jelentős részének is örömet okoz és a figyelem ébren tartásában is van szerepe. Tehát megszólal valami, amit nem azonnal ismerek fel, de érzem, hogy valahonnan mégis ismerős, aztán rájövök, hogy mi az. Az így sokkal izgalmasabb, minthogyha teljesen, tehát mindent az első hangból megismerek.

Jó, lehet, hogy ez nagyon-nagyon civil és butácska kérdés, de vajon a dalok maguk is változnak vagy alakulnak, mondjuk a hangszereléstől vagy áthangszereléstől függetlenül? Hiszen magával az előadóval is megannyi dolog történik mondjuk tíz-tizenöt év alatt. Elhagyja a szerelme, új szerelme lesz, gyerekei születnek, elveszít barátokat, társakat, tehát nagyon sok minden alakítja, más fénytörésbe kerülnek a dalszövegek is.

Igen, a dalokhoz való viszony változik. Hál' istennek, nincs sok ilyen szerzeményem, de van olyan, amit már soha nem játszanék el, mert nem értek egyet mondjuk a húsz évvel ezelőtti önmagammal, mert nekem az a szerencse adatott, hogy húsz év után is játszhatok régi dalokat, az emberek ismerik, és még jelent is valamit, és vannak különleges helyzetek, amikor teljesen új fénytörésbe kerül, ahogy mondtam, egy-egy dal. Ilyen volt most vasárnap a Klebelsberg Kultúrkúriában, egy kis minikoncertet adtunk egy Dalnok Klub nevű formációval, amelynek a vezetője a Kalákából ismert Radványi Balázs, ő hívott meg. Oda hónapról hónapra mindig egy más vendéget hív, és most három éve tervezzük, hogy egyszer közösen is csinálunk valamit. Eljátszottuk a Minden álom véget ér című dalt akusztikus hangszerelésben, és most is kirázott a hideg. Egy kis klubszerű minikoncert volt, nagyon családias, és ez a dal egyszer csak a most Párizsban történt eseményekről kezdett szólni, annak ellenére, hogy semmilyen direkt szándék erre nem volt. A dal utolsó lecsengő hangjánál értettük meg, hogy ez a dal most erről szól, hogy "minden álom véget ér, sebeket bámul a fekete ég, a kötésen sötéten üt át a vér, most kéne visszafordulni még", ez a refrén. Akit érdekel, kérem, hogy hallgassa meg ezt a dalt. És ebben az előadásban, ebben az intim környezetben egyszer csak nagyon aktuális lett, pedig hosszú évekkel ezelőtti dalról van szó.

Beszéltünk már a koncertek látványvilágáról, és hogy most is komoly technikai újdonságokkal készülnek. Hát ezt ugye már megszokhattuk, tulajdonképpen már a bonanzás időkben is megszokhatták a rajongók. Emlékszem, mesélte egyszer, hogy az első, még akkori BS-beli Bonanza koncertre egy kanadai technikust szerződtettek...

Úgy van, igen.

...akinek akkor több mint kétmillió forint volt a gázsija, miközben a Bonanza gázsija 80 ezer forint körül járt.

Konkrétan így volt, igen, még az adatok is stimmelnek.

Megérte vagy megéri? Ennyire fontos a látvány?

Hosszú távon megéri. Még egyszer mondom, nekem vannak intimebb, kisebb koncertjeim is, amit én ugyanúgy szeretek, vagy a Krúdy felolvasó este, ahol hatvan ember hallgatja Krúdyt az én hangomon, és én elbújhatok Krúdy mögé, és ezt ugyanolyan élvezettel, örömmel csinálom, és ugyanolyan katarzist ad nekem mint előadónak, mint egy nagy koncert, ami egyébként sokkal több felelősséggel, kockázattal, ráfordítandó munkával jár. Megéri, de nem anyagilag éri meg. Tehát az egy befektetés volt '91. november 15-én, amikor először játszottunk Magyarország legnagyobb fedett csarnokában. Akkor egy mondjuk két és féléves vagy hároméves nyeretlen szinti-trió koncertjéről úgy mentek haza az emberek, hogy itt leszakadt az égbolt. Hát mi történt itt? Igaz, hogy nagyon föltettük a lécet, és attól kezdve ugye meg kellett felelni ennek a látványvilágnak. Ez alá már nem mehettünk, tehát ebben veszélyek is rejlenek. De olyan értelemben megérte, mert nemrégiben, talán két hete voltam a U2 londoni koncertjén. Hát négy ember zenél egy arénában olyan technikai körítés mellett, hogy ők maguk eltörpülnek, és a dalok is eltörpülnek a műszaki megejtés mellett.

Hogy az már túlzás?

Néha a saját koncertjeim kapcsán is érzem ezt, hogy ez már túlzás, hogy mi csak illusztráció vagyunk, és igazából a látvány szerepel. Ez egy ilyen műfaj. Egy arénában ma másképp játszani nem lehet, nem szabad. Élvezetes dolog is, bizonyos értelemben elbújhatunk a látvány mögé, de mindig kell bele tenni nagyon finom intim nem technicizált pillanatokat. Ilyen volt például az ezen a DVD-n is szereplő Barátom című szám, amit egy szál akusztikus gitárral játszottam el egy 12 ezer fős nappaliban. Tehát olyan volt, mintha az ember a belső szobájába hívná be azt a rengeteg embert vendégként. És akkor megint lehet robbantani és használni a nagy látványt.

Említette a U2-nak a londoni koncertjét, zárójelben teszem hozzá, hogy ugye most a koncert további állomásait éppen lemondta a U2 éppen a párizsi eseményekkel összefüggésben, de ha most ezt összevetjük a hazai koncertekkel vagy azokkal a koncertekkel, amiket mi itt az Arénában látunk, akkor hol tartunk nemzetközi összehasonlításban vagy összevetésben?

Hát remélem, hogy a hallgató nem veszi nagyképűségnek, de az volt a benyomásom végig ezalatt a koncert alatt, ami lenyűgöző és fantasztikus volt, le a kalappal, elképesztő megoldások voltak benne, hogy nincs bennem hiányérzet. A U2 a világ egyik vezető produkciója. Elképesztő innovatív megoldások és elképesztően drága előadás műszaki értelemben is. Például egy négyfős zenekarra - megszámoltam -, húsz fejgépes dolgozott. Ugye a fejgép az a fénypászma, ami mindig csak egy embert távolról fehér fénnyel kiemel az egyébként pazar látványból. Négyfős zenekarra húsz fejgépes ült ebben a felfüggesztett világításrendszerben. Döbbenetesnek találtam az egész műszaki kiállítást, de azt is el kell mondanom, hogy azért én 27 éve ebben a műfajban tevékenykedem, és hát azt láttam, hogy nincs semmi ördöngösség, nincs semmi technikai trükk benne, egyszerűen ez csak egy konkrét számolás. Nagyjából ezerszer több pénzből gazdálkodnak, mint például a mi produkciónk, és nagyjából ugyanazokat a dolgokat vonultatják fel, csak nagyon ötletgazdagon és elképesztő mennyiségben. Ha belegondolunk, akkor éppen a hetedik vagy nyolcadik előadást játszották a húszezer fős O2 arénában és az én egyébként nem is túl jó jegyem a színpad mögé szólt, átszámítva 80 ezer forintért. Ezt ők megismételték Barcelonában is, meg mit tudom én, New Yorkban is, tehát ott is sorozatokat játszottak. Én nem azt mondom, hogy az ő dolguk könnyű, de azért nagyjából nagyon hasonló dolgokat csinálnak, nagyon jó dalokat játszanak, nagyon profin adják elő és elképesztő műszaki körítéssel. Azt gondolom, hogy, bocsánat a szóért, jó dalaink nekünk is vannak, mi is el tudjuk őket játszani, csak mi egy másik pályán küzdünk. Egyáltalán nincs bennem semmilyen hiányérzet, nem akarok világsztár lenni, örülök neki, hogy az a lehetőség adatott, ami van, hogy Magyarország vezető produkcióját vihetjük.

Na most még visszatérve, csak így a beszélgetés vége felé járva erre a hazai pályára, ugye lemezekről, platinalemezekről, meg telt házas koncertekről beszélgettünk. Azért az érdekelne, hogy Ön hogyan érzi vagy hogyan látja, mi voltaképpen a siker, vagy mi a siker az Ön számára? Ez? A díjak? A lemezek? A telt házas közönség?

Hát ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Tegnap este átéltem a sikert azzal, hogy egy spontán szeretetreakcióval ünnepelt egy moziteremben bennünket, zenészeket, meg ennek a DVD-nek a létrehozóit a közönség, az fantasztikus élmény volt. De ennek a terében nem lehet élni vagy állandóan ebben fürödni, szóval ez inkább egy zavarba ejtő, szép visszajelzés, ami arra sarkallja az embert, hogy gyorsan munkába feledkezzen és munka alatt azt a tevékenységet értem, amit jólesik csinálni. Tehát ugyanilyen sikerélményt élhet meg az ember akkor, amikor kész van egy dal és befejezi, és azt érzi, hogy most ebben azt sikerült megírnom, amit szerettem volna, hogy őszinte voltam önmagammal. És talán veszélyeket is rejt, ha az ember ilyen mértékig kitárulkozik a dalaiban, de másképp nem tudom elképzelni.